Vörös kísértet... és társai 2.rész

 

A Vörös kísértet és például a Sisu között az egyik legnagyobb különbség, hogy számomra a finn produkcióban található brutalitás semmilyen mondanivalóval nem magyarázható. Nekem úgy tűnik, mintha csak egy éppen divatos trendet próbálnának az alkotók meglovagolni. A legtöbb, amit üzen(het)ne a film, hogy a háború brutális. De ezt meg mintha épp a realitáson túlmutató kegyetlenség hiteltelenítené. És így egy 21. században készült hősi eposzt kapunk. Persze, tudom, sokan kedvelik ezt a műfajt is, hisz a 300 óta (2006) nem felejtették el stílust, gondolom, mert van rá igény. Mondjuk, nekem - nem mintha ez mérvadó lenne - már az se tetszett. A Kísértettel azért más a helyzet. Felhívnám a figyelmet a mű keretes szerkezetére. Az első jelenetben láthatunk egy előadóművészt (a feleségével), aki kész önmagából bohócot csinálni, kész arra, hogy a gyerekeivel takarózzon, hogy rájuk hivatkozva érjen el kegyelmet a náciknál, akik ki akarnák végezni a feleségével együtt. És ugyanez az előadóművész a zárójelenetben már nem önmaga életéért könyörög, hanem egy kisfiút próbál megmenteni. És nem könyörgéssel, hanem megnyilvánulása harcra buzdít, de nem úgy ám, mint Petőfi Sándor 1848-ban. A híres Szent Háború című dalt élővé teszi, és képes hazafias érzelmeket gerjeszteni, akár még napjainkban is. (Persze, ez nem a magyar kultúrkörben élőkre vonatkozik. Nem is vonatkozhatna, hisz Rökk Marikán kívül - akinek egyedül valami köze Magyarországhoz a filmben, és neki is csak a hangját hallani. - semmi nem köthető a magyarsághoz.) Mi ez ha nem jellemfejlődés?

Mert hát a Haza szempontjából nézve, egy de-vagy amoralizált ember a vészhelyzet hatására morális cél talál önmaga számára. A szent háborút, a haza és népe védelmét. És valahol ez a valóságban is lejátszódott ez, tömegméretekben, a Nagy Honvédő Háború folyamán is. 1941 nyarán-őszén, szó szerint százezresével adták meg magukat a vöröskatonák. Nagyon sokan át is álltak - különböző okok miatt -, de épp a náci fajelmélet gyakorlati megvalósítása volt az ami erősen hozzájárult ahhoz, hogy egységessé váljon a szovjet társadalom; és ez nagyon szükséges volt a Győzelemhez. És napjaink ruszján nemzettudának is az egyik eredője lett ez a társadalmi konszenzus. Amit valahol ez film is jelképez, és ezért áthallásos is egy ici-picit. (Annak, aki nem csak a atlantista propagandát ismeri.)    

 Érdekes a szovjet-orosz háborús filmek koncepciója. Természetesen, találunk köztük propagandával erősen átitatottakat, de valahogy ezen alkotások között is vannak gyöngyszemek. A Scsorsz (1939) vagy a Csapajev (1934) a NOSZF dicsőségét is hirdeti. De valahogy ezek a filmek magasan a Rambo 2 felett vannak. A finn háború kitörésével egyidőben megjelentek az új konfliktust bemutató alkotások is. Ezek némelyikében eltúlzott hősiességgel is találkozhatunk, és ez egyértelműen a tömegek befolyásolását szolgálják. A hazafiasság felgerjesztésének szolgálatába állítja a szovjet filmgyártás a történelmi filmeket is. A filmkészítők művészi nagyságát dicséri az, hogy időtálló művészfilmek is készülni tudnak úgy, hogy mind a politikai elvárásnak megfelelnek, miközben jelentős művészeti értékeket hordoznak. A hozzáértő rendezőknek, operatőröknek, színészeknek, szcenárióíróknak köszönhetően.

De nemcsak a hősiességgel operáltak, hisz megjelentek (még a háború alatt!) az olyan alkotások is, melyek épp azt a célt szolgálta, hogy az ellenséget nevetségessé tegye. Hisz a humor is igen veszélyes fegyver tud lenni. Egy diktátor legyőzésének első lépcsőfoka, amikor már kinevetik őt az emberek. És épp ettől a lépcsőfoktól rettegnek a türannoszok, de ha még a kinevetés lehetőségét is üldözik, hát könnyen erőszakos halál vár rájuk. Furcsa paradoxonja ez a történelemnek. Ha nem nevethetnek ki, akkor az irántad érzett gyűlöletük határtalanná fog válni, ha kinevetnek elveszik a hatalmad felettük.

Ma már nem annyira közismert, de a háború alatt készültek olyan filmek is, amelyek a bosszúállás szükségességét propagálták. Tudomásom szerint, ezen filmekben minden esetben a németek voltak a negatív példák. Itt említeném meg '43-as filmjét Elmernek, a Megvédi a Hazát (Táváris P), ami tulajdonképpen egy bosszúállás története, egy kis kommunista öntudattal leöntve. Ebben a filmben a német motorizált csapatok nemcsak földig rombolják a falut, hanem még üldözőbe is veszik a menekülő civil lakosságot. Miután a motorizált egységek utolérik a menekülők teherautóját, megállásra kényszerítik azt. Lerángatják a platóról a civileket és mindenkit megölnek. A főhősnőnek a kezéből ráncigálják ki a kisfiát, akin nem sokkal később keresztülmegy egy harckocsi. És így válik Praszkovja Lukjanova P elvtárssá, aki partizáncsapatot szervez és megkezdi az agitációtól sem mentes  küzdelmét a fasiszta betolakodókkal szemben. Akik a boldogságát vették el akkor, mikor megtámadták a Szovjetuniót. Hiszen az egész családja - férjestől, gyerekestől - elpusztult a háború miatt. És hány és hány frontkatona és katonanő érezte úgy, hogy róla is szól ez a történet! És itt (újra) megemlíteném Szimonov versét - Ha a hazád kedves, vagy a nemhivatalos címén Öld meg! -, amelyet 1942 nyara után rendszeresen terjesztettek a harcoló alakulatok között. Ahogy Ehrenburg Öld!-jét is. Mindez azt a soha ki nem mondott, parancsba nem adott célt is szolgálta, hogy amint megérkeznek Németország területére a csapatok, emlékezzenek, hogy mit tettek a Szovjetunióban a fasiszták. A csatlós országok még viszonylag szerencsésen jártak. Még Magyarországon sem tűrték a túlkapásokat a szovjet tisztek - persze, ez nem azt jelenti, hogy ilyenek nem voltak -, de a német birodalmi területeken már nem fogták vissza a vöröskatonákat. És az első vonalban a büntető alakulatok voltak. Azok az emberek, akik úgymond lehetőséget kaptak arra, hogy vérükkel mossák tisztára a becsületüket. Tehát, nem Grál lovagokról van szó. (Néhány propagandista elborzadva tudósított arról, amikor megengedték a Wagnernek, hogy börtönökből toborozzon magának zsoldosokat. Nem értem, miért? Egy ottani katonai hagyományról van szó. Ott ez belefér a dologba. Ja, hogy ezért Politovszkaja gyilkosa nyolc év után kiszabadult! Egy év frontszolgálat során  a gyilkosa lemoshatta vérrel a becsületén lévő foltot. A történelem folyamán nem ő az első, aki megkapta ezt a lehetőséget. Arrafelé ilyen hagyomány is van.)

Valamikor a hetvenes években a német neonácik elkezdték hangoztatni azon sérelmeket, amelyeket a német polgári lakosság szenvedett el 1945 májusáig. És tényleg megrendezték nekik a poklot egyes szovjet katonák. Akik elvitték a németeknek annak a töredékét, amit ők kaptak a németektől. És a túlkapásokhoz, a kegyetlenkedéshez hozzájárultak a bosszút dicsőítő műalkotások is.

De nemcsak hergelő alkotások készültek. Ugyancsak 1943-ban készült a Várj rám, amelyben példamutató jellemvonások vannak irreálisan felnagyítva. Hasonlíthatnánk ezt az úgynevezett termelési regényekhez is. Ugyanazt a célt szolgálták. 

A NHH utána természetesen ezen a vonulatok nem éltek tovább a szovjet háborúsfilmek világában sem. De a háború borzalmának ábrázolása megmaradt. Eleinte, mintegy novumként megjelenik Sztálin személye a háborús filmekben. Természetesen, szerepe idealizálva van. De nem ezek azok az alkotások, amik miatt a szovjet háborúsfilmeket szerethetjük.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a legjelentősebb szovjet háborúsfilmek többek, mint csak a hadseregek közötti fegyveres összecsapás bemutatása. Ezen filmek hangsúlyt tesznek arra, hogy a morálisan fejlődő ember - nevezzük főhősnek - nemcsak legyőzi az ellenséget, de még saját magát is. És ez az ami erkölcsi szempontból felemeli őt. A legtöbb klasszikus ilyen: Emberi sors, Szállnak a darvak, Ballada a katonáról, Iván gyermekkora stb...

És itt van az az alkotás, amit most a figyelmetekbe szeretnék ajánlani. 1969-ben Borisz Lvovics Vasziljev új regényét kiadják, aminek a (magyar címe) A hajnalok itt csendesek. Nagyon szép lírai cím. Főleg ha elárulom, hogy a címben szereplő orosz szó nem feltétlen a hajnali időszakra vonatkozik, hanem a szó elsősorban hajnalpírt jelent. (Persze, az meg csak hajnalban - mint időszak - van!) Nagyon szép költői kép, igaz?

A regényt 1972-ben megfilmesítették. Először. Mert 1986-ban egy 12 részes tévésorozat készült szovjet-kínai kooprodukcióban. Legutoljára 2015-ben készítettek egy remake-et, és ezt szerezném megtekintésre ajánlani nektek!

Az 1972-es feldolgozás is nagyon jó. És ha van rá valakinek ideje, érdemes megnéznie azt is. Ugyanahhoz a témához nyúlnak, de nem ugyanúgy dolgozzák fel. A korszakok - a feldolgozás korszakai - erőteljesen befolyásolják a megvalósítást. És ez is elég érdekes.

Mindkét feldolgozás szép és őszinte. Talán a 2015-ös őszintébbnek tűnhet, mert abban - napjaink elvárásának megfelelően - az egyenruhák nem szépen vasaltak és ráadásul a főszereplő körme alatt piszkot is láthatunk! Ellenben szexuálisan mintha visszafogottabb is lenne. Hát igen, a populáris kultúrában az úgynevezett szexuális forradalom után jött egy prűdebb hullám. Ami már szintén a múlthoz tartozik...