Az úgy kezdődött, kérem szépen... Hát...
Szóval, elkezdtem nézni egy ígéretesnek tűnő fekete-fehér alkotást. Tudjátok mi a jó a régi filmekben? Az hogy nem hadarnak, és nincsenek szlenges kifejezések. Ám, mondjuk időnként a szleng (főleg ha ismeri, érti az ember) üdítően tud hatni az emberre. Ahogy a trágárság is. A Balkáni határvonalnál így volt, az Apu, halj megnél pedig először megdöbbentett. A frissessége és mélysége.
A Баллада о Беринге и его друзьях (Ballada Beringről és a barátairól) című 1970-ben készült filmmel elkezdtem ismerkedni. Vonzott a cím, érdekesnek találtam, hogy megismerkedhetek egy - biztosan jó - felfedezős filmmel. Ám a tervezett és elképzelt kikapcsolódás nem egészen úgy sikerült, ahogy reméltem.
Gyakorlatilag szinte nulla történelmi ismerettel belecsöppentem egy olyan filmbe, ami egy kis előképzettséget is igényelt volna. Hiába beszéltek a karakterek szépen és érthetően, hiába volt a látványvilág megfelelő - még mai szemmel is -, egyszerűen úgy éreztem, valamiből kimaradok. A félszavak, a félmondatok nem jöttek át. Nem nagyon tudtak, hova kapcsolódni. A hiba bennem volt.
Félbehagytam (akkor úgy gondoltam befejeztem) a Beringet, és mást kezdtem el nézni. Hogy pontosan mit is, arra már nem emlékszem (ilyen 2. világháborús csihi-puhisokra vélekszem), de nem is fontos. Majd a szemem elé került a Первый (/Az/ Első). Igen, ez is olyan kosztümös, felfedezős, kalandos film 2017-ből.
Kezdetben megijedtem. A szerkezetében volt valami, ami a Beringre emlékeztetett. De ezen gyorsan átlendültünk. Én is, a film is. A "párbaj"-jelenet enyhén dumasos hangulatot hozott. Két ifjú vetélkedik az ifjú hölgy kegyéért. Két legény igyekszik imponálni a Nőnek. Virtcsaft, kamu kardpárbaj, ám csak addig, amíg fel nem tűnik a harmadik férfi. A befutott, az elismert és épp ezért már nem huszonéves kérő. Megvan a szerelmi háromszög. A férfi megvádolja az ifjakat a tiltott párbajozással. Már meg is van az első jelentősebb konfliktus! Nekem kellett ez a jelenet ahhoz, hogy tudatosuljon bennem: nem én vagyok, feltétlenül, a célközönség. A történet cselekménye lineáris. Ami alatt azt értem, hogy hőseinkkel történik ez-az, időnként felbukkannak nehézségek az életükben - és bár ilyenkor elsülnek a puskák, csengnek a kardok, lesújt a tőr -, de a megszabadulásuk/kiszabadulások "könnyedén" megtörténik. Nincs benne csavar, nem rágja le az ember a körmeit. Egy tisztességesen elkészített ifjúsági kalandfilmet tekinthetünk meg. Valahol gyermekkorom egyik sorozatához, a Vivát Benyovszkyhoz tudnám hasonlítani. "Csak"ez az orosz film nem egy világjáró kalandjait meséli el, hanem a Proncsiscsev házaspár expedíciójára fokuszál. A Léna- Jenyiszev folyók vidékének felfedezéséről szól a sztori. A tajgában vagyunk, Jakutföldön.
A film Vlagyimir Fjodorov Созвездие Марии című
darabja alapján készült. A mozgóképen látható Jakutszk nevű hajó az eredeti mértehű másolata. Számomra nagyon jó volt látni ezt a kicsi, és a viharos tengeren hánykolódva igen törékenynek látszó vitorláshajót. Kora kamaszkorom Dékány András könyvei elevenedtek meg egy pillanatra. Ezek a hajók, melyekkel a nagy földrajzi felfedezéseket tették, nem akkorák voltak, mint a Cutty Sark, vagy mint az
Onedin család főcímében látható iskolahajó. Nem látvány, hanem a valóság a fontos. Mégha a filmipar és a filmművészet a becsapásról, az átverésről szól is.
A Jakutszk 20 méter hosszú és 5 méter széles volt. Eltudjátok képzelni? Nem volt még 100 négyzetméternyi alapterületű se! Mégis, hányan de hányan éltek, dolgoztak és pihentek, ettek és aludtak rajta. Hónapokon keresztül.
Vaszilij és Tatyána Proncsiscsev felfedezőútja, Vitus Bering navigálásával, 10 éven keresztül (1732-1743) tartott. E csapathoz tartozott Szemjon Ivanovics Cseljuszkin is. Ők azok akik kinyitották Északot Oroszország számára. A film csak a Jakutföldi eseményeket dolgozza fel.
Tökéletesen alkalmas arra, hogy az 1970-es Ballada Beringről és a barátairól ismét a figyelmem központjába kerüljön, és újra nekiveselkedjek. Az alap már megvan. El tudom helyezni világtörténelmi kontextusba is a történetet. Jöhetnek a részletek!))
Nem vagyok már tizenéves, mégis élvezettel tekintettem meg ezt a Pérvij című történelmi kalandfilmet. Nekem tetszik. És hogy miért Első a film címe? Mint minden jó elnevezésnek, így ennek is több magyarázata is lehet. Hogy megtudd miért, elég ha megnézed ezt a mozgóképes alkotást. A jó megnevezés egyik titka nem a bombasztikus áthallásos blődség, ami vagy 30 éve divat Magyarországon. A titok a tömörség és kifejezőképesség. Ami miatt sokszor pontosan lefordíthatatlan a cím. Itt is lenne ebből polémia. Első vagy Az első. Részletek a filmben!
Földrajzi felfedezések kora és Oroszország
I. Péter nem csak a svédek elleni háborújáról, nem csak az orosz államigazgatás megreformálásáról, nem csak Szentpétervár megalapításáról, nem csak a törökök elleni háborújáról híres. Ő igazi államférfi volt, nem csak a hadseregre, a hadiflottára, a gazdaságra költött. Nem sajnálta a pénzt a művészetektől és a tudománytól sem. Az általa grundolt modern Oroszország a 19. századra elérte (földrajzi) kiterjedésének, nagyságának csúcsát. Már nem csak a saját északi tengerén kalandozott, hanem kilépett a világ nagyszínpadára.
Azt talán mindenki tudja, hogy Alaszka valamikor Oroszországhoz tartozott. Ez az információ volt az egyik kiváltó ok, amiért elkezdtem nézni a
Bering és a barátai balladáját. Tudtam, hogy a neves felfedezőnek köze van a dologhoz. Először édesapámtól hallottam erről.
1741-ben Vitus Bering és társai az első európaiak akik Alaszka területére léptek. (Maga Bering az életével fizetett az expedíción való részvételéért. Már visszafelé tartottak, amikor a dán megbetegedik, és a ma róla elnevezett szigeten elhuny.) A 19. században az Orosz-Amerikai Társaság elkezdte a terület kolonizálását. A Társaságot I. Pál cár hozta létre 1799-ben. Feladata a prémvadászat és kereskedelem volt. Egyébként ez a vállalkozás - mármint az Orosz-Amerikai Társaság - az első orosz részvénytársaság. A 19. század húszas éveitől a Társaság bevételei erőteljesen csökkennek. (A mindenkori bevételének 30%-a a koronát illette meg.) Nem zárható ki, hogy ennek egyik oka éppen az volt, hogy a Társaság vezetését 1818-től átvette a Kormány. A részvénytársaság 1821-ben befejez minden kereskedelmi tevékenységet. Ezutánt a császári kormány 1867-ben eladta Alaszkát az Amerikai Egyesült Államok kormányának 7,2 millió dollárért.
 |
| V. Latincev: Halászó aleutok megáldása |
Az Orosz-Amerikai Társaság tevékenysége következtében 1804-ben két orosz hajó, a Nagyézsda és a Néva, kikötnek Hawaii partjainál. I. F. Kruzenstern és Ju. F. Liszjánszkij a két hajóskapitány jó kapcsolatot épített ki a helyiekkel. Felmerült a lehetőség, hogy a szigetek jó táplálékforrás lehetne Kamcsatka és Orosz Amerika számára. 1815-ben a kapcsolatok még szorosabbá válnak. Már nem csak kereskedelmi jellegűek, hanem a Hawaii-szigetek egy része az Orosz Birodalom protekorátusává válik. A klasszikus gyarmatosítási recept szerint az európai államot egy cég - ebben az esetben az Orosz-Amerikai Társaság; Российско-Американская компания (РАК) - képviseli. A német Georg Anton Scheffer (orosz nevén Jegor Nyikolajevics Scheffer) nevéhez köthető a szerződés aláírása.
Pár évvel később három erődöt építettek az oroszok erre a területre. A katonai létesítmények a nevüket I. Sándor cárról, az ő feleségéről Erzsébetről, és Barclay de Tolly-ról nevezték el. Napjainkban már csak az Erzsébet Erőd alapjai láthatóak. Az oroszok a Khanapepe folyót átnevezték Donnak. Ugyanakkor Hawaii eloroszosítását nem tervezték - érdekes, hogy a 19. századi USA és az Orosz Birodalom mennyire hasonló módszerekkel kívánta egységesíteni a nemzettudatot; mindkét ország a népek olvasztótégelye volt, hasonló koncepciókkal -, nem láttak akkora fantáziát a szigetekben. Csak a pénzügyi költségeket, veszteséget látták benne. Nem úgy, ahogy az amerikaiak. Vaimea faluban a jenkik megpróbálták eltávolítani az orosz zászlót, ám a helyi (hawaii) fegyveresek ezt megakadályozták. Ennek ellenére 1817-ben az összes orosz elhagyja a szigetet. Oka az, hogy fegyveres konfliktus tör ki az orosz és a helyi vezetés között. Az Alaszkában székelő Orosz-Amerikai Társaság vezetősége is a hawaii-i orosz vezetés ellen fordul, mert felmerül a gyanú, hogy a hawaii-i orosz vezető saját zsebét is megtömi a Társaság bevételével. Az OAT úgy dönt, hogy tovább nem tart fenn telepet a szigeteken.
1812 tavaszán, San Franciscotól 80 km-re, 25 orosz és 90 aleut felépíti Fort Ross erődjét. Ez a terület a
kasmaja-pomo törzsé volt. Három pár nadrág, két fejsze, három kapa és néhány gyöngy volt a terület ára. Abban az időben Kalifornia spanyol terület volt, ám a kasmaják területének - kvázi autonómia - számított az a vidék.
Az erődhöz legközelebbi folyót Szlavjankának nevezték el. Ma ennek Russian River a neve.
Fort Rosst soha nem támadták meg; sem a spanyolok, sem az indiánok. Az itt élők földet műveltek, állatokat tartottak, és kézműiparuk is volt. Gyakorlatilag teljes önellátásra rendezkedtek be. Még brigeket és szkúnereket is építettek. Mindezek ellenére az OAT veszteségesnek ítélte a vállalkozást és az erődöt 1841-ben eladta John Sutter amerikai üzletembernek.
1888-ban egy hajó indult el Ogyesszából a keresztény Abesszína (Etiópia) felé. A fedélzetén 150 tyereki kozák, akiknek egy Nyikoláj Asinov nevű kalandor a vezetőjük. Asinov járt már az afrikai országban, néhány évvel 1888 előtt, mint az orosz császár követe. A kozákok küldetése spirituális.
1889. január 6.-án a különítmény Dzsibutiban (Francia Szomália) partra lép. A helyi hatóságok elhitték, hogy az orosz határvidéki csapat célja Etiópia. Ám a kozák legények nem a hatóságok által kijelölt útvonalon haladtak. Egy elhagyott erődbe, amelyet Sagallonak hívnak, letelepednek. Ez a vár francia területen van. Őket ez nem zavarja és elnevezik Új Moszkvának, és önkényesen 100 versztnyi mélységű területet sajátjának tekint. Pontosabban orosz területnek tekint.
A franciák követelték, hogy az erődöt az oroszok ürítsék ki. A háború kirobbanásának elkerülése végett diplomáciai levelezés indul Párizs és Szentpétervár között. III. Sándor utasítja Asinovot, hogy katonáival hagyja el az erődöt. A kozákok nem engedelmeskednek. A franciák megkezdték az erőd ostromát. Lövik a várat, mire a kozákok megadták magukat. Így végződött az afrikai kaland.
Jever német kisvárost valamikor az Orosz Birodalom részének tekintették. Alsó-Szászországban található. A 17. század óta az Anhalt-Zerbst család birtoka volt. Az utolsó herceg 1793-ban elhunyt, és a várost Sophia Augusta Frederica örökölte. Ismertebb nevén II. (Nagy) Katalin császárnő. Így minthogy az Orosz Birodalom feje örökölte, annektálták a várost. 1807-ben Napóleon elcsatolja Oroszországtól, de 1813-ban Jever ismét orosz föld. Végül 1818-ban I. Sándor császár az ordenburgi hercegnek ajándékozza a várost.
Így hát Jever volt a legnyugatibb orosz város.
Na jó, a két legutolsó történet nem olyan klasszikus gyarmatosítós. Vagy csak a legutolsó nem olyan?
