Afganisztán 1979-1988 2.rész

Az afganisztáni háború megértéséhez sokkal nagyobb perspektívából kell szemlélni az eseményeket, annál mint, hogy egy évtized eseményeire figyelünk csak. Nem véletlen, hogy ez a dokumentumfilm sorozat sem 1978-ban "kezdődik".
Általában a politikai sokkal összetettebb, mint azt a provinciális Magyarországon gondolják az emberek. Még a politikából élők sem igazán tudják, - a Kárpát-medencében - hogy mit is jelent valójában a politika. Egyetlen dolog ami fontos számukra az egyéni előnyök behabzsolása. Ha ilyen "magyaros" mentalitású politikusai lennének az USÁnak, Oroszországnak, Izraelnek, Kínának (stb...), akkor már rég be is fejeződött volna a 3. Világháború (ami egyúttal az 1. Atomháború is lett volna).
Ebben a bejegyzésben elkezdenék egy rövid áttekintést a 18.századtól a 20. század '50-es éveiig.
A '60-'70-es évek főbb eseményei úgyis megtalálható a filmben.
De ne feledjük el, hogy a történetnek nem 1988-ban lett vége. Napjainkban is tart, bár most már más nagyhatalmak bicskája törik meg a Himalája kövein. Mert hát, ahogy az első részből is kiderült, az 1970-es 80-as években sem csak az akkori Szovjetunió keverte a kását a Hindukus hegyek eme vidékén. Ahogy ma sem. 

A sorozat első része itt tekinthető meg:

https://videa.hu/videok/hirek-politika/afganisztan-1.resz-szovjetunio-pAiHIlvJY7EO2sDc

Ugyanakkor - úgy gondolom - több is lehet ez a dokumentum sorozat, mint a szovjet beavatkozás ismertetése, esetleges szerecsenmosdatással megspékelve. ( Az egyik kedvencem: A kormány terveinek megzavarásában jelentős szerepet játszottak az ország természetes adottságai.) Több, de csak akkor ha tényleg figyelmesen hallgatjuk a monológokat. Ráeszmélhetünk arra, hogy nem mindenki gondolkodik úgy a hatalomról, az országhatárokról, a jogról mint mi, akik az európai kultúrkörből szívtuk magunkba a műveltséget. Hiába globalizált napjaink kultúrája, nagyon más gondolkodású, értékrendű emberek élnek egymás mellett a mi kis Földünkön. Azt gondolom, hogy üvegkalickánkból való kilépésünket is segítheti ez a sorozat. Ha kellően nyitottak vagyunk - és jó eséllyel a többség nem, hiszen a felsőbbrendű gondolkodás annyira sajátságos mifelénk - megláthatjuk Keletet, és talán jobban megérthetjük napjaink eseményeit is. Talán... Mert bár a szovjet inváziót (elcsépeltem) az amerikaiak vietnami háborújához szokták hasonlítani - bár a délkelet-ázsiai konfliktusnak nagyságrenddel több áldozata volt -, szerintem inkább hasonlítható az  amerikaiak Bush-érában megkezdett afganisztáni háborújához.

Ho Si-Minh mozgalmának széles társadalmi bázisa volt. A több évtizedes szabadságharcnak volt tömegbázisa. Az USA az úgynevezett demokrácia export ürügyén helyben ment a pofonért. A fasiszta Japán, és a francia Idegenlégió (megerősítve 2. világháborús német veteránokkal) nem bírt a kommunista ideológiával rendelkező vietnami felkelőkkel. Közel 30 évnyi dzsungelharcos tapasztalatot akartak megtörni bombákkal, napalmmal... Sőt! Nixon még az atomfegyver bevetésének gondolatával is játszott. A japán militarizmus és a kétes hátterű légiósok kegyetlenkedései után G.I. JOE mit akart még?

Afganisztánban mind a szovjet, mind az amerikai hadsereg kulturális missziót is végrehajtott. A szovjetre érkezett válaszként a talibanizmus is, amellyel az USÁnak is meg kell és kellett küzdenie. Az amerikai kivonulás után sokan - szinte divat lett - az mondták, hogy az USA kudarcot vallott. Magam nem osztottam ezt a véleményt - talán valamelyik hozzászólásomból ki is olvasható itt e blogon ezen álláspontom -, és nagyon úgy tűnik, hogy valami kis igazság lehet is az álláspontomban. Az idő kerekét nem lehet visszafelé forgatni. (Még ha oly annyira szeretnék ezt egyesek. És egyébként ez kis hazánk tragédiája is. Két vesztes világháború után se tanulta meg a magyar politikai elit, hogy jobb békén hagyni a Balkánt. Ott sem terem nekünk babér. Még ha kavarásunk indulása jónak /?/ tűnik is.)

Szóval, napjaink talibán mozgalma nem az, mint ami Omár mollah és hittársai idejében volt. Nem lehet ugyanaz, és ez jó. Ha csak ennyi lenne az eredménye a két afganisztáni háborúnak, talán az sem lenne rossz. De ennél, szerintem több van... 

Az első angol-afgán háború

Persze, megpróbálhatnám elemezgetni eme dokusorozat részeit. Rámutatni a jól használt eufémizmusokra, melyekkel szebbé lehet tenni a valóságot. Esetleg kiegészíthetném az elhangzottakat, de mi értelme lenne ennek? Akkor azok, akik veszik a fáradságot (mert érdekli őket a téma) és megtekintik az epizódokat, kicsit csalódottak lehetnének. Hiszen épp az információk újságát, részletességét venném el. Viszont, a szovjet beavatkozás és az arra adott reakció mélyebb megértéséhez nem árt tudnunk, hogy milyen előzmények vezettek. És mindez a 19. század hajnalán kezdődött...

Herótom van a hős szabadságharcos népek lózungjából. Mindegyikből. Mert a valóság jobban érdekelt mindig is a meséknél. Az afgán nép szabadságszeretetét és azért való küzdelmét Nagy Sándorig visszavezetők egy délibábos párhuzamos valóságot építenek fel. Az európai kultúrkörben használatos értelemben nincs afgán nép. Politikai értelemben van. Afganisztán ebben Belgiumra hasonlít.

Azon a területen, amelyet Afganisztánnak nevezünk számos nép él. Pastu, üzbég, fárszi, tadzsik, türkmén, hazara, ajma, beludzs, kazah, kirgiz (a teljesség igénye nélkül!). Szokták mondani, hogy az iszlám vallása az ami összetartja ezeket a népeket. Hát az sem. Az országban élnek síiták és szunniták is (nagyon nem egyeznek teológiai alapon egymással, arról nem is beszélve hogy nem csak muzulmán közösségek vannak az országban. Szikhek, hinduk, a bahai mozgalom tagjai és természetesen keresztények is. Bár a döntő többség az iszlám szunnita ágához tartozik.

Ha ennyire az ellentétek országa lenne, akkor hogy alakult ki?

Íróasztal mellett. Mint például Szíria, Jordánia, Tunézia is.

És ezért is (de nem csak ezért) van az, hogy az államhatár fogalma alatt nem azt értik, mint az európaiak. És ezt megtapasztalhatták 2015-ben a világtól elzárt Kárpát-medence lakói is. Csak épp elzártságukat, és tájékozatlanságukat kihasználva szélsőjobbos uszításoknak ültek fel. De ez egy nagyon komplex kérdés, ha van rá igény megvitathatjuk a bejegyzés végén.

A Közel- és Közép-Kelet etnikai, vallási, politikai széttagoltságát a brit imperializmus a kezdetektől kihasználta és fenntartotta. Az ősi római "Oszd meg és uralkodj" szellemében. Viszont uralmának kialakítása és később a fenntartásában tőkés vállalkozások magánakciói alapoztak meg. Ez nem valami brit sajátosság, mert így tettek a portugálok, de még az oroszok is. A kapitalista országok jellemzője ez. Az, hogy a politikát gazdasági, (és a munkásmozgalmak megerősödése után) szociális érdekek írányítják. (Erre az útra térhetett volna rá Magyarország 1990 után, de a dzsentri mentalitás erősebbnek bizonyult a modernizációs igénynél. Ha volt egyáltalán ilyen igény kis hazánkban. Kialakítottunk inkább  a 21. századra egy /fél/feudális politikai rendszert, gazdaság nélkül.)

Az angol Kelet-Indiai Társaság ellenőrizte a 1780-as évekre India nagy részét. Ezzel politikai riválisáva vált a Török Szultánságnak. Ami meg épp Oroszország elleni háborúra készült. Franciaország nemzetközi szerepvállalása szünetelt. Utolsó nagy dobása az amerikai Függetlenségi Háború támogatása volt, majd egy gazdasági összeomlást egy véres rendszerváltás követett. Az új rezsim folyamatos védelmi háborúkba sodródott, ami értelemszerűen nem segített az ország talpra állításában. Ezen az állapoton Bonaparte tábornok felbukkanásáig, nem is tudott változtatni. Az egyiptomi hadjárat (1798-1801) az Ottomán Birodalom (másnéven Török Szultánság) hadierejének érzékeny veszteséget okozott, ezzel közvetve a brit befolyás erősödni tudott mind Indiában, mind az Indiától nyugatra található területeken. Az orosz diplomácia elfogadta, hogy a Franciaország képes uralni az európai politikai életet, és ezen keresztül újra világpolitikai tényező kíván lenni. Ennek egyik megnyilvánulása volt az Anglia elleni Kontinentális Zárlat. Aminek egyetlen, ám nagyon fontos célja volt, az brit árucikkek kiszorítása az európai piacról és a kontinens francia termékekkel való elárasztása. (Vegyük észre, hogy Franciaország élén egy nagyhatalmú diktátor áll - Bonaparte Napóleon -, aki az erőforrásokat az országa gazdaságának megerősítésére, és nem a hobbijára használja. Nem klasszikus rablóhadjáratokat folytat, mint Hitler, hanem a francia gazdasági érdekek kijárójaként viselkedik. És éppen ezért van neki széleskörű támogatottsága országában.)

Már az 1787-1791-es orosz-törtök háború után London azzal vádolja Moszkvát, hogy a Dardanellák meghódítása a célja. És lássuk be, hogy ezt a száz évvel későbbi bolgár(orosz)-török háború - amit megelőz az 1853-1856 közötti krími konfliktus, amiben szintén szerepet játszott ez a geopolitikai kérdés- teljesen alátámasztja.

De ne rohanjunk előre!

Mindezt vázlatosan csak azért soroltam fel, hogy lássuk az angol és orosz érdekek érvényesítése nem 20. századi fejlemény.

1826-1828 között egy orosz-iráni háború, amely következtében az orosz könnyűipari termékek (textil) sokkal könnyebben utat talált Perzsia piacaira. (Nem ez volt az első fegyveres konfliktus a két ország között.) És mivel a perzsákat az angolok tüzelték bele a fegyveres konfliktusban, teljesen egyértelmű volt, hogy a harc lezárása az angol érdekek sérülésével fog járni. Az angol export fő árúja a textil volt (gondoljunk csak az ausztrál gyapjú és a liverpooli szövödék közötti kapcsolat sztereotípiájára), így a közép-oroszországi jó minőségű szövetekkel a kereskedőknek nem volt nehéz dolguk. Ráadásul, mivel vízi úton megoldható volt a szállításuk, így annak költsége nem is volt magas. Olcsó, jó minőségű árú jelent meg a piacon, aminek elterjedését vámokkal -  a veszett háború miatt - nem lehetett megállítani. Természetesen, Nagy-Britannia nem kívánta mindezt tétlenül nézni. Diplomáciai úton tovább folytatta az oroszellenes machinációit. Újabb háború kirobbantásán fáradozott. 1829-ben a teheráni orosz nagykövetséget megtámadja a feldühödött tömeg. Az orosz nagykövetet megölik.

1832 és 1834 között angol tisztek, és hadfelszerelés érkezik Iránba. Sheil ezredes a sah kormányától azt a feladatot kapja, hogy az országban élő azeriekből szervezzen egy ütőképes hadsereget. De a kurdokból álló hadsereg fejlesztése is folyik az országban. Ám 1833 végén meghal az iráni trónörökös, majd néhány hónappal később a sah is. Belviszály kezdődik, amiből az oroszok által támogatott Abbasz Mirza fia került ki győztesen. Mohammed sah trónra lépésével Oroszország visszaszerezte befolyását az országban.

Ezzel párhuzamosan az angol-indiai kormány több kísérletet tett, hogy behatoljon Híva és Buhara afgán kánságokba. Afganisztánban ekkor fegyveres belpolitikai küzdelem folyt, már 1818 óta. Az egyik fél (Doszt Mohammed, a Barkarai nemzetségből) 1823-ban elfoglalja a kabuli trónt; Kandahárban a vele ellenséges viszonyban lévő fivérei uralkodtak; a herati kánságban a valamikori uralkodó dinasztia leszármazottja volt az úr. Afganisztán szomszédjai kihasználták a helyzetet. A szikhek elfoglalták Pesavárt, Multant. Az üzbégek által lakott Balh-vidék hol szikh fennhatóság alatt volt, hol nem. Pandzsab szikh maharadzsája 1809 óta szövetségese volt az angoloknak.

Ha Afganisztán, Buhara, a türkmén síkság és Híva angol ellenőrzés alá kerül, akkor az orosz kereskedelmi kapcsolatot meg lehetett volna szakitattni Közép-Ázsiával és Irán keleti részével is. És e mellett London kíváló felvonulási terephez jut a Kaszpi-tengerhez és a Kaukázuson túli területekhez. Természetes, hogy a pétervári diplomácia aktivizálta magát.

Az iráni sahok igényt formáltak a herati kánságra. Legtöbbször főségük csak névleges volt, bár a herati vazullus formailag általában elismerte az alárendeltségét. Viszont 1836-ban - angol támogatással - függetlennek nyilvánította magát a kán. A sah - orosz nyomásra - büntetőexpedíciót indított Herat ellen. (1837. július.) Herát kulcsa India védelmének és a Kaszpi-tengernek is. Érthető, hogy mind az angol, mind az orosz fél uralni szerette volna a kánságot, de legfőképpen egész Afganisztánt. Az oroszveszélyre hivatkozva London - bár nem hivatalosan - kezdetektől katonailag segítséget nyújtott Herat védelmében. (Pottinger tüzértiszt) A súlyosbodó helyzet végül nyílt angol beavatkozásba torkolott. Bombayből támadás indult ki a Perzsa-öböl irányába. Majd McNeill angol követ hadüzenettel fenyegette meg a sahot. 1838. szeptember 9.-én Herat ostroma abbamaradt, az iráni csapatok visszavonultak. Lord Auckland így fogalmazta meg a brit távlati célt:"Afganisztán keleti tartományaiban az ellenséges hatalmat baráti hatalom váltsa fel és állandó sorompó állíttassék mindennemű agresszív kísérlet ellen, amely északnyugati határunkat fenyegeti."

1838 júniusában katonai szövetséget köt India kormányzója, a szikh maharadzsa és Sundzs sah. A cél Sundzsa kabuli restaurációja, azaz Afganisztán angol védnökség alá helyezése. 1839 elején megindultak a seregek Afganisztán ellen. Április végén már övék Kandahár, májusban Sudzsát fényes ceremónia kiséretében ismét beiktatják hivatalába. 1839. augusztus 7.-én elfoglalják Kabult.

Doszt Mohammed kán Buharába menekült, ahonnan szétküldte kiáltványait, melyek harcra buzdítottak  a megszállók ellen. Támogatói főként tadzsikok és üzbégek voltak. Az angolok fellépései kudarcba fulladtak, a háború folytatódott. Végül Doszt Mohammed, viszonylagos sikerei ellenére, megadta magát az  angoloknak. De a lázongások nem csitultak. Lázongtak az emberek Kuhisztánban, Dzsellalábádban és magában Kabulban is. Ahol 1841 november 2.-án általános felkelés tör ki. Angol tiszteket, hivatalnokokat gyilkolnak. A város körül állomásozó bennszülött ezredek csatlakoznak a felkelőkhöz. Következő év januárjában (6.-án) az angol csapatok visszavonulnak Kabul körzetéből. Afgán gerillák támadásaikkal folyamatosan zaklatták a visszavonulókat. A csapatkivonás katasztrófikussá és tragikussá vált. Brydon katonaorvoson kívül - maga is súlyosan megsebesült - egyetlen angol sem jutott el Dzsellalábádig. (Jusson eszünkbe majd ez a tény a harmadik rész megtekintésekor!)

Az indiai főkormányzót leváltják, az új pedig friss csapatokat küld Afganisztánba. (1842. április.)

Sudzsa sahot meggyilkolják. Akbar kán kerül hatalomra Kabulban. A nemzetiségi feszültségek kiújulnak, és ez kedvez az angol seregnek. Szeptember 16.-án újra övék Kabul. Ennek ellenére egy hónap múlva visszatérnek Indiába. Az első angol-afgán háború (1839-1842) véget ér. Afganisztánt nem sikerült a Brit Birodalomnak meghódítania. 

Remélem, vártátok már:

https://videa.hu/videok/hirek-politika/afganisztan-1979-1989.-2.resz-szovjetunio-dIoaUeG56bL5qKi7