A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
nyelve: magyar,
kiterjesztése: srt.
Nem hagyhattam ki.
Az előző közzétett feliratom az Öt menyasszony című 2011-es orosz vígjátéké volt.
De ezen a címen készült már egy film.
Ezerkilencszázhuszonkilencben.
(Az általam megtalált, ezzel a filmmel kapcsolatba hozható legtöbb adatbázis azt állítja, hogy 1929-ben készült ez a film. Ugyanakkor a "kópián" az 1930-as évszám található. Én bevallom nem tudom, hogy mi ennek az anomáliának a magyarázata. Ha valaki több információval rendelkezik erről, kérem ossza meg velünk! Előre is köszönöm!)
De a két filmnek ennél több köze nincs is egymáshoz.
Az 1929-es film alkotói:
A filmet rendezte: Alekszandr Szolovjev,
a forgatókönyvet írta: David Marjam,
operatőr: Albert Kjun.
Szereplők:
Ambroszij Bucsma - Joszele, Lejzer,
Tamara Agyelgejm - Mirra (első menyasszony),
Matvej Ljarov - gazda,
Sztyepán Sagajda - a petljuristák vezetője,
R. Rami-Sor - második menyasszony,
Ju. Kosevszkája - harmadik menyasszony,
Tatyána Tokarszkaja - negyedik menyasszony,
Z. Cissz - ötödik menyasszony,
B. Selesztov-Zauze - petljurista tiszt,
V. Krickij - petljurista tiszt,
I. Malikov-Elvorti - petljurista tiszt,
A. Haritonov - petljurista tiszt,
I. Mindlin - zsidó,
Anna Mescserszkája - idős nő, zsidó anya,
A. Isztomin - petljurista százados,
D. Trjucsin - Iszaak, ifjú komszomolista.
A film cselekménye:
1919-ben járunk. Adva van egy kicsiny ukrajnai falu. Petljurista csapat érkezésének híre elterjed a faluban. A módosabbak elmenekülnek. A szegények maradnak. Az idősek transzcendens segítséget várnak (imádkoznak), a fiatalok partizánnak állnak. Az ukrán nacionalisták bevonulnak a falucskába...
Petljurista... Ki petljurista?
Ki volt Petljura?
 |
| Szimon V. Petljura |
Szemjon Vaszilijevics Petljura (ukránul: Симон Василійович Петлюра) 1879. május 22. (a régi naptár szerint 10.-én) született
Poltavában. A helyi teológiai szemináriumban tanult, de nem fejezte be, mert
kizárták onnan. 1900-ban csatlakozik az Forradalmi Ukrán Párthoz (RUO).
1902-ben Lemberg (Lvov, Lviv)-ben (amely város ekkor az
Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott), a helyi újságban megjelenik az első
általa írt újságcikk (A cikk a Poltavai Régió közoktatási helyzetéről szól.). Még ebben az évben Kubánba menekül. Forradalmi agitáció miatt keresték.
Kubánban többek között tanítósággal foglalkozott. A kubáni folyóiratokba
rendszeresen megjelennek publikációi. A történelmi kutatásai (ilyen témakörben
irogatott) mellett tovább folytatta forradalmi tevékenységét. Illegális
nyomdában dolgozott, és a röpiratok
terjesztésében is tevékeny szerepet vállalt. 1903 decemberében letartoztatják.
Következő év márciusában hamis iratok segítségével szabadul. A szabadulás
körülményei determinálják, hogy menekülnie kell Kubánból. Visszatért Kijevbe,
ahol pártja életében élénken bekapcsolódik. Eközben egyre nő a befolyása a
párton belül. Természetesen a cári rendőrség is felfigyel rá. Mivel tanulmányai
hiányosak, a földalatti ukrán egyetemen tanul. Ebben a hivatalosan nem is
létező intézményben kora ukrán értelmiségének színe-java oktat.
1905-ben a RUO 2.Kongresszusán, Kijevben beválasztják a
Központi Bizottságba. Ezután a párt különböző folyóiratait szerkeszti, írja
(például a „Szabad Ukrajná”-t). 1908-ra elismert közíró, és újságíró. 1911-ben
megházasodik, és Moszkvába költözik. 1914-ig szerkeszti az egyetlen hivatalosan
is megjelenhető ukrán nyelvű hírújságot. Emiatt később többen kritizálták is,
hiszen az újság csak a hivatalos kormányzati álláspontot hangoztathatta.
1916-től az Összorosz Zmesztvo tagja. Ebből kifolyólag katonák tömegeivel
találkozhatott. Képes volt a katonákkal megtalálni a közös hangot, és a cári
hadsereg ukrán származású katonái között nagy befolyással rendelkezett. A
februári forradalom után így majd tevékenyen részt tud venni, egy önálló ukrán nemzeti hadsereg létrehozásában. 1917-ben a Katonai Rada vezetőjévé választották. Az Össz-Ukrán Katonai
Tanács különböző frakciókra szakadt. Voltak akik továbbra is Oroszországgal
társulva képzelték el a jövőt, és voltak akik az önálló Ukrajnában gondolkodta.
Petljura ekkor lépett az ukrán nagypolitika színpadára.
Országszerte egyre népszerűbb. Oktatásüggyel foglalkozik. Fontosnak tartja az
ukrán nyelv használatát. Katonai szakkönyveket lefordítja ukránra, hogy az új
ukrán hadseregben a vezénylés nyelve ne az orosz legyen.
A Központi Radában egyre többen úgy gondolták, hogy nincs
szükség saját fegyveres erőkre. Úgy gondolták, hogy Ukrajnának nem az
erőszakra, és a vérrontásra van szüksége, hanem a békés átalakulásra. Petljurát
ebben az időszakban a pragmatizmus jellemezte. Úgy gondolta, hogy Ukrajna sorsa
közös az oroszokéval. Oroszországot ha legyőzik, az katasztrofális
következményekkel járna az ukránság számára. Területi autonómiában gondolkodott
még ekkor. Tárgyalás céljából a Rada küldöttséget küldött Pétervárra. A
küldöttséget Petljura vezette. Az Ideiglenes Kormány álláspontját nem közölte
az ukránokkal. Az önálló ukrán hadsereg létét Kerenszkij, Oroszország
miniszterelnöke nem támogatta.
Mindeközben megkezdődött az első ukrán nemzeti csapatok
megszervezése, kiképzése.
Amikor kiderül, hogy Kerenszkij kormánya egy jelentős
támadásra készül a központi hatalmak ellen (lásd Kerenszkij offenzíva), akkor
ezt a készülő hadműveletet az ukrán érdekekkel nem egyezőnek ítélték az ukrán
politika vezetői. Úgy gondolták, hogy hatalmas veszteségek várhatóak, és ez
hatalmas véráldozatot kívánna az ukrán néptől. A saját hadsereg és a területi
önállóság ötlete egyre népszerűbbé vált a Központi Rada tagjai között.
Július 11.-én az Ideiglenes Kormány értesíti a Radát, hogy nem ellenzi az
autonómiát, de arra kéri az ukrán felet, hogy tartózkodjon az egyoldalú
akciótól ebben a kérdésben. Kerenszkijék szerették volna, hogy az ukránok
megvárják az Összoroszországi Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását. Az
Ideiglenes Kormány elismerte, hogy a Központi Rada Főtitkársága (amelynek a
vezetője Petljura volt) Ukrajna legmagasabb közigazgatási szerve. Ugyanakkor a
felek a hadsereg létszámáról nem tudtak megegyezni. Közben az ukrán közvélemény
egyre inkább radikálisabbá vált. A nemzeti öntudat egyre emelkedett. Többen a
katonai felkelést tartották volna a legcélszerűbbnek.
Miután a bolsevikok átveszik Oroszországban a hatalmat, megváltoznak az ukrajnai erőviszonyok is. A Központi Rada kinyilványja az Ukrán Népköztársaság megalakulását (és dekralálták azt is, hogy Oroszországgal egységben képzelik el országuk jövőjét).
Ugyanakkor december 11.-én a Harkovban összeülő Szovjetkongresszuson megalakítják az Ukrán Tanácsköztársaságot. 1918. januárjában a Vörös Hadsereg bevonul Ukrajna keleti régióiban. A jelentősebb ukrán városokban felkelések törnek ki a Rada ellen. Mindez kedvezett a Vörös Hadseregnek. Január végén már Kijevet is elfoglalta a vörös armada. A Rada Zsitomirba menekül.
A breszt-litovszki békeszerződés értelmében a központi hatalmak katonai támogatást adnak az ukrán kormánynak. (Az ukrán fél ellentételezésként vállalta a csapatok élelmiszerrel való ellátását.) 1918.március 2.-án egy 45 000 fős német-osztrák sereg visszafoglalja Kijevet, és a Központi Rada uralmát visszaállítják. A Rada népszerűsége erősen csökkent az ukránság között. Ennek elsődleges oka az volt, hogy hibának tartották, hogy idegen seregek segítségét kérte a Rada.
1918. április 29.-én a németek feloszlatják a Radát, és egy nagybirtokost, Szkoropadszkijt hetmannak neveznek ki. Miután egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a központi hatalmak el fogják veszteni a (világ)háborút, a hetman is szakít a függetlenségi törekvéseivel. Diplomáciailag közeledni kezd Moszkvához. Hiába az általa képviselt nacionalizmus, hiába szervezte meg sikeresen az ukrán közigazgatást, társadalmi elfogadottsága alacsony volt. Vinnicsenko és Petljura felkelést hirdet, de fegyveres összecsapásra nem került sor. Ennek oka az, hogy a hetman a kivonuló német csapatokkal együtt távozik. Ezután Kijevben Petljuráék újra megalakítják az Ukrán Köztársaságot.
1918. novemberében Lembergben (Lviv, Lvov) megalakult a Nyugat-Ukrán Köztársaság. Vezetői szövetséget kötnek Petjuráékkal. Elhatározták, hogy közösen lépnek majd fel a harkovi szovjet kormány ellen. Közben a lengyelek megtámadták Ukrajnát. Céljuk Kelet-Galícia bekebelezése volt. 1919. júliusára sikerült is nekik, így a nyugat-ukrán hadsereget Kelet-Ukrajnába szorították.
Elég zűrzavaros időszak volt ez az év Ukrajna lakói számára. Hat hadsereg küzdött egymással a területén (ukrán, bolsevik, mensevik, lengyel, anarchisták, antant). Kijev például ebben az évben ötször cserélt gazdát. 1919. februárjában Ukrajna nagy része a Vörös Hadsereg ellenőrzése alá kerül. Nyáron felkelések robbannak ki vidéken. Az ok, a parasztok a kollektivizálás elleni elégedetlenség.
Júniusban megjelennek Gyenyikin monarchista seregei is.
Júniusban megjelennek Gyenyikin monarchista seregei is.
1919. február 10.-én lemond az Ukrán Népköztársaság
vezetője, így a teljes hatalom Petljura kezében összpontosul. Tavasszal elkezdi
az ukrán haderő átszervezését, és tárgyalásokat kezd az antanttal. A tárgyalás
célja a bolsevikok elleni közös fellépés. Francia protektorátusban
gondolkodott. De tervei kudarcba fulladtak.
Petljura újraszervezi seregeit, és a harkovi bolsevikok két tűz közé került. 1919 augusztusában Lenin elrendeli az ukrajnai szovjet kormány tevékenységének felfüggesztését.
Gyenyikin visszautasítja Petljurával való szorosabb együttműködést. Gyenyikin elképzelése szerint Ukrajnának a monarchista Oroszországhoz kell tartoznia, Petljura függetlenség párti volt. Seregei kegyetlenkedéseire a lakosság fegyveres ellenállással "válaszolt". 1919 őszén az ukrán seregek katonai nyomás alá kerültek. Erősen támadták őket a mensevikek, és a Vörös Hadsereg is. Küzdeniük kellett még a lengyelekkel, és az antanttal (román csapatok) is. 1919 októberében tífusz járvány tör ki az ukrán seregben. A hadsereg összeomlik. Petljura Lengyelországba menekül.
1919 decemberében a Vörös Hadsereg bevonul Kijevbe, 1920 februárjában pedig Odesszába.
Gyenyikin visszaszorul a Krímbe.
1920 áprilisában Petljura megegyezik a lengyel államfővel, Pilsudskival. A lengyelek elismerik, hogy Petljura Ukrajna veztője, és közösen fognak harcolni a Vörös Hadsereg ellen. Május 6.-án bevonulnak a lengyelek Kijevbe.
Közben a bolsevikok kiverik a mensevik hadsereget Ukrajnából.
1921 márciusában Lengyelország, és Szovjet-Oroszország békét köt egymással Rigában. A szerződés értelmében ukrán területek kerülnek lengyel fennhatóság alá.
Mi történt Petljurával?
Petljura elmenekül. Párizsba emigrál, ahol 1926.május 25.-én
meggyilkolják.
A gyilkos egy anarchista, aki állítólag Mahnot személyesen is
ismerte. E verzió szerint az ismert anarchista vezető először megpróbálta lebeszélni a leendő
tettest, ám amikor rájött hogy sikertelen a próbálkozása megpróbálta értesíteni
Petljurát.
A bírósági tárgyaláson a védelem azzal érvelt, hogy a tettes
családját petljurista katonák ölték meg valamelyik ukrajnai pogrom alatt. Az
áldozat barátai tagadni próbálták, hogy Petljura tudott egyáltalán ezekről a
pogromokról. A történészek szerint nem csak tudott a pogromokról, hanem
azok létrejöttében is tevékeny szerepe volt…
A párizsi nyomozás nem vette figyelembe, hogy az elkövetőnek
tette elkövetése előtt a szovjet titkosszolgálattal, a GPU-val is kapcsolata volt…
Peltjura a párizsi
Montparnasse temetőben nyugszik.
A tárgyaláson szóba kerültek a pogromok...
És ez a kifejezés, ettől az eseménytől való félelem, ott van a filmben!
Hiszen a falu, ahová bevonulnak a peltjurista erők, az egy stetl (zsidó falu).
Jelentős zsidó népesség Lengyelország felosztása(i) után (1772, 1793,1795) került(ek) az Orosz Birodalomban. 1794.június 23.-án rendeletet bocsát ki II.Katalin amely rendelkezik a letelepedési övezet létrehozásáról (черта постоянной еврейской оседлости).
 |
| Letelepedési övezet |
Ez a rendelet formálisan 1917 februárjáig érvényben volt.
A különböző cári rendeletekre amelyekkel az oroszországi zsidók életét befolyásolták, nem kívánok most kitérni. Bizonyos értelembe úgynevezett "húzd meg-ereszd meg" törvénykezés jellemezte a cárizmust.
II.Sándor az egész orosz társadalomra kiterjedő reformjai nem kerülték el az orosz zsidóságot se. Megszüntette a zsidó fiúgyerekek sorozását (egész addig 15 éves zsidó származású fiú fegyveres szolgálatra sorozható volt). Különböző előírásnak megfelelő zsidó származásúaknak megengedte a letelepedési övezeten elhagyását.
Az 1880-as évek elejétől azonban megváltozott minden... Pogrom hullám söpört végig Európán. (Ennek egyik oka az 1873-tól tartógazdasági válság. A másik oka pedig, hogy az emancipáció miatt, mind több tehetséges [addig csak lenézett társadalmi háttérből érkező] fiatalember tudott karriert csinálni.) Az oroszországi pogromokban a cári belpolitika is szerepet játszott. A soknemzetiségű birodalomban a nemzetiségi kérdés megoldására használta a hatalom az antiszemitizmust. E korszak "gyümölcse" a Cion bölcseinek jegyzőkönyve is. Maga a "mű" Szergius (Szergej) Nilus A nagy a kicsiben és az Antikrisztus, mint közvetlen politikai lehetőség. Egy ortodox hívő jegyzetei című művének 12.fejezete (az 1905-ös kiadásban már ebben a műben [is] szerepelt). Sztoljupin orosz miniszterelnök által elrendelt titkos nyomozás kiderítette, hogy először Párizsban nyomtatták ki a Jegyzőkönyvet 1897 körül neves antiszemiták. A "művecske" tartalmilag nem túl eredeti. A szerző(k) gyakorlatilag összedolgoztak néhány évtizeddel korábban megjelent plamfleteket. (Gyakorlatilag már e miatt sem lehet eredeti a "Jegyzőkönyv". Hiszen az iratról azt állították, hogy a bázeli első cionista világkongresszus [1897] titkos ülésén készült. Valójában több forrás összeszerkesztése révén jött össze. A szerző, vagy szerzők a mai napig ismeretlenek. A történészek valószínűsítik, hogy a cári Ohrana áll a mű mögött. Feltételezések szerint Pjotr Ivanovics Racskovszkij [1853-1910] és Matvej Golovinszki [1865-1920], az Ohrana külföldi kérdésekkel foglalkozó párizsi részleg vezetője és helyettese az elkövetők. Az egyik proto-jegyzőkönyv [azt 1868-ban adták ki] szerint a prágai zsidótemetőben minden évszázadban egyszer a zsidó törvénykezés tagjai (?) összegyűlnek, hogy megvitassák a világuralomért folytatott harc következő fontos feladatait. A "sztori" ugyanaz, csak a körítés más egy kicsit. Másik "forrása" a "jegyzőkönyvnek" az Alvilági párbeszédek Machiavelli és Montesquieu között című plamfet (amelyben egy szó sem esik a zsidóságról, de a mű hatása tagadhatatlan a Jegyzőkönyv szerzőjére, szerzőire.). Szergius Nilus könyvében megjelenő verzió elterjed világszerte. A mű európai elterjedésében nagy szerepe volt egy baltikumi németnek, Alfred Rosenbergnek (akiről azt tartják, hogy haláláig jobban beszélt oroszul, mint németül). Rosenberg ismerte, kedvelte az irományt, és megismetette a Thule Társaság vezetőivel, és a náci párt prominenseivel is. Önmaga azt állította, hogy moszkvai lakásába bement egyszer egy idegen, amikor ő éppen otthon tartózkodott, és szó nélkül letette a Jegyzőkönyvet az asztalára és távozott. (Egy másik verzió szerint Moszkva utcáin sétált, amikor egy ismeretlen a kezébe nyomta az irományt.) Hitler feltétlen hitelesnek fogadta el a Jegyzőkönyvet. A cári titkosszolgálat által szerkesztett pamflet a náci ideológia szolgálatába (is) állt.
Közben Oroszországban a pogromok hatására felgyorsult a belső migráció. (Miközben azonban az emigráció is beindult. 1881 és 1897 között 465 000 zsidó emigrált az USÁ-ba.)
Közben Oroszországban a pogromok hatására felgyorsult a belső migráció. (Miközben azonban az emigráció is beindult. 1881 és 1897 között 465 000 zsidó emigrált az USÁ-ba.)
A tárgyi bizonyítékok egy részével, mely szerint a cár környezetéből származtak a pogromokra felszólító parancsok, már a kortársak is megismerkedhettek. Nem véletlen ezek után, hogy a cárizmus megdöntésére szerveződő csoportok vonzották a zsidó származású (de egyáltalán nem zsidó identitású) fiatalokat.
A pogromok szítása a fizikai erőszak mellett, az előítéletes gyűlöletet konzerválta az emberek lelkében. Nem csoda, hogy 1917-1919 között másfél ezer pogrom volt a volt letelepedési övezet (Nyugat-Ukrajna egy része) területén (becslések szerint száz és kétszázezer közötti áldozattal).
A polgárháború utáni évek sem hoztak nyugalmat a szovjetunióbeli zsidóságnak. Egyrészt a cári időszakban az emberek lelkébe csepegtetett gyűlölet megmaradt a szívekbe. Másrészt az új rendszer tudatosan fel kívánta számolni a nemzeti-, nemzetiségi tudatot az ország lakói között. Az új embertípus, a szovjet ember, internacionalistának kellett nevelni. A nemzeti hagyományok megszüntetése volt a hatalom célja. Hiszen ha nincsenek nincs nemzettudat, akkor a soknemzetiségű ország egységes tud lenni...
Persze az antiszemitizmus az úgynevezett internacionalizmus korában sem szűnt meg.
Persze az antiszemitizmus az úgynevezett internacionalizmus korában sem szűnt meg.
(A propagandával ellentétben a bolsevikoknak sem kellett a szomszédba menniük egy kis antiszemitizmusért. A kozmopolitizmus elleni küzdelem, az orvos per is mind-mind álcázott antiszemita propaganda volt. De a későbbi író perek is. Hiszen ezen kampányok áldozata mind zsidó származású volt. [Érdekességként még annyit ideírnék, hogy a 2.világháború vége felé már jelentek meg a szigorúan a párt vezetés részére írt olyan tanulmányok, amelyek azt taglalták, hogy káros a rendszer számára, hogy a művészek között túl sok a sémi származású. Ezen időszakban kényszerítettek [!] írókat, hogy "zsidós" nevüket változtassák át "szlávos"-ra. Persze a háború után, a kozmopolitizmus elleni harc nevében ugyanezen írókat megvádolták, hogy gyáván el akarták leplezni valódi származásukat, így akarták megtéveszteni a szovjet népet.]
A cárizmus antiszemita örökségét nem tudta meghaladni a szovjet társadalom.)
A neves színész, Vlagyimir Viszockij is feldolgozta a témát:A cárizmus antiszemita örökségét nem tudta meghaladni a szovjet társadalom.)
Viszockij egyik, ha nem a legnagyobb "bűne" az volt, hogy a hivatalos szovjet propaganda állításaival (minden nagyon szép, minden nagyon jó) szemben, a valóságról szóltak a dalai.
Az emberek örömeiről, bánatairól.
A csempészekről, az ügyeskedőkről, a nehézségekről.
Az önmagával is vívódó emberről.
És az emberek azért is szerették, mert úgy érezték, érezhették, hogy a dalai róluk szólnak.
Élő, hús-vér emberekről, és nem a propagandisták meséiről.
Az Öt menyasszony (1929) egy olyan időszakban készült, amikor a szovjet társadalomban ismét megerősödött az antiszemitizmus. Ennek több oka is lehetett. Volt ugye a cárizmusból örökölt előítélet egyszer. (Másrészt, például az ukrán nacionalisták számára megbocsáthatatlan volt, hogy a polgárháború idején az ukrajnai zsidóság passzívan viszonyult az ukrán függetlenségi törekvésekhez. A 2.világháború idején, amikor kollaboráltak a nácikkal, úgy gondolták revansot vehetnek ezért a zsidóságon. Ezért [is] voltak olyan aktívak a végső megoldás szovjetunióbeli alkalmazásánál. Tartozok annyival az igazságnak, hogy valóban nem támogatta a zsidóság az ukrán függetlenségi törekvéseket, de döntő többségük nem is hallott róla. Zárt közösségben éltek, autonóm kultúrájuk volt, amelyik szinte tökéletesen el volt zárva a többségi kultúrától. Nagyon kis százalékban beszéltek a jiddisen kívül más nyelvet. Akik meg igen, azok a nagyvárosokban éltek. Létrehoztak egy virágzó jiddis kultúrát [szépirodalom, szépművészet, színház, újságok], de nem ismerték azt az országot ahol éltek. Nyelvi akadály miatt csak a saját gondjaikkal, örömeikkel tudtak szembesülni. Így elég nehéz megfelelni a politikai szerepvállalást igénylő elvárásoknak...) A februári forradalom után a zsidóságot hátrányosan érintő törvényeket eltörölték. Utazhattak az ország bármely területére, ahol munkát vállalhattak, karriert építhettek. Ha akartak, és tudtak földet vehettek, és megművelhették. A társadalom mind szélesebb rétege "ismerkedett" meg a zsidó származású gazdasági konkurenciával. Sokan nehezen élték meg, hogy az addig lenézett népség prosperáló vállalkozásokba kezd. Ráadásul ezek a vállalkozások konkurenciát jelentettek. Amint megerősödött a bolsevik hatalom, egyből elkezdte felszámolni a nemzetiségi autonómiákat. A hivatalosan is engedélyezett, rövid ideig tartó, zsidó kulturális autonómiát is megszüntették erőszakosan (De így járt a többi nemzetiség is. A szovjetunióbeli zsidóságot ez sokkal hátrányosabban érintette mint a többi nemzetiséget. Évszázadokig zárt közösségekben kellett élniük, és a társadalom többi részével gyakorlatilag nem volt semmilyen kapcsolatuk. Beszélni sem tudtak velük. Érdekesség, hogy 1926-ban is döntő többségüknek a jiddis volt az anyanyelve. És a '41-es német támadás után szovjetföldön megjelenő halálosztagok teljesen felszámolták ezt a közösséget.). A központi kormányzat erőfeszítéseket tett, hogy az új állam társadalmába minél inkább beolvadjon a zsidóság. A '20-as évek elején néhány tízezer zsidót letelepítettek a Krím félsziget északi területére. Egy olyan vidékre ahol nem volt jelentős mezőgazdasági termelés. Az amerikai JOINT szervezet pénzéből ártézi kutakat fúrtak, és öntözéses gazdálkodást folytattak. (Ez egyfajta szovjet cionizmus volt.) Az erősödő zsidóellenesség hatására a '20-as évek végén a városi munkásfiatalokat tanulmányútra küldték ide. A hatás nem maradt el. A társadalmi robbanás elmaradt az iparosodott területeken.
Ezen időszak "terméke" a szovjet zsidó autonóm terület, Birobidzsán létrejötte.
Külpolitikailag aggasztotta Moszkvát mind Japán esetleges katonai terjeszkedése, mind a kínai és koreai illegális bevándorlás. Ezért a Biro és a Bidzsán folyók közötti területre tudatos betelepítést terveztek. Először ukránok (és kisebb számban oroszok) érkeztek ide. Földműveléssel kezdtek foglalkozni, de a vidék természeti viszonyai elég mostohák ehhez a foglalkozáshoz. Ekkor jött a nagy ötlet, hogy a betelepítést zsidó nemzetiségűekkel folytassák. Kedvezményekkel próbálták a nyugati országrészből elcsábítani a fiatalokat erre a keleti vidékre. (Ez az "akció" csak erősítette a zsidóellenességet. Ugyanis 5000 rubel kölcsönt ígértek minden egyes zsidónak, zsidó családnak, akik beköltöznek Birobidzsánba. A már ott lakó szlávok nehezményezték ezt a pozitív diszkriminációt. Igazságtalannak tartották. Viszont az új, zsidó származású telepesek is csalódtak, mert a megígért pénzt nem kapták meg. Helyette mezőgazdasági eszközöket kaptak, és jószágot. Feszültség alakult ki az etnikumok között. Mindkét fél csalódott is volt.) Az állami propaganda beindult. De a moszkvai elképzelésből nem sok minden valósult meg. Hiába lett a Zsidó Autonóm Terület egyik hivatalos nyelve a jiddis, mégsem került többségbe soha ezen a Területen a zsidó etnikum.
Hiába volt az állami propaganda, a különböző elképzelések, az antiszemitizmus élt és virult a Szovjetunióban. Ráadásul Lenin halála után az új pártvezetés szisztematikusan elszakadt a lenini nemzetiségpolitikától (az internacionalizmustól) is.
Mahalacska
városában 1926-ban zsidóellenes pogrom zajlott. Ez az eset emberi életeket is
követelt. Az esemény egyik kiváltó oka az volt, hogy a városban elterjedt az a hír, hogy muzulmán vért kevertek a helyi zsidók a kovásztalan kenyérbe. (Aki ismeri a
judaizmus és/vagy a kereszténység történetét egy kicsit is, tudhatja hogy
alaptalan a vérvád. A zsidó vallás „kezdeti” szakaszában, az ókori vallásokhoz
hasonlóan, voltak áldozások. A mózesi törvények erről egyértelműen beszélnek.
De emberáldozás soha nem volt. A vér [mindenféle vér] bármilyen módon
történő fogyasztása pedig tilos. Az állatáldozat lényege az volt, hogy az
áldozatot hozó személy megpecsételte az Örökkévalóval kötött megállapodását.
Szokás volt ez abban az időben, hogy egy-egy megállapodás után a felek közösen
elfogyasztottak ételeket. [Az áldomás ivás szokása is innen ered.] Akkor honnan
is ered, eredhet a vérvád? Közel kétezer évvel ezelőtt „kifejlődik” a judaizmusból egy új vallási mozgalom. Ez a
mozgalom kezdetben erőteljesen kötődik a zsidó valláshoz, a zsidó liturgiához.
Kora judaizmusához hasonlóan úgynevezett térítői mozgalom [Ma, a mai judaizmust
nem igazán lehet térítő vallásnak nevezni. Sőt, az esetleges konvertitát a
rabbinak meg kell próbálnia lebeszélni arról, hogy zsidó vallásúvá váljon az illető.
Csak ezután, ha ennek ellenére is szeretne zsidóvá válni a delikvens,
akkor csatlakozhat a zsinagóga népéhez.]. Elég ha a magyar történelemből ismert kazár
birodalom vezetőire gondolunk. Nem sémi származásúak voltak, de a kazár kagán és környezete
zsidó vallású volt. Vannak történészek akik ennek tulajdonítják, hogy az Árpád
kori törvényeink zsidókra vonatkozó passzusai enyhébbek voltak, mint az akkori
európai átlag. Sőt, olvastam olyan véleményt is , mely szerint nem kizárt, hogy
esetleg a honfoglalást vezető magyar uralkodó réteg is a judaizmus követője
volt [Hiszen a kazár birodalom vezető elitjéhez tartoztak.]. Én személy szerint
ezt nem gondolom. Többek között azért sem, mert ha a vérszerződés eseményén, amennyiben hiteles eseményt dolgoz fel a történet, eleve nem vett volna részt gyakorló Mózes hitű személy. Maga a vérszerződés azért történ meg, már ha megtörtént, mert a különböző nyelven beszélő [ugor, török eredetű a magyar nyelv alapszókincse] klánok szövetségkötését pecsételte meg az aktus. Így váltak egységgé, közös feladatra készen. A nomád
népeknél a vezetők vallási meggyőződése nem volt kulcsfontosságú. Erre talán a
legjobb példa a középkori mongol előretörés. A tatár kánok között volt
muzulmán, animista sámánista, és nesztoriánus keresztény is. Ennek ellenére nem volt
közöttük vallási alapú feszültség. De a cuius regio, eius religio elvét sem ismerték, tehát a kánok nem szóltak bele, az őket követők vallási meggyőződésébe se. Ezért nem gondolom, hogy a kazár kagán
„megkövetelte” volna „szövetségeseitől” a judaizmus felvételét. Ugyanakkor én
látok hasonlóságot az Álmos halálát leíró monda, és az Ószövetségben található,
Mózes halálát leíró történet között. (Mindketten elhagyták ezt a földi árnyékvilágot épp népük honfoglalásának megkezdése előtt.) Persze mindez lehet a véletlen művei is.
Annál is inkább, mert van olyan feltételezés is, hogy Álmos halála egy rituális
emberáldozat volt. (Dümmerth Dezső: Árpádok nyomában, Panoráma kiadó 1977. Lektorok: László Gyula, Komjáthy Miklós.) Eszerint az elképzelés szerint a honfoglaló magyarok így kívánták a transzcendens erőket
befolyásolni, a hadjárathoz természetfeletti erők segítségét biztosítani.
Persze, ebből meg az is következhet, hogy már számukra ismert, már régebben
kikémlelt vidék elfoglalására, és az ott való letelepedésre készültek [A kettős
honfoglalás elmélete is valami ilyesmiről szól, nem?]. Húú, de jól eltértem…
Elnézést!
Szóval
valahol ott tartottam, hogy a judaizmus már az ókorban is több irányzatra
bomlott [de közös volt bennük a mózesi törvény {Tóra} tisztelete]. A
kereszténység és a judaizmus szétválásának egyik jelképes eseménye volt, hogy
i.sz. 70-ben a római csapatok [egy éppen aktuális zsidó szabadságharc leverése
során] lerombolják a Jeruzsálemben található Templomot. A zsidó vallás
központját. Azt a helyett ahol, a judaizmus szerint, be lehet a véres [állat]áldozatot mutatni. Csak ott, és sehol másutt. De ha nincs Templom, nincs templomi
szolgálat sem. És ez az állapot a mai napig fennáll. A zsinagóga nem
helyettesíti a Templomot. Más a funkciója. Ettől az eseménytől kezdődően
[templom rombolás] viharos gyorsasággal kezd eltávolodni egymástól a keresztény
teológia és a judaizmus. A rabbik kidolgoznak egy [átmeneti] rendszert, arra
az időszakra amíg nincs Templom, a keresztény vallás pedig egyre több mindent
vesz át a Római Birodalom különböző szokásaiból, és eszméiből [Ezt hívta
Luther az Egyház babiloni fogságának.].
Két különböző [és egymást kölcsönösen kiátkozó] vallási rendszer alakul ki.
Természetesen a polgári közigazgatásnál is folyamatosan „mószerolták” egymást.
Miközben a politeista többség mindkét felekezetet kellően utálta. Ennek a
negatív érzelemnek az alapja az volt, hogy a szigorúan monoteista zsidókat, és
keresztényeket a vallásuk ellenségének tartották. Az istenek tagadását pedig
bűnnek, ami miatt az istenek haragja fogja érni a Birodalmat. {Valamint a "hagyományos" politeista papság, és a politeista kultuszokhoz kapcsolódó gazdasági érdekcsoportok, tartottak attól, hogy társadalmi befolyásuk, és jövedelmeik csökkenek, amennyiben elterjed bármelyik monoteista hit.} De volt ott más
is. A zsidókról így ír Publius Cornelius Tacitus [isz. 55 vagy 56 - 117 és 120
között]: „Semmit oly hamar magukba nem szívnak, mint az istenek megvetését, hazájuk megtagadását,
szüleik, gyermekeik, testvéreik semmibevételét. Csak egyetlen istenséget ismernek el elméjükben, s nincsenek is
szobrok városaikban, nemhogy templomaikban; nem hízelegnek királyaiknak, nem
tisztelik a Caesarokat.” Történelmi munkájában a következő olvasható: ”A
híresztelések elhallgattatása végett Néró másokat tett meg bűnösnek, és a
legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság a bűneik
miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett…”
A keresztények bűneinek felsorolásával Tacitus az adósunk maradt, ám
Athénagorasz (?-180 körül) már kitér ezekre is.
A kérvény a keresztények ügyében című írásában a következő vádakról
olvashatunk: thüesztészi lakoma (kannibalizmus), oidipuszi szexuális élet
(vérfertőzés). Nem nehéz elképzelni, hogy a kannibalizmus vádja mögött valószínűleg
az úrvacsorai közösség állhat [„Vegyétek, egyétek; ez az én testem. És vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan; Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a mely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.” Máté evangéliuma 26,26-28].
Quintus Septimius Florens Tertullianus [körülbelül 160- körülbelül 225] keresztény hitvédő így ír: „Híresztelik rólunk, hogy elvetemült gonosztevők vagyunk, gyermekgyilkossággal járó titokzatos szertartások s a belőlük származó lakomák okán. Sőt, mondják, az eszem-iszomra vérfertőzés következik, amelyre a világító mécseseket fölforgató kutyák, mint a sötétség és az aljas élvezetek kerítői adnak ocsmány módon alkalmas jelet.” Ez már maga a vérvád [egy kis szexuális orgia váddal „fűszerezve”. Nem?]! De Tertullianus Apologeticum [Védőbeszéd] című írása megemlíti, hogy a keresztényeket az rendszer elleni összeesküvés vádjával is szembesülniük kellett:
„Épp ellenkezőleg, azokra alkalmazható az összeesküvés kifejezés, akik arra szövetkeznek, hogy jó és derék embereket gyűlöljenek, akik ártatlanok véréért kiáltanak, s azt az üres szólamot hozzák fel gyűlöletük leplezésére, hogy - mint vélik - minden nyilvános bajnak és a népet ért valamennyi kellemetlenségnek kezdettől fogva a keresztények az okai.”
Quintus Septimius Florens Tertullianus [körülbelül 160- körülbelül 225] keresztény hitvédő így ír: „Híresztelik rólunk, hogy elvetemült gonosztevők vagyunk, gyermekgyilkossággal járó titokzatos szertartások s a belőlük származó lakomák okán. Sőt, mondják, az eszem-iszomra vérfertőzés következik, amelyre a világító mécseseket fölforgató kutyák, mint a sötétség és az aljas élvezetek kerítői adnak ocsmány módon alkalmas jelet.” Ez már maga a vérvád [egy kis szexuális orgia váddal „fűszerezve”. Nem?]! De Tertullianus Apologeticum [Védőbeszéd] című írása megemlíti, hogy a keresztényeket az rendszer elleni összeesküvés vádjával is szembesülniük kellett:
„Épp ellenkezőleg, azokra alkalmazható az összeesküvés kifejezés, akik arra szövetkeznek, hogy jó és derék embereket gyűlöljenek, akik ártatlanok véréért kiáltanak, s azt az üres szólamot hozzák fel gyűlöletük leplezésére, hogy - mint vélik - minden nyilvános bajnak és a népet ért valamennyi kellemetlenségnek kezdettől fogva a keresztények az okai.”
[Tertullianus művei
magyarul is olvashatóak Vanyó László fordításában, Nádasdy Alfonz
lektorálásával. A Szent István Társulat 1986-ban adta ki az Ókeresztény írók
sorozatban. Ez a könyv a sorozat 12. kötete.]
Úgy gondolom, hogy a fentebb felsorolt rosszindulatú rágalmak nem múltak el a római társadalomban akkor sem, amikor a kereszténység hivatalosan elismert vallás lett [konstantini fordulat , isz. 313]. Sőt, inkább átörökítették a következő korszakok számára. Az egyházi gondolkodók antijudaizmusa [pl. helyettesítési teológia] miatt, ezen pletykák tovább élhettek, csak már nem a keresztényekről szóltak…)
Úgy gondolom, hogy a fentebb felsorolt rosszindulatú rágalmak nem múltak el a római társadalomban akkor sem, amikor a kereszténység hivatalosan elismert vallás lett [konstantini fordulat , isz. 313]. Sőt, inkább átörökítették a következő korszakok számára. Az egyházi gondolkodók antijudaizmusa [pl. helyettesítési teológia] miatt, ezen pletykák tovább élhettek, csak már nem a keresztényekről szóltak…)
De a dagesztáni Mahalacskában 1926-ban történt pogromnál tartottam...
Ugyanakkor a szovjet vezetés kifelé látványosan demonstrálni szerette volna, hogy a cári nemzetiségi politika, a zsidóellenes uszítás a Szovjetunióban a múlté. Birobidzsánát egyszerre szerették volna Palesztina, és Németország alternatívájává tenni. A szocializmus megoldotta a zsidókérdést. Ez lett a hivatalos álláspont a harmincas évek közepére.
Az 1939. augusztus 3.-án aláírt Molotov - Ribbentrop paktum következményeként a szovjet antifasiszta propaganda gyakorlatilag megszűnt. A húszas évektől kialakult a szovjet-német együttműködés, aminek a lényege a versaillesi béke kijátszása volt. A németek és a szovjetek közösen kezdtek fejleszteni harcjárműveket, amelyek egy része (hogy-hogy nem) Németországba került. A titkos megállapodások része volt az is, hogy német tisztek a Szovjetunióban szereztek harckocsizói tapasztalatokat.
Persze az antifasiszta propagandát nem egyből állította le Sztálin. Már 1935-től jóval megengedőbben fogalmaznak a szovjet újságok Németországgal szemben. Ugyanakkor az első számú szovjet vezető világ életében antiszemita volt. Erről lánya Szvetlana Allilujeva írt is könyvében. Sztálin antiszemita nézeteit nem hangoztatta csak a 2.világháború után, de a család mindig is tudta, hogy nem szimpatizál a zsidókkal. Fia, Jakov Dzsugasvili német fogságba kerülése után, Sztálin letartóztatja menyét Julia Melcent (aki zsidó származású volt), mint angol kémet. Lánya, Szvetlana beleszeretett egy zsidó származású forgatókönyvíróba, Alekszej Kaplerbe, akit elhurcoltat, és aki tíz évet tölt rabságban... Szvetlana ennek ellenére 1944-ben férjhez megy (egy zsidó származású férfihez), de Sztálin megtiltja, hogy a ifjú férj valaha is szóljon hozzá (mármint Sztálinhoz)...
Érdekes az is, hogy gyakorlatilag elhallgatták mindazokat a hősies eseteket (pontosabban nem is az eseteket, hanem azt amikor a hőstettet olyan személyek követték el, akiknek a személyi igazolványuk nemzetiségi rovatába az volt írva, hogy еврей [zsidó]), amiket az egykori letelepedési övezet lakói vagy azok leszármazottaikhoz volt köthető. A napjainkban is folyó történelmi kutatások szerint igen jelentős volt ezen nemzetiséghez tartozók szerepvállalása a Nagy Honvédő Háború éveiben.
A Vörös Hadseregben önálló zsidó alakulat nem volt (pedig nemzetiségi alapon szervezett alakulatok voltak). De például a 16.litván hadosztály tagjainak 9% zsidó volt.
A Szovjetunió Hőse kitüntetést, mai ismereteink szerint, 121 zsidó (nevű) személy kapta meg a háború folyamán. (A statisztikák szerint, a nemzetiség alapján így az ötödik helyen van a zsidóság. Első az orosz, majd az ukrán, belorusz, és negyedikek a tatárok.) Az összes kitüntetést figyelembe véve pedig negyedik a zsidóság, ötödik a tatárság. (Több mint 160 000 kitüntetést kapott a negyedik helyezett nemzetiség.)
A partizánmozgalomban is aktívak voltak. A háború kezdetekor alakuló partizánok csapatok között még nagyon kevesen voltak. Ugyanakkor a belorussziai szovjet partizánmozgalomban megjelennek a tisztán zsidó származású fiatalokból álló partizánosztagok is. A partizánok egyébként itt érték el legnagyobb sikereiket, hiszen 1943 nyarán Belorusszia jelentős részét ellenőrzésük alatt tartották. A Szovjetunió népei úgy gondolták, hogy az a rengeteg áldozat amit a Győzelemért hoztak, elhozza számukra a sztálini rendszer felpuhulását. Újra nyíltan megélhetik nemzeti identitásukat. Ám a rezsim nem így gondolta. A háború kitörésével az addigi ideológia gyors változáson ment át. Újra a nagyorosz pánszláv eszmék lettek "divatossá". Ezen ideológiától hajtva nem csak eltitkolták például a szovjet hadsereg zsidó származású hőseit, hanem 1944-től kezdődően az NKVD elkezdte terjeszteni azt a hazugságot, hogy a zsidóság az ország keleti részébe menekült, és ott kibekkelte a háborút, amíg a szlávság a vérét adta, hogy a kozmopolita senkiházikat megvédjék. A német támadás során a nácik nem csak fegyverekkel harcoltak a Szovjetunióban, hanem propaganda eszközeiket sem kímélték. Így az antiszemitizmust is terjesztették. A szovjet hatóságok az előbb említett rágalmával ráérősített a német propagandára. Így akarták a zsidók nemzetiségi igényeit megtorpedózni. (Másrészt a nácik által is megdolgozott ukrán, belorusz és baltikumi embereknek régi/új ellenségképet adni.) A többi nemzetiség sem járt jobban. Megkezdődtek a nemzetiségi deportálások. Ezeknek is az volt a célja, többek között, hogy az adott etnikum nemzetiségi igényeiket ne tudják, ne akarják érvényesíteni.
A győztes szovjet hadsereg milliókkal ismertetett meg egy másfajta élet lehetőségét. A nyugatot megjárt katonák már tudták, hogy más életszínvonal is van, nem csak a tervgazdálkodásos rendszer hiánygazdasága. Miközben a cári nagyorosz nacionalizmus hatja át a szovjet vezetést, milliók akarják, várják a változást. A zsidóság ismét gyanús népség a hatalom szemében. Elég gond van a nyugatról hazatértekkel így is. A többséget be lehet zárni az országhatárokon belülre, de a zsidóknak rokonai vannak nyugaton! Az az orosz tiszt, aki végig harcolta a háborút, hazajött és ha nagyon változást akar, hamar a GULAG-on találhatja magát (pont így járt Szolzsenyicin is). Majd a javító-nevelő táborban elfelejti a Nyugatot, a más életet. De ezeket az embereket már nem lehet úgy megfélemlíteni, mint ahogy megfélemlítették őket a húszas- harmincas években. Ők éveken át farkasszemet néztek a halállal. Tud nekik újat mutatni a GULAG? Mást igen, de olyan nagyon újat nem. (A blogon van egy bejegyzés, ami a Kraj című filmről szól. Ennek a filmnek a főhőse egy frontot megjárt katona, aki Szibériába kerül. Nem akar beilleszkedni a munkatábor rendszerébe. Bátran konfrontálódik a rendszer fenntartóival. Ez a szituáció nem csak kitalált élethelyzet. A valóságban is történtek ilyen esetek. De erről többet most nem is írnék. Terveim szerint februárba visszatérek erre a témára, néhány mondat erejéig...) Ez a nyugatot megjárt nemzedék megváltozott. És a hatalom ezt a változást kordában szeretné tartani.
Sztálinék úgy gondolják eleinte, hogy a fiatal Izrael állam szovjet szatellit állam lesz. Ezt arra alapozzák, hogy rengetegen az Orosz Birodalomból származnak a lakói közül (Meg arra, hogy a függetlenségi háború során rengeteg hadianyagot juttattak a Palmach-nak). Például Golda Meir is, aki egy kijevi ács gyermeke volt. (A jobb oldali képen Meir asszony a moszkvai központi zsinagógához vezető utcáján látható. Bekarikázva.) De az új állam vezetői nem a szovjet utat választják.
Ez csalódás Sztálinnak (aki ekkor már nagyon nem szeret csalódni).
Ráadásul amikor 1948-ban Izrael moszkvai nagykövetasszonya Ros háSáná ünnepén elment a moszkvai nagy zsinagógába:
"A zsinagóga utcájának képe teljesen megváltozott. Zsúfolásig telt emberekkel, olyan szorosan álltak egymás mellett, akár a szardíniák, százak, és százak, mindenféle korúak, köztük a Vörös Hadsereg tisztjei, katonák, tinédzserek és kisbabák, akiket a szüleik vittek a karjukon. Nagy ünnepekre általában kétezer-valahányan szoktak zsinagógába menni, most azonban közel ötvenezres tömeg várakozott ránk." (Golda Meir: Életem, Filum kiadó,2000. Fordította: Kiss Marianne)
Ez egy nyílt tüntetés volt.
Ugyanis az ünnep előtt a Pravdában egy cikk jelent meg Ilja Ehrenburg tollából, amiből világos lehetett mindenki számára a hatalom álláspontja:
"... Izrael államnak semmi köze sincsen azokhoz a zsidókhoz, akik a Szovjetunióban élnek, ahol nincsen zsidókérdés, ennélfogva Izraelre sincs szükségük. Izrael a kapitalista országoknak kell, amelyekben elkerülhetetlen az antiszemitizmus virágzása. Egyébként olyan, hogy zsidó nép nem létezik. Ez épp olyan nevetséges dolog, mintha valaki kijelentené, hogy a vörös haj és egy bizonyos orrforma miatt valaki egy másik néphez tartozik."
Ehrenburg frázisait az érintettek közül senki sem hitte el.
Iván Bolsakov a filmbizottság (amelynek feladata a cenzúra is volt) vezetője, 1943 végén azzal büszkélkedett, hogy elutasította Szergej Eizenstein azon kérését, hogy az Iván Groznij című film orosz hercegnőjét Ranyevszkaja művésznő alakíthassa:
"Ranyevszkaja szemita vonásai nagyon feltűnőek, különösen premier plánban." Már ekkor megfogalmazódott, hogy a kulturális életet "zsidótalanítani" kell a Szovjetunióban. A háború után a kozmopolitizmus elleni küzdelem fedőneve alatt megpróbálták a tudományos életből is kiszorítani a sémi származásúakat.
Sikerült teljesen restaurálni a cárizmus legrosszabb hagyományait. Sőt, tulajdonképpen túl is szárnyalták... nem is kicsit...
Persze minden antiszemita jelenséget titkolni illett, nem volt szabad megtudnia Nyugatnak, hogy mik is történnek a Szovjetunióban. Ez a hozzáállás egészen a brezsnyevi pangás végéig jellemezte a hivatalos szerveket.
Hely és idő hiány miatt nem részletezném tovább a Szovjetunió vezetésének viszonyát a zsidó származású állampolgáraihoz, de annyit azért még megjegyeznék, hogy az antiszemitizmus mint probléma végigkísérte a Szovjetunió egész létét. Nem véletlen, hogy zsidó származású emberek tömegei vállalták a kivándorlási kérelem beadásával járó megaláztatásokat, és tették ki önmagukat a létbizonytalanságnak. Nem véletlen, hogy a Szovjetunió felbomlása, megszűnése után tömegméretekben vándoroltak ki ezek az emberek.
Nem véletlen, hogy Vlagyimir Viszockij énekelt az antiszemitizmusról...
A filmet az Odesszai Filmgyártó Vállalat készítette (egyes források szerint 1929, mások szerint 1930-ban [a kópián is ez a szám szerepel]).
Megpróbáltam, nem túl részletekbe menően, felvázolni a film elkészültekor (és az utána következő évtizedeket jellemző) lévő társadalmi helyzetet. A film a Szovjetunió internacionalista korszaka után készül. Amikor újra megerősödött a társadalomban az antiszemita előítélet.
A film üzenete egyébként egyértelmű. Elítéli a polgárháború ideje alatt történt zsidóellenes pogromokat.
A film megtalálható itt:
http://uptobox.com/iimvd8l2m1b7
Technikai információk a filmről:
hossza: 57 perc 11 másodperc,
felbontás: 704x568,
FPS: 25,
Video bit ráta: 1024 kb/s, Xvid kodekkel kódolva.
A felirat megtalálható itt.
Ha valamilyen technikai probléma adódna, kérlek a blog e-mail címére írjatok!
A győztes szovjet hadsereg milliókkal ismertetett meg egy másfajta élet lehetőségét. A nyugatot megjárt katonák már tudták, hogy más életszínvonal is van, nem csak a tervgazdálkodásos rendszer hiánygazdasága. Miközben a cári nagyorosz nacionalizmus hatja át a szovjet vezetést, milliók akarják, várják a változást. A zsidóság ismét gyanús népség a hatalom szemében. Elég gond van a nyugatról hazatértekkel így is. A többséget be lehet zárni az országhatárokon belülre, de a zsidóknak rokonai vannak nyugaton! Az az orosz tiszt, aki végig harcolta a háborút, hazajött és ha nagyon változást akar, hamar a GULAG-on találhatja magát (pont így járt Szolzsenyicin is). Majd a javító-nevelő táborban elfelejti a Nyugatot, a más életet. De ezeket az embereket már nem lehet úgy megfélemlíteni, mint ahogy megfélemlítették őket a húszas- harmincas években. Ők éveken át farkasszemet néztek a halállal. Tud nekik újat mutatni a GULAG? Mást igen, de olyan nagyon újat nem. (A blogon van egy bejegyzés, ami a Kraj című filmről szól. Ennek a filmnek a főhőse egy frontot megjárt katona, aki Szibériába kerül. Nem akar beilleszkedni a munkatábor rendszerébe. Bátran konfrontálódik a rendszer fenntartóival. Ez a szituáció nem csak kitalált élethelyzet. A valóságban is történtek ilyen esetek. De erről többet most nem is írnék. Terveim szerint februárba visszatérek erre a témára, néhány mondat erejéig...) Ez a nyugatot megjárt nemzedék megváltozott. És a hatalom ezt a változást kordában szeretné tartani.
 |
| Golda Meir Moszkvában 1948. |
Ez csalódás Sztálinnak (aki ekkor már nagyon nem szeret csalódni).
Ráadásul amikor 1948-ban Izrael moszkvai nagykövetasszonya Ros háSáná ünnepén elment a moszkvai nagy zsinagógába:
"A zsinagóga utcájának képe teljesen megváltozott. Zsúfolásig telt emberekkel, olyan szorosan álltak egymás mellett, akár a szardíniák, százak, és százak, mindenféle korúak, köztük a Vörös Hadsereg tisztjei, katonák, tinédzserek és kisbabák, akiket a szüleik vittek a karjukon. Nagy ünnepekre általában kétezer-valahányan szoktak zsinagógába menni, most azonban közel ötvenezres tömeg várakozott ránk." (Golda Meir: Életem, Filum kiadó,2000. Fordította: Kiss Marianne)
Ez egy nyílt tüntetés volt.
Ugyanis az ünnep előtt a Pravdában egy cikk jelent meg Ilja Ehrenburg tollából, amiből világos lehetett mindenki számára a hatalom álláspontja:
Ehrenburg frázisait az érintettek közül senki sem hitte el.
Iván Bolsakov a filmbizottság (amelynek feladata a cenzúra is volt) vezetője, 1943 végén azzal büszkélkedett, hogy elutasította Szergej Eizenstein azon kérését, hogy az Iván Groznij című film orosz hercegnőjét Ranyevszkaja művésznő alakíthassa:
 |
| Faina Georgijevna Ranyevszkaja |
Sikerült teljesen restaurálni a cárizmus legrosszabb hagyományait. Sőt, tulajdonképpen túl is szárnyalták... nem is kicsit...
Persze minden antiszemita jelenséget titkolni illett, nem volt szabad megtudnia Nyugatnak, hogy mik is történnek a Szovjetunióban. Ez a hozzáállás egészen a brezsnyevi pangás végéig jellemezte a hivatalos szerveket.
Hely és idő hiány miatt nem részletezném tovább a Szovjetunió vezetésének viszonyát a zsidó származású állampolgáraihoz, de annyit azért még megjegyeznék, hogy az antiszemitizmus mint probléma végigkísérte a Szovjetunió egész létét. Nem véletlen, hogy zsidó származású emberek tömegei vállalták a kivándorlási kérelem beadásával járó megaláztatásokat, és tették ki önmagukat a létbizonytalanságnak. Nem véletlen, hogy a Szovjetunió felbomlása, megszűnése után tömegméretekben vándoroltak ki ezek az emberek.
Nem véletlen, hogy Vlagyimir Viszockij énekelt az antiszemitizmusról...
 |
| Öt menyasszony - jelenet a filmből |
Megpróbáltam, nem túl részletekbe menően, felvázolni a film elkészültekor (és az utána következő évtizedeket jellemző) lévő társadalmi helyzetet. A film a Szovjetunió internacionalista korszaka után készül. Amikor újra megerősödött a társadalomban az antiszemita előítélet.
A film üzenete egyébként egyértelmű. Elítéli a polgárháború ideje alatt történt zsidóellenes pogromokat.
 |
| Az öt menyasszony |
http://uptobox.com/iimvd8l2m1b7
Technikai információk a filmről:
hossza: 57 perc 11 másodperc,
felbontás: 704x568,
FPS: 25,
Video bit ráta: 1024 kb/s, Xvid kodekkel kódolva.
A felirat megtalálható itt.
Ha valamilyen technikai probléma adódna, kérlek a blog e-mail címére írjatok!
.jpg)
