Vörös Kísértet... és társai 1.rész

 

Nem tudok tőle szabadulni. Nagyon ritkán szoktam megnézni olyan filmet (filmeket), amikhez valamikor is készítettem feliratot. Általában mindig találok a magyar szövegben valamit, amit nem biztos nem úgy írnék bele. A Vörös Kísértet egy kicsit más ebből a szempontból. Az elmúlt időszakban már kétszer is megnéztem - magyar felirattal! -, de ez nem feltétlen azért van, mert annyira tetszene a munkám. Nem. A film tetszik. Bár úgy tűnik, mintha ez az oldal egy filmes blog lenne, de nem az. Ahhoz értenem kellene a filmekhez. Ahhoz jó sok filmet kellene ismernem. De ez nem így van. Nem értek a filmekhez, és nem ismerek sok filmet. Nem ismerem napjaink trendjeit. Nem igazán van időm rá. Mindennek ára van. Nincs időm a tévés trashekre, és ezért nem feltétlen tudok beszélgetni celebekről sem. Viszont, értelmesen tudok hallgatni, mikor szóba kerül valami provinciális senkiházi, aki épp a csapból is folyik. Hogy miért említem mindezt? Mert az utóbbi időben "képeztem" magamat napjaink trendi háborús filmjeinek tekintetében. Így már tudom, hogy a Vörös Kísértet a maga stílusában nem egyedülálló alkotás. (Tudtam én ezt, hisz mikor először írtam róla megemlítettem, hogy nem feltétlen unikális és időtálló alkotással van dolgunk.) Megtekintettem a Sisut, és a Katonaszökevényt is. Stílusban hasonlóak, de nekem annyira nem jöttek be, mint az orosz film. Azt gondolom, hogy mindhárom film eredője a Becstelen brigantyk. Amit nagyon jó filmnek tartok, miközben egyáltalán nem vagyok Tarantino rajongó. Nagyon nem. A filmjei nem igazán jönnek be nekem. A brutalitás és a közönségesség önmagukban nem garantálják nálam a sikert. Nagyon nem. És, véleményem szerint, Tarantino ezekkel az eszközökkel operál.

Egyik kedves ismerősöm beugrott és meglátogatott néhány hónappal ezelőtt. Nem véletlen jött, hanem segíteni nekem egy kicsit. Mikor megvoltunk a dologgal beszélgettünk egy csöppet. Valahogy szóba került a Kísértet is. Belenéztünk itt-ott. Amikor - véletlenül - épp az a jelenetbe néztük bele, amikor egy közelharc során az egyik szereplőre rátámadnak egy szuronyos puskával. A karakterünk csupasz kézzel rámarkol a szuronyra és nem csak a támadást hárítja el, hanem ellencsapásba ment át. Megmarkolni a szuronyt erővel... Oké, a szurony nem annyira éles, mint amennyire hegyes. Nem vágófegyver, hanem szúró. De akkor is! Barátommal megegyeztünk, hogy ez azért túlzás. (Kaján vigyor kíséretében.) De épp az ilyen túlzásoktól jó ez a film. Amik a Sisuban is, és a Katonaszökevényben is megtalálhatóak, de azokban - szerintem - nem akkora revelációk. A Ryan közlegény megmentése elhozta a realista vagy legalábbis realistának látszó háborús filmek korát. Már nem frissen vasalt ruhában küzdenek egymás ellen az ellenfelek. A partraszálláskor láthatunk saját beleit tartó német katonát, a felemelt karú, a harcot feladó németet lelövő amerikait... Spielberg háborúja nem hősies toposzokban fürdő jófiúk dicsőséges hőskölteménye. És Eastwood Levelek Iwo Jimárólja még tovább megy a deheroizálásban. Megmutatja, hogy az ellenség is ember. Aki szenved, küszködik és védeni próbálja azt, amit hazájának, sajátjának gondol. Ennek az iskolának az egyik csúcsteljesítménye a dél-koreai Harcosok szövetsége. A háború realitása kegyetlen benne, de nem öncélúan. És Tarantino ebből a realisztikus világból visz el a brutálisba, a néhol sokkolóba. De a túlzásba vitt erőszakosságot, amikor a vérfolyás és a szenvedés a cél, nem igazán kedvelem. Finoman szólva. És mi a helyzet a szovjet-orosz háborús filmekkel? Azok között milyen trendek vannak, ha vannak? Érdekes kérdés, felvetés. Azt hiszem, vissza kellene térni rá.

Tudom, említettem már, hogy néhány évvel ezelőtt voltam a Manézsban egy kiállításon, ahol azt mutatták be, hogy a szovjet (festő)művészetben hogyan változott a Nagy Honvédő Háború (és annak következményei az egyén életére) megítélése, ábrázolása. Maga az expo annyira megfogott, megérintett, hogy kétszer mentem el megnézni. (Mentem volna harmadjára is, de úgy éreztem, hogy az már azért túlzásnak tűnhetett volna. Még az emlékkönyvbe is írtam valamit. Igyekeztem olvashatóan.)  

Néhány hete megint megnéztem a Fehér Tigris című orosz háborús eposzt. Sajnos, magyar felirattal tettem meg, és a honosított szöveg sokat elvett a film élvezeti értékéből. Ezzel a megállapítással nem a felirat készítőjét akarom bántani, mert nem érdemli meg. Biztos sok időt szentelt a munkájának. Szemmel láthatólag egy angol nyelvű szöveg fordításával van dolgunk. Nem kételkedek abban, hogy egy tisztességes fordítás készült az angol szövegből. De a film eredeti dialógusai sokkal jobbak, kifejezőbbek. Meg érdekesebb is...  Maga a filmet összességében elég jónak találtam. Sokkal jobban tetszett, mint amikor először láttam. Miért hoztam ezt most szóban? Mert látok közös dolgokat, amik ezt a filmet beemelik a Becstelen és a Kísértet világába. Miközben, a brutalitás nem annyira központi benne, mint a másik kettőben. De a misztika azért nem csak a Fehér Tigris sajátja...

Miután elment az ismerősöm, elővettem a 2. világháborús magyar bajonettemet. Megsimítottam a vércsatornáját, és óvatosan megmarkoltam a fém részét. Hát... Nem szívesen szorítanám meg ott, persze, ha az életem múlna rajta... Nagyon fájna. A seb.

A Vörös Kísértet film megtekinthető magyar felirattal itt. Terveim szerint, a közeljövőben ajánlok még jó háborús filmeket. Olyanokat, amikre azt mondhatjuk - hogy bár lehet, hogy nem éppen trendik, mint most éppen a Kísértet - , hogy érdemesek megnézni.

Nem tagadom, mire befejezem e rövid kis írást, erőteljesen felbuzog bennem a vágy, hogy újra megnézzem a Vörös Kísértetet.

"Amikor a remény eltűnik - megjelenik ő!"

Előzetes tervem szerint, olyan két hét múlva jön a folytatás...