Szolárisz - Solaris Солярис - 1968

 

Nagyon sokára szántam rá magamat. Betettem a "listába", de sokára került rá a sor. Pedig már az első napon mennyire élveztem, hogy foglalkozhatok vele. Nagyon jó volt pecsmegelni a feliraton. Ennek a filmnek a feliratán. Közben azért egy kicsit szégyeltem is magamat. De remélem Doctor úr nem neheztel rám...

Stanislaw Lem Solarisának első audió-vizuális feldolgozásáról lesz itt most szó. Legalább is, ennek az ürügyén "ragadtam tollat".

Victor Klemperer arról értekezik egy helyen, hogy a 19. század második felére Európa szíve átkerült Moszkvába. Ő mint filológus mindezt irodalmi szempontból gondolta így. A francia, német, angol irodalom kiüresedett, az újdonság a cári Oroszországból jött. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Turgenyev... Érdekes gondolat. Ha eltekintünk attól, hogy a frissen megélt meg- és felszabadulás eufórikus öröme is indukálhatta Klemperert (1946-ban), mikor mindezt nyomtatásban megjelent, szóval ha eltekintünk ettől az érzelmi impulzustól... Attól lehet ebben valami.

A tudományos-fantasztikus irodalom nem Kelet-Európában csírázott ki, de legjelentősebb, legismertebb alakjai onnan származnak. Stanislaw Lem 1924-ben született Lvovban, Isaac Asimov 1920-ban a szovjetunióbeli Petrovicsiben, Sztrugackijék Batumi és Leningrád, Jefremov viricai... Azért ők elég jelentős alkotók, úgy gondolom. (Persze, vannak jelentős amerikai irók is, de azért a jelentősebb mérföldkövek csak kelet-európaiak.) Vajon csak a véletlen miatt lett ez így? (Oké. Ez így ebben a formában erős túlzás. Hisz ott van Phillip K. Dick vagy Frank Herbert is. De nekem valahogy mégis jelentősebbnek tűnik a kelet-európai vonulata a sci-fi-nek, mint az euro-atlanti.) Ezen bejegyzésben található megállapításaim legalább annyira félrevezetően okoskodóak, mint amilyen félreértésen alapul az a Lem könyv ajánló, amit a Magyar Hangban olvastam. A cikk írója jószándékú, csak a magyarországi megtapasztalást kivetíti az egész volt szocialista tömbre. Ugyanis, valóban Magyarországon a tudományos-fantasztikus műfaj a tűrt kategóriájába tartozott, de ez nem volt így a szocialista országok mindegyikére. Az akkori magyar (rög)valóság kiterjesztése a keleti blokk országaira valótlanságot generál. Mert a Szovjetunióban kimondottan preferálta a hatalom ezt a műfajt. Ennek gyökere, talán, az úgynevezett Ezüst Korba vezethető vissza. Mindenféle dekadens művészeti mozgalmak virágoztak ekkoriban a cári Oroszországban. Ezen kulturális hatások az ifjú Szovjet-Oroszország művészeti életében is éreztették hatásukat. Ahmatova, Majakovszkij és maga Gorkij (és műveik) a tanúbizonyságok erre. Hogy csak a legjelentősebbeket említsem. És a sci-fi, mint műfaj, fontos áramlat volt a formálódó közgondolkodás folyamában. Jefremov vagy Alekszej Tolsztoj alkotásai (Aelita, Androméda-köd) nem megtűrt művek voltak. (Ők és műveik nem azt a pályát járták be, mint például itthon Nemere István.) És akkor nem említettem a különböző tudományos-fantasztikus folyóiratokat...  Az Aelita első filmes feldolgozásában az Ezüst Kor, míg az Androméda képi megjelenésében a szocialista realizmus megjelenése dominál. Ez jelzi a kulturális kormányzat művészeti értékítéletének változását, de nem jelzi azt, hogy a sci-fi periférián került volna.

Elkezdtem fordítani a filmet. Eleinte arra gondoltam: Te jó ég! Mit fogok, mit lehet majd írni a filmről? Felötlött bennem, hogyha kész leszek, akkor megnézem az 1972-es és a 2002-es feldolgozását is. És szépen írok egy összehasonlítást. Na, nem egy diplomamunkát, csak úgy felszínesen. Emóciók alapján. De beleszerelmesedtem a sztoriba. Ez azért ennél többet érdemel! (Eszembe jutott Oldfan régi javaslata: olvasssak Lemet!) Persze, kezdetben csak arra gondoltam, hogy írok pár mondatot erről az 1968-as televíziós feldolgozásról, meg egy kicsit Sztaniszlav Lemről. (Mert ha valaki nem tudná esetleg, az ő regényét dolgozták fel ebben az alkotásban.) Mikor találkoztam először Lem írásával? Nagyon-nagyon régen. Tíz körül lehettem. Egy "régi" IPM-ben - mintha a sárga szín dominált volna a címlapján - olvastam egy rövid írását. Egy számító(távíró)gépről, amely 137 másodperccel megelőzte a korát.

Szóval, fordítottam a filmet és nem foglalkoztam a leendő bejegyzéssel. Annyira lekötött a dolog. De már tudtam, hogy dehogy írok Lemről. Megnézem a többi filmet és nem egymáshoz fogom majd hasonlítani őket, hanem a könyvhöz. Szép kis házi feladat, igaz? Ekkor már volt elképzelésem, hogy miről kellene írnom. Lássuk, mi jött össze e nagy elképzelésből!

 Szolárisz 1968 ürügyén...

Kezdetnek mindjárt szeretnék az első audio-vizuális feldolgozásról néhány szót ejteni. 1968-ban készült fekete-fehér két részes tv-s alkotásról van szó. A magam részéről annyit mondanék, hogy nagyon tetszett. Stanislaw Lem műve igen összetett. Nagyon sok mindenről tud szólni. Természetes, hogy egyetlen film sem tudja visszaadni a szituáció bonyolultságát. Én úgy érzem, hogy az első és a második rész között tartalmilag, hozzáállásilag is van különbség. Talán nem véletlen, hogy nem a teljes játékidő felénél van vége az első résznek. Nehéz erről írni, mert nem szeretném szétspoilerezni a történetet (persze, a hozzászólások között óhatatlanul megtesszük, már ha lesz erre igény), de egyáltalán nem vagyok meglepve attól, hogy Lem nem volt megelégedve egyetlen filmes feldolgozással sem. Az amit ő nagyon elvárt volna csak az utóbbi bő egy-két évtizedben kivitelezhető. A sokak által istenített CGI-vel most már megfelelő látványt lehetne biztosítani a Lem szerinti fő mondanivalóhoz. Az első szovjet feldolgozás kerüli is ezt a témát. A Szoláriszon (hagyományt kedvelőknek Solárison) található óceánt soha nem láthatjuk, de ettől függetlenül a fontossága nincs elhanyagolva a televíziós sorozatban. E helyett az emberi kapcsolatok bemutatásán van a hangsúly. Az első részt nézve, még talán jókra és rosszakra is bonthatnánk a szereplőket, de igazából nem tehetjük ezt meg. És a nagy kérdés igazából az, hogy mindez átjön-e a teljes alkotáson! És nem csak ezen. Az összesen.

A két részes tévéfilm végig fordítása után (Ami ugye nem megy megnézés nélkül. Sőt! Mondjuk azt, hogy többszöri, mondhatni egy kis túlzással végigkockázás nélkül.) elővettem a könyvet. Elolvastam. Ami egyből feltűnt, hogy az első rész mennyire ragaszkodik a könyvhöz. A második részben megjelennek a "lazaságok". De ez természetes. Legalábbis ebben az esetben. Lem műve annyira összetett, hogy lehetetlen két órányira összesűríteni egy teljes feldolgozást. Lem az életében elkészült feldolgozásokban hiányolta és keveselte a Solarisra fordított időt. A bolygónak sokkal nagyobb szerepet szánt, mint ami átjött a két szovjet alkotáson. A Tarkovszkij féle nagyobb perspektívát ad sokkal a bolygóról, mint a '68-as verzió. Főleg azért, mert az gyakorlatilag semmit. Viszont Lemnél a bolygó felfedezésének, megismerésének története is hangsúlyos. Megismerhetjük a felfedező-kutatókra leselkedő veszélyeket, és az őket ért tragédiákat. Mindez olyan környezetben, amelynek látványos  filmbeli ábrázolása csak a CGI korában lehetséges. De sajnos egyetlen filmes feldolgozáson sem jött át az a feltételezés, hogy a Solarison talált élet fejlettebb-e mint az emberi, vagy nem. Valahogy azt feltételezzük, hogy igen. Miközben Lem a regényében felveti azt a lehetőséget is, hogy nem. Hisz mindennapi életünk során, hányszor, de hányszor volt olyan, hogy több értelmet, intelligenciát feltételeztünk valakiről, mint amennyivel valójában rendelkezett. Hányszor volt olyan, hogy komplexebb gondolkodást feltételeztünk a tettek alapján, miközben csak - esetleg - az ösztönök dolgoztak.

Nem olyan, mintha Hajjámot olvasnánk?)))

A 2002-es hollywoodi feldolgozásról főként negatív kontextusban szoktak nyilatkozni. Ennek oka, hogy az kutatóállomás személyzetének ábrázolása elég gagyi. Hozza a kötelezően elvártat, de ez egyáltalán nem erény nála. Nem véletlen, hogy a sci-fi kedvelői keveslik amit kaptak. Mert Steven Soderbergh filmjének fókuszában Chris/Kris és Harey kapcsolata áll. A férfi és a nő közötti szerelem szól. Lem művében kimondatlanul, de szinte tapintható a szerelem. A szerelem amit a férfi érez. És a szerelem, amit a nő érez. A regényíró nagyon jól ábrázolja a szerelmes asszonyt, ahogy vágyódik imádottja iránt. A műben egyfajta feszültséget okoz az olvasónak, hogy eldöntse: ez valódi érzelem vagy csak ravasz tettetés? Hölgyről lévén szó, nem zárhatunk ki semmit. Fantasztikus a férfi dilemmája is Lemnél. Tudja, hogy kémkedni jött Harey, tudja nem az akinek mutatja magát, mégis beleszeret. De ez nincs kimondva direktbe a regénybe, nem úgy, mint az amerikai feldolgozásában. És ennek a mozgóképnek ez az egyetlen erénye.

A szovjet feldolgozások nem mennek annyira bele ebbe az érzelmi konfliktusba. Megjelenik, hangsúlyos, de nem érzelgős. Azt gondolom, mind a férfi, mind a női főszerep hiteles eljátszása nagyon nehéz feladat. És a nézőnek kell eldöntenie, sikerült-e... 

1961-ben jelenik meg először Stanislaw Lem Solaris című regénye. 1961. április 12.-én a Vosztok-1 űrhajó, Jurij Alekszejevics Gagarinnal a fedélzetén elindul az űrbe. Ugyanaz az év... Az első ember az űrben hatalmas eufórisztikus érzéseket gerjesztett sokakban. (Megvan a Hair egyik dalának ez a  sora: Our lives, I fashion my future on films in space) Ám Lengyelországban kiadnak egy regényt, amely az űrkorszakról nem vélelmezi, hogy az az elveszett Paradicsom megtalálását fogja eredményezni:

Fájdalmasan realista Lem... Nem, nem negatív. Realista. És ez a gondolatsor - bár egy kicsit átfogalmazva - az 1968-as feldolgozásban megjelenik. Nem úgy mint a többiekben. És ez nagyszerű! Annyi mindenről szól a regény... Talán csak egy mini sorozat tudná méltón felvillantani a mű összes aspektusát. Talán még az sem. Önkényesen kiragadtam egy-két dolgot egy nagyon összetett írásból. Egy írásból, ami rólunk szól. Rólunk emberekről. Félelmeinkről, érzelmeinkről, bűneinkről, szerelemről, elmúlásról, örömről... És még annyi mindenről.

Jelenleg melyik a legjobb feldolgozás? Ha sznob lennék, akkor azt mondanák kapásból, hogy Tarkovszkijé. Tagadhatatlan, hogy a film végi geg hatalmas! Az amerikait "hivatalból" is le kellene szólni... Hát, ez is sznobság lenne. Tagadhatatlan. Már ha a kötelezőnek vélt miatt tenném ezt. Ez az alkotás látványban ott van a szeren, de ettől függetlenül nem valószínű, hogy megnézem még egyszer. Bár ki tudja?

Igen. nekem az 1968-as feldolgozás tetszik a legjobban. De az is lehet, hogy csak a vele eltöltött sok idő miatt. Úgy lehetek vele, mint Kelvin a megtestesült bűntudatával. Beleszeret az idő folyamán. Érdekesek vagyunk mi emberek. Ha valamivel elég hosszú időt töltünk, akkor ragaszkodunk ahhoz, megszeretjük azt. Normális?

Végezetül egy javaslat: akik ezzel az 1968-as feldolgozással kezdik az ismerkedést Lem sztorijával, feltétlen nézzék meg legalább kétszer az alkotást. Először adják át magukat a történetnek, másodjára figyeljék meg a színészi játékokat. Nem akarok túlzó jelzőket leírni. De hiteles alakításokat láthatunk.

Jó szórakozást!