Aviátor - a bejegyzés folytatása

Alekszandr Blok 1910-ben írta az Aviátor című versét. Az hogy mennyire foglal el központi helyet (a mondanivaló szempontjából nézve) a regényben, megmondani nem tudom. A filmben nem igazán. Mindössze a költemény első két sorát idézik. Nem tudom, hogy a poémának létezik-e magyar műfordítása. Viszont az eredetit előkerestem és az tetszik. Benne van minden. A korszak pilótáinak és repülőgépeinek küzdelme az elemekkel. A nehézségek és a szépségek. A műrepülést kisérő látvány és dicsőség. És a vers legvégén a disztópikus vég: a fenséges gépmadár dinamitot szállít a közelgő szörnyű háborúkban.

Persze, felmerülhet az olvasóban: most tényleg, miért kell kitérni ilyen lényegtelen dologra? Meg ki is az a Blok? (Jaj! Nehogy kitérjen rá!)

Azt gondolom, hogy maga a költőre való utalás megerősíti azt, hogy a filmnek szimbolikus üzenete is van. (Ha valakinek csak arra van igénye, hogy egy hibernált állapotból visszatért ember beilleszkedéséről szól a film, az megkapja ezt, és kész.) Az Aviátorról szóló írásom első részének vége felé elmentem metafizikai irányba. Nem tudom, hogy mennyire tűnt megalapozottnak a felvetett nézőpont. Valaki erőltetettnek gondolja? Nem az. A sztori szerint a szovjet tudósok a hibernálási projektjüket, és az összes (tizenhárom) alanyát Lázárnak nevezték el. Ez annyira nyilvánvaló utalás arra a történetre, amelyet János apostol a következőképpen írt meg:

"Jézus pedig még mindig mélyen felindulva odament a sírhoz. Az pedig egy barlang volt, és egy kő feküdt rajta. Azt mondta Jézus: Vegyétek el a követ!

Az elhunyt nővére, Márta pedig azt mondta: Uram, már szaga van, hiszen negyednapos!

Mire Jézus így válaszolt: Nemde megmondtam neked, hogy ha hiszel, meglátod majd Isten dicsőségét?

Akkor elmozdították a követ. Jézus pedig felemelte a szemét az égre, és azt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem.Tudtam, hogy mindenkor meghallgatsz engem, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.

Miután ezeket mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki!

És kijött a halott, keze-lába pólyába csavarva és az arca kendővel körülkötve. Akkor így szólt hozzájuk Jézus: Vegyétek le róla, hadd menjen!"

(Újonnan Revideált Károli Biblia, János evangéliuma 11,38-44)

A hasonlat nyilvánvaló: ahogy a négy napja halott Lázár testébe a mennyei utasításra visszatért a lelke és a test megmozdult, erőt kifejtve felkelt (dacolva a halottakat ott és akkoriban szokásos bepólyázás szorításával) és elhagyta a sírt az élő ember, ugyanúgy Vodolazkin történetében a lefagyasztott ember a teste felmelegítése után felkel, felébred (mintegy feltámad). Ez a megállapítás, szerinted, erőltetett?

"Ezeket mondta, majd hozzátette: Lázár, a mi barátunk, elaludt, de elmegyek, hogy felköltsem. Tanítványai erre azt mondták: Uram, ha elaludt, meggyógyul.

Pedig Jézus annak haláláról beszélt, de ők azt gondolták, hogy álomnak alvásáról szól. Akkor Jézus megmondta nekik nyíltan: Lázár meghalt, de miattatok, hogy higgyetek, örülök, hogy nem voltam ott. Ám menjünk el hozzá!"

(ÚRK, János evangéliuma 11, 11-15)

Akkor jöjjön egy végső következtetés:

Az Aviátor nem csak egy tudományos kisérletről szól, hanem az örök élet problémakörével is foglalkozik. Innokentyij (azaz Ártatlan) Platonov visszatérhet abból a mély álomból, amit napjainkban halálnak nevezünk. Természetesen(?) ő a tudomány segítségével tette meg. Ám a száz évnyi nemlét után is morális lényként vislekedik. Nem feltétlen cselekszik mindig jót, de keresi a megbocsátást, a megbocsátás helyét. Hmm... Elérkeztük oda, ahol már jártunk.

Szolovki

A film cselekménye Szentpéterváron és a Szoloveckij-szigeten játszódik. Mivel azon nem sokak közé tartozok, akik tudják, hogy az írni tudóknak van felelősségük is, ezért szeretnék egy kis áttekintést nyújtani a történetnek otthont adó vidékkel kapcsolatban.

A sztori szerint a történet a GULAG Szoloveckij-i állomásán, Szolovkin játszódik. (Persze, a szereplők időnként elhagyják ezt a helyet és bemennek Pityerbe. Ez a két helyszíne van a filmnek.) A Fehér-tenger legnagyobb szigetcsoportjáról van szó. A legnagyobb szigeten (Szoloveckij) található az 1420-as 30-as években alapított Szpaszo-Preobrazsenszkij kolostor. Kezdetben ez fából készült épületet jelentett. 1584-1594 között jelentek meg itt az első kőépületek. A kolostorban a 16. századtól egyházi börtön is található volt. Távoli fekvése és megközelíthetetlensége miatt a világi és egyházi hatóságok a kolostort különösen biztonságos fogvatartási helynek tekintették. Amit azután 1903-ban hivatlosan bezártak. A szigeten - a kolostor segítségével - a Szentpétervári Természettudományi Társaság 1881 és 1899 között egy biológiai állomást üzemeltetett. Ezután a kutatóállomást Alekszandrovszk kikötőjébe költöztették. A szovjet rendszer az első nevelő-munkatáborát Szoloveckij-szigeten hozta létre. A Bolsája Mukszalmán létrehoztak egy kémiai labort, aminek a feladata a Szolovki-i tábor gazdasági tevékenységeinek kiszolgálása volt. Az 1926-os év feladata volt például a talajvizsgálat, hidrobiológiai vizsgálatok, talajkémiai elemzések, a sziget növény és állatvilágának tanulmányozása. De ez a labor tevékenyen hozzájárult a fakitermelés és feldolgozás során használt technológiák vegyszerellátásához is. (Például a keményfák száraz lepárlásához szükséges vegyi anyag előállításához.) Foglalkoztak itt terpentin tisztitással és a fák gyantájának hasznosításával is. A gyantából valamiféle kémiai eljárás segítségével terpentint állítottak elő. Vagy például, nyertek ki itt jódot algákból... /Forrás: Соловецкие лагерь и тюрьма особого назначения (СЛОН/СТОН) című könyv negyedik fejezete: Экономические "достижения" в Соловецких лагерях Соловецкая химическая лаборатория 1923-1939 гг./ Mindezt csak azért említettem, hogy a film azon állítása, miszerint a Szolovki táborban emberkisérletek lettek volna, a fantázia terméke. Ahogy Sztálin majomkatonáiról szóló legenda is az. Évekkel ezelőtt meghökkenve olvastam valahol (a magyar nyelvű internet bugyraiban), hogy van olyan honfitársunk, aki ezt a nácik által kitalált és terjesztett 2. világháborús fakenews-t tényként kezeli. Ezért gondoltam arra, hogy (sajnos) szükség van arra, hogy külön (és hangsúlyosan) manifesztáljam: Jevgenyij Vodolazkin fantáziájának terméke az, hogy szovjet tudósok hibernálással foglalkoztak a GULAG Szolovki munkatáborában. Itt semmilyen emberkísérlet nem volt, nem úgy mint Auschwitzban. (Nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy az írót a DOOM videójáték valamiféleképpen megihlette. Bár ennek valószínűsége csekély, hiszen az Aviátor című könyvet 2016-ban adták ki, ahogy azt a videojátékot is. És csak az elnevezésben - Lazarus Labs vs. Лаборатория Лазарь - találhatunk valami közöset.) Az regényben a Lazar egy mozaikszó lenne, ami a Lefagyasztási és Regenerációs Laboratórium - лаборатория по замораживанию и регенерации - rövidítése. Csak hogy legyen materialista magyarázat is.

Talán nem ártana azért néhány szót mondanom a filmről is... Hogy látom én? Elsősorban úgy, hogy szerintem, nem egyszernézős. Mert például, már tudom, hogy mit keres a filmben Blok verse. Pontosabban az Aviátor című vers első két sora. Nem esett le könnyen, de megtörtént. Ahogy a gramofonról felcsendülő ének is többlet jelentéssel bír. Annál is inább, mert eleinte csak valami mellékes dolognak gondoltam. Annyi mindenről szól, szólhat ez az alkotás! És nekem tetszik, kedvelem. Akkor jöjjön a színészi megformálások! Konsztantyin Habenszkijnek - mondhatjuk - rutinja van a tudós professzor megformálásában. Legalábbis az elmúlt időszakban mintha csak ezt kellene eljátszania. Itt van például a Grom trilógia, vagy a Száz évvel előre. Ennek ellenére, nekem, nem tűnik úgy, hogy rutinból próbálta volna megoldani a karakterének eljátszást. A Platonovot alakító Alekszandr Gorbatovról mit mondhatnék? Két Platonov van a filmben. Az egyik halkszavú, már-már visszahúzódó, a másik sem fellengzős, ám normál hangerőn beszél. Számomra teljesen egyértelmű, hogy miért. Platonovon átment az úthenger, és akin átmegy - és fel is fogja azt -, az az ember nem lesz nagypofájú, hangoskodó. Mert tisztában van azzal, hogy milyen kis dolgokon múlik minden. És hogy az ember mennyire csak porszem. Még nagy tömegben is. Jevgenyij Szticskin engem Jevgenyij Mironovra emlékeztet. Az orgánuma is és a szerepjátéka is. Darja Kukarszihről (Anasztászija) nagyon nem tudom, mit mondhatnék? Hozza a karakterét, de lássuk be, ez egy ilyen csinos hölgytől nem feltétlen nagy teljesítmény. A játéka hibátlan, de nem túl összetett. Hozza az elvárhatót. Ahogy a film látványvilága is. Egyszerre látványos a mozi és elgondolkodtató. A kérdés amit feszeget, hogy a bis hundred und zwanzig meghaladható-e? Látszólag a tudományra testálná ezt a feladatot a mű, de - ahogy említettem már - a metafizikai megoldás sem távoli a filmben. Ami nem tolakodóan van prezentálva, de ott van. Ha odafigyel a néző az alkotásra. És ezt a metafizikai vonalat erősíti Daniel Defoe világhírű regényének néhány mondata is, ami elhangzik. A Robinson Crusoe szintén hordoz metafizikai üzenetet. Ami nem olyan egyértelmű Magyarországon. Ennek oka az, hogy a legelterjettebb magyar fordítás a 20.század ötvenes éveiben követte el egy fordító - Vajda Endre, 1952 -, és ideológiai okból kifolyólag nem jelenhetett meg csorbítatlanul ez a regény akkor. A Móra Könyvkiadó évtizedeken át ezt a csonka szöveget adta ki. Valamikor 1998 körül - M. Nagy Miklós fordításában - megjelent a teljes szöveg is, új fordításban. A kimaradt részek a címszereplő Istenhez való viszonyát szemlélteti. Milyen szépen rejtem eufémizmus mögé azt a tényt, hogy Crusoe ráébred arra, hogy az Isten nélküli élet hová vezet, és nem ezt a jövőt akarja magának. És így már könnyen belátható, hogy nem az emberi akarat és leleményesség diadalát zengi az eredeti szöveg - copyright by Schindler Frigyesné -, szembe azzal, amit évtizedekig gondolhattak az emberek erről a könyvről Magyarországon. Daniel Defoe disszenter volt, aki megélte a hitét, így nem véletlen, hogy regényében találhatunk biblikus utalásokat. Mert hát művének főhőse az atyai intés ellenére cselekszik, ami nagyban hasonlít a Tékozló Fiúról szóló példabeszédre. Nem hallgat az apjára, és bajba is kerül. Ott van a lakatlan sziget, ami az Édenből való kivetettetés utáni világot szemlélteti. A nehézségek - amikkel szembe kell nézni a hajótöröttnek -, abból erednek, hogy az isteni rend elleni lázadást valósított meg Crusoe az életében. De van visszaút, meg lehet menekülni! De ehhez rendeznie kell a kapcsoltát a Mennyei Apukájával. Igazából erről szól ez a regény. Mert ez is egy szimbolikus alkotás. Nemhiába, ebben az időszakban Angliában az allegórikus regények írása és olvasása divatban volt. Meg is találtuk - ebben az esetben legalábbis - Blok és Defoe közötti kapcsolatocskát. Mert mind a Robinson Crusoe, mind az Aviátor szerepletetése a műben megerősíti azt a véleményt, hogy többet akar elmondani nekünk Vodolazkin, mint amit elsőre látunk. Egy 21. századi hagiográfiát ad a kezünkbe, illetve tekinthetünk meg, ha Aviátorozunk egyet. Egy kicsit formabontó hagiográfiát, de hagiográfiát. (Ahogy a Laurosz esetében is. Mindkét esetben nem egy idealizált szentet látunk. Már ha szentet látunk.)

Persze - látszólag -, van kevésbé(?) metafizikainak tűnő mondanivalója is ennek a műnek. Mégpedig az, hogy az ember keresi a boldogságot. Innokentyij Platonov (Vegyük már észre azt is, hogy főhősünk családneve egy ókori görög filozófus nevét idézi!) a múltban elveszti boldogságát. Ez a hibernálásában végérvényessé válik. Joga van-e neki száz évvel később megtalálnia azt? Ám ez a kérdés egyáltalán nem hipotetikus! Évezredek óta kísérti az emberiséget. Az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatában ezt így fogalmazták meg: "Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert a Teremtője olyan elidegeníthetelen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvésre." És ebben a kontextusban az a kérdés, hogy hol van Platonov (főleg ha innokentyij - innocent, azaz ártatlan) számára a határ. Meg az, hogy mi a boldogság?Mivel ő egy 20. század hajnalán született ember, és ezért másként tekint erre a dologra, mint a 21. század gyermekei. A filmforgatásos jelenet dialógusa világossá tudja tenni, hogy száz év különbség milyen sokat is tud jelenetni morál, és az élet céljának értelmezésében. A mindig csendesen és visszafogottan beszélő Platonov mondatai lényegretörően világítják meg, hogy egyfajta nihil irányítja napjaink közgondolkodását. A cél nem az egyéni boldogság, hanem a túlélés. Túlélni a gondokat, hogy utána gondtalan hedonizmusnak élhessünk. Az új cél a hedonizmus és nem a boldogság. De az előbbi nem egy az embertől elidegeníthetetlen jog, szemben az utóbbival. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a csalóka lehetőségre cserélte az emberiség az egyik eredeti célt. Robinson Crusoe-k lennének? Tékozló Fiúk? Olyanok, akik hamis cél követve élik az életüket? De éljük-e egyáltalán az életünket, vagy csak pusztán létezünk? Az édeni gondtalanságot (az apai házat) elhagytuk és a küzdelmet választottuk: "...átkozott legyen a föld miattad, fáradalommal egyél belőle életed minden napján át. Tövist és kórót növesszen neked és edd a mező füvét. Arcod verejtékével edd a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél, mert por vagy és a porba térsz vissza." (1 Mózes 3,17-19; IMIT). De a küzdelemnek van értelme, ha a cél helyes. A puszta létnél több az ember célja. És a Termető által adott elidegeníthetetlen jogokhoz való ragaszkodás, azok megtalálására való törekvés az ami értelmet adhat az emberi életnek. Defoe híres regényében a főhős megtalálja az élete célját és értelmét - ami nem a küzdelem maga, ahogy sugallja nekünk a csonkolt fordítás és az utószava -, és jobbá válik az élete, majd végül hazatalál. (És hogy mi van a hazatalálás után, azt a korszak másik híres írója John Bunyan írta meg A zarándok útjában. Ami szintén egy allegórikus regény.) Szóval, ha "csak" boldogságkeresést látunk Vodolazkin regényéből készített filmben, akkor is eljutunk a rögvalóságtól a morálon át az örökkévalósáig. Oda, ahonnan indult az egész sztori. Platonové is, és az emberiségé is. Mert a kitalált szovjet tudós által felfedezett sikeres hibernálás az emberi élet meghosszabításának igényét manifesztálja. Túljutni a megígért százhúsz éven. De ha belegondolunk, 2026-ban hiába 125 éves Platonov, valójában csak 25-öt élt még le. Azaz, a tudomány ebben a fikciós esetben még mindig csak kinyújtja a létezés időtartalmát, de nem növeli azt meg. Who wants to life forever - Ki akar örökké élni - énekelte Freddy Mercury a Queen dalát, de ők csak a Földön eltöltött időre gondoltak ekkor. Feltettek egy kérdést, amiből írtak egy dalt, de választ nem adtak, nem adnak a hallgatónak. Vodolazkin ad-e nekünk választ? Platonov (mint idealizált ember) megtalálja-e a boldogságot? Van-e más jó válasz, mint amit Bunyan és Defoe is felvázol? Vodolazkin válasza indirekt. De az is üzen nekünk, hogy Platonov pilóta. És olyan aviátor, aki nem csak repülni szeret, hanem  repülőgépet is szeretne tervezni, építeni. Annyira szeretne saját magától, a munkája révén feljutni a magasba és ott szabadon repkedni, mint a sasmadár. Egy másik perspektívában él, mint az unokatestvére, aki szintén pilóta. És ezen a vonalon haladva is elgondolkodhatunk. Hiszen itt is egy szembenállást láthatunk. A két férfi ugyanahhoz a dologhoz egészen másképpen viszonyul. Mindketten szeretik a repülést, de csak az egyiküknek okoz örömöt, boldogságot. Vajon Vodolazkin ebben a szállban is elrejtette a metafizikai üzenetet? Nekünk kell eldöntenünk, hogy pontosan mire is gondolhat a szerző. És ezzel lehetőséget kapunk arra, hogy rohanó mindennapjainkban egy kis időt szenteljünk egy fontos kérdésnek. És ezzel a puszta létezésből kimozduljunk és elinduljunk megtalálni a Boldogságot. Jogunk van ehhez. Elidegeníthetetlen jogunk.

Egyenlőre ennyivel szerettem volna kiegészíteni az Aviátor című bejegyzésemet. Ha másra nem arra biztos jó volt ez a kiegészítés, hogy észrevegyük azt, hogy van a műnek egyfajta szimbolikus értelmezése, miközben a földhözragadt valóság talaján állva talán azt mondhatjuk: Á! Szerintem, ez csak a véletlen műve!

Ám, azt mondják, hogy nincs véletlen...

U.I. Időközben volt szerencsém - az internetnek köszönhetően - beleolvasni a regénybe is. Ami legalább két dolgot erősített meg bennem. Az egyik a gyanú, hogy a szerző valódi keresztény értékrenddel rendelkezik. Nem az ember most jöttem a templomból mentalitásra gondolok, ami csak a látszatról szól. Amit olvastam ott jóval direktebb mindaz, amit (mivel a film nézése közben is felfedeztem, ezért nem volt novum, hanem inkább megerősítés) a film közvetíteni tud. Elhatároztam, hogy beszerezem a könyvet! És természetesen fogok rá időt is szakítani. A másik... Megmondom öszíntén, számomra nem egyszernézős e film. Mégis - vagy épp ezért - nem is olyan rég esett le, hogy mekkora dráma van az egész történet mögött. Elmondják benne világosan, de mégis mostanában érett össze bennem a dolog. És akkor ez csak egy feldolgozás! Annyi áthallást találok... Ott például az utolsó jelenet, amiben Vitya szerepel. Egy újabb party a háztetőn és magabiztos öntömjénezés, majd... Ez a jelenet bemutatja, mennyire kis dolgon is múlik az emberi élet. Akkor mire is verjük magunkat? Mire a dölyf, a nagy arc? A lefagyasztásból visszajött Platonov nem véletlenül halkszavú és szerény. Nem azért (vagy nem csak azért), mert idegen számára a terep. Nem azért, mert egy szürke kisegér. Van olyan élethelyzet, ami után tudja az ember, hogy mennyire is múlandó az élete. Mennyire kis dolgon tud múlni minden. Ennek ellenére, a film üzenete pozitív, hiszen Innokentyij élete be tud teljesedni. És nem csak az ővé... Persze, az nincs garantálva, hogy úgy ahogy elképzelte és/vagy elképzeltékék a történet elején.

Aviátor

Valamikor réges-régen... A film kapcsán eszembe jutott Művész. Épp a sülő krumplijához öntötte hozzá a hagymát. Készült a vacsora. Felém fordult és megkérdezte: "Te magyar! Azt mondják kedveled az orosz irodalmat. Ismered napjaink literaturáját?"  És elkezdett szavalni. Az orgánuma jellegzetes volt. Bessenyei Ferenc jutott róla az eszembe. Hallgattam, hogy zeng, hogy dalol az orosz nyelv az ő hangján. Zene volt a füleimnek. Mikor befejezte, bevallottam, hogy nem nagyon. Szinte csak a kötelezőeket. Pelevin, Gluhovszkij... Ekkor elindult egy szózuhatag. A végén megkértem, hogy egy fecnire írja már le az általa most taglalt literátorok nevét. Megtette. Gyima mindig vigyorgott, amikor valamikor szóbekerült Aktyor. A srác nevére nem emlékeztem, talán soha nem is tudtam. Utána is volt, hogy összefutottunk, nagyokat köszöntünk egymásnak, de soha többet nem beszélgettünk. Mindenki ment a dolgára. Csak Gyima említette meg vigyorogva Művészt. Tetszett neki az új név.

 Jevgenyij Vodolazkin Lauroszával véletlen találkoztam. Ezt a könyvet félig vakon vettem meg. Fogalmam nem volt, hogy mit fogok kapni a pénzemért. Most azt kellene állítanom, hogy a könyv ismertetője annyira de annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy... De nem. Bár nem hangzott rosszul: "A Laurosz egy középkori orosz szent élettörténete, de sokkal több is annál: időtlen könyv az örök szerelemről és az időről, amely talán nem is létezik. Olyan könyv, amely furcsa, már-már elveszetett érzéseket ébreszt az emberben: irgalmat, könyörületet...Az elmúlt évtized legnagyobb orosz irodalmi világsikere ez a regény: bámulatosan eleveníti meg a XV. századi Oroszországot, miközben ízig-vérig modern, és főhőse, a különleges képességekkel megáldott orvos, a szent gyógyító Arszenyij sorsával, gondolataival, küzdelmeivel, gyötrelmeivel, önfeláldozásával a ma emberéhez szól." Csak egy kicsit sablonos, nem? A regény ennél sokkal-sokkal jobb. Esténként olvasgattam, ahogy az már lenni szokott. És nagyon tetszett. Az író egy tudós ember. Főként az ősi Rusz (9. század második felétől a tatárjárásig tartó időszak) irodalma, illetve az ezt megelőző időszak szentjeihez kapcsolódó irásos emlékek világa a szakterülete. A regényen érződik is ez. (Amit - én szeméyl szerint - rendkívül értékeltem.) De mindez nem tolakodóan, hanem a szövegben igen ritkán felbukkanóan. De épp ezzel színesíti meg az írást. Ami e nélkül is megállná a helyét, de így jobb, mert erősíti az autentikusságot. Érzek egy kis kisértést, hogy Arszenyij történetéről írjak, de erőt veszek magamon és nem teszem meg. Inkább csak ajánlom, hogyha sikerül(ne) beszereznetek ezt a magyarul is megjelent könyvet, akkor ne hagyjátok ki! Olvassátok el! De miért is említettem ezt meg? Mert Vodolazkin 2016-os regényének a címe az hogy Aviátor. És nem véletlen, hogy annak a filmnek is ez, amiről írni szeretnék pár szót nektek. Mert hát Jegor Mihalkov-Koncsalovszkij és három segítője - valamint a regény írója, maga Vodolazkin - elkészítettek egy forgatókönyvet, amiből Koncsalovszkij rendezésében (2025-ben) elkészült egy mozi. Ez a fim, amiről ez a bejegyzés szólna.

Miről szól a film? 2026-ban járunk. 2026. május 12.-én kezdődik a film sztorija. (Hú! Mindjárt kezdődik!) Egy titkos laboratóriumban felébred egy férfi, akit száz évvel előtte hibernáltak. Innokentyij Platonov - mert így hívják a férfit - semmire nem emlékszik. Legalábbis eleinte. A férfi megpróbál beilleszkedni a számára új világba. Meglepően gyorsan és jól sajátítja el korunk vivmányainak használatát. Emlékezete apránként visszatér. Mindez lehetőséget ad a műnek arra, hogy kritikai észrevételt tegyen a száz évvel ezelőtti és napjaink társadalmáról. Egy múltbéli ember keresi a helyét a jelenben. Gyakorlatilag erről szól ez a Jevgenyij Vodolazkin regénye alapján készült film, ami egy tudományos-fantasztikus dráma.

A forgatókönyv megírásának oroszlánrésze Jurij Arabovnak és tanítványa Oleg Szirotkinnak a nevéhez kötődik. Vodolazkin felügyelte és jóváhagyta az eredeti mű cselekményének megváltoztatásait. Vagy ahogy élcesen aposztrófálta: csak a szerző tudja hatékonyan lerombolni saját regényét.

A film cselekménye nem követi szolgai módon a könyv szövegét. A Laurosszal ellentétben nem a nyelvi megoldások azok, amik megfoghatják a nézőt. (Nem ismerem a könyvet, nem tudok véleményt nyilvánítani Vodolazkin szövegéről. Ez a kijelentésem most csak kizárólag a film dialógusaira vonatkozik. Mindenesetre az azért árulkodó, hogy az író maga is résztvett a forgatókönyv megírásában.) A film a látványvilágával próbálja inkább megragadni a néző figyelmét. A jelen Szentpétervárját a hibernálásból nemrég felébredt Platonov szemén keresztül látjuk. Az ő eszmélése, így a mi eszmélésünk is egyben.

A film legfőbb témája a legszélesebb értelemben vett idő. A cselekmény egy megrendítő történet arról, hogy a múlt terhe, a bűntudat és az igaz szerelem emléke szerves része az emberi léleknek, még akkor is ha a személy egy időutazás révén száz évvel előrébb utazik az időben. A mű egy mély beszélgetés a bűnbánat lehetőségéről, egy egyetlen emberi élet időtlen értékéről, és arról, hogy lehetséges-e egyáltalán boldogságot találni akkor, amikor minden ami a világunkat alkotta, örökre a múltban maradt. Miközben ismerkedtem az alkotással valami nagyon hasonlóval kellett szembesülnöm. A munkaegészségügyi vizsgálatom részeként egy pszichológiai vizsgálaton kellett átesnem. Különböző feladatokat kellett megoldanom. De előtte egy nem hosszú kérdéssorra kellett válaszolnom. És az egyik kérdésnél egyszercsak lecsapott a múlt(am). Azt gondoltam, hogy a tragédiát már rég feldolgoztam - hiszen egyrészt már kb tizenöt éve volt az eset -, de a felpörgő pulzusom és a megugró vérnyomásom nem ezt bizonyították. Hiába temettem el a múltat, az élőhalottként visszatért. Félelmetes volt a testem önkéntelen reakciója. Furcsa, mert ilyesmit eddig még soha nem tapasztaltam. (De van happy end. Így is, meg úgy is.)

A film kapcsán Bulgakov és Dosztojevszkij is az ember eszébe juthat. Bulgakovval kezdem (bár Dosztojevszkij talán nagyobb kedvenc; ugyanakkor e két író munkássága nem feltétlen összehasonlítható, azonban a Mester és Margarita és az Ördögök is egyformán nagy kedvencek nálam)! Itt van az a jelenet, amikor a korabeli lakhatási válság bemutatása során a tudós családi összejövetelén feltűnik Zareckij a társbérlő. A megjelenő karakter viselkedése engem a Kutyaszív című regény  Gömböcének analógiája. Ugyanaz a viselkedési stílus. A roncstársadalom terrorizálja a polgárságot, az értelmiséget, a kulturáltságot. A nagymamám egyszer azt mondta nekem, hogy az 50-es években a lumpen népréteg (ő még így hívta azt a réteget, amelyet Puzsér után roncstársadalom névvel illetünk) hamar meglátta a lehetőséget a kommunista párthoz való csatlakozásban. És megkeserítette a becsületes munkások, kispolgárok, parasztok életét. Azt láthatjuk, hogy ez a recept - mármint, hogy a hatalom a roncstársadalommal terrorizáltatja az ország népét - nem csak a bolsevikok használták. Gyakorlatilag minden diktatúra egyik erős tartóoszlopa a lumpenség. Érdekes (?), hogy az elmúlt évtizedekben ugyanez, ugyanilyen lumpen réteg mélyen hazafias lózungokat tud fröcsögni. (Hofi Géza mondta, hogy kis nép vagyunk, nekünk egy csőcselékünk van. Meg kell becsülni őket.) Egy kis kitérő: érdekes jelenség napjaink Magyarországán, hogy az agylágyulás egyik jele idősödő embereknél, hogy elkezdenek kommunistázni és arról beszélni, hogy őket mennyire üldözték annakidején. (Én meg, aki eltemetném a tragédiámat katartikusan szembesülök tizenév után is. E szerint, a szenilitáshoz nincs közöm. Ez azért, nem rossz!) "Nemcsak azt kell tudni, hogy mit együnk, hanem azt is, hogy mikor és hogyan – (Filipp Filippovics sokatmondóan megrázta a kanalát.) – És hogy miről beszélgessünk közben. Úgy bizony. Hogyha azt akarja, hogy jó legyen az emésztése, volna egy jó tanácsom – ne beszéljen evés közben a bolsevizmusról és az orvostudományról. És isten őrizz, hogy ebéd előtt szovjet újságokat olvasson." (Részlet Bulgakov Kutyaszívjéből. Hetényi Zsuzsa fordítása.)

De a történet nem áll ott meg, hogy a múltat kritizálja. Nem. A jelen, a jelenre jellemző divatos gondolkodásmód is pellengérre kerül. Nem kívánom elspoilerezni ezt a részt, de azért annyit megjegyeznék, hogy amikor a történet révén egy utcai filmforgatásba "keveredünk", na onnantól érdemes előítéletmentesen figyelnünk az elhangzó mondatokat. Ekkor hangzanak el azok a gondolatok, amik - a történetet végigkisérve - kiteljesedve megmutatják napjainkat jellemző önzést is. 

Dosztojevszkij... Raszkolnyikov és Platonov két  feltűnően különböző karakter. Nem véletlen, hogy a Vodolazkin által kitalált karakter utónevének jelentése: Ártatlan. Ennek ellenére bűntudat gyötri, hiszen még a boldogságának elrablóját, az egyszerre bűnös és áldozat Zareckij sírját is meg- és felkeresi. Platonov és Raszkolnyikov is eljut a bűnbánatnak arra a pontjára, ami nélkül a megváltás nem átvehető. (Júdásról azt olvashatjuk az Újszövetségben, hogy soha nem találta meg a megbánás helyét. És ez volt az, ami miatt végül öngyilkos lett. Nem tudott a bűnével együtt élni, de nem tudta már megbánni azt, amit tett. A lelkében már akkora lehetett a torzulás, hogy nem tudta feldolgozni és helyesen értékelni saját árulását és kapzsiságát.) Platonov visszajön a halálból, de nem egészen úgy, mint a bibliai Lázár. Ő négynapos és sziklasírba temetett halott volt, míg Innokentyij jégbe lett zárva. Mindez azonban nem véletlen. Vodolazkin elkisér bennünek a filozófia és a vallás birodalmába. Teszi mindezt úgy, hogy a felületes néző mindebből vajmi keveset vesz észre. Nem tolakodik, nem rág szájba, de felveti a metafizikai kérdést. És mintha megpróbálná megmutatni a válasz fellelhetőségének irányát is. Az új korszakban való felébredés arra kényszeríti Platonovot, hogy foglalkozzon a csoda jelentésével, saját céljával, és válaszokat keressen azokra az egzisztenciális kérdésekre, amelyek minden gondolkodó embert gyötörnek.

Az Aviátor egy intelligens, stílusos és látványos orosz sci-fi.

Egyenlőre - talán - elég is most ennyi erről az alkotásról. Úgy vélem, vissza kell még térnem a filmre. Annyi minden van benne. Megéri megnézni! Ne ijedjetek meg, nem unalmas és nem bölcselkedő alkotás! Allegorikus, mondhatni szimbolikus mint Alekszandr Blok költészete. Akinek Aviátor című versét idézik is a filmben. (Is.) Nem gondolnám, hogy véletlen. De ha csak felhőtlen szórakozásra vágysz, akkor is bátran vágj ebbe a filmbe! Akkor is élvezni fogod, hogyha csak a történet érdekel!

Folytatás következik!