Pók - Паук

Eljött az idő, hogy közkincsé tegyem a Cserkaszov rendőr őrnagy eseteit feldolgozó tévésorozatok harmadik "évadját". Jobb elnevezést nem tudok, de azért egy kicsit mások ezek a minisorozatok, és magam nem tartom szerencsésnek ezekre az alkotásokra az évad kifejezést. De ez igazából nem is fontos.
A dolog 2012-ben kezdődött, amikor elkészítették a MoszGazt. Nem oly túl régen e blogon is megjelent. A közönségsikert meglovagolva 2014-ben jött a folytatás, a Hóhér. (Eléggé el nem ítélhető módon ezzel kezdetem. Mentségemre annyit hozhatok fel, hogy e munka hozta meg a kedvet a többi sorozat epizódjához. Mondhatni e nélkül a kezdés nélkül, nem kizárt, hogy nem készítettem volna el a többit se.) Csak szuperrelatívuszban tudnék beszélni arról a szériáról. Nagyon kedvelem. Jó pár tökéletes karaktermegformálást találok benne.

A közfogadtatás "kikényszerítette", hogy a következő évben (2015) elkezdődjék a folytatás, a Pók,  felvétele.
A kritika nem fogadta egyértelműen pozitívan a harmadik évadot. Nem a színészek teljesítményével, vagy a díszletek silányságával volt bajuk. Nem, mert mindezek most is, ahogy eddig, a helyén vannak. A forgatókönyvet találták elnagyoltnak, úgy gondolták, hogy a szkenárió szerzői (Szvetlana Belova, Marija Szaprikina, Pável Bargyin, Iván Ugarov, Olga Nagdaszeva, Dimitrij Tyerehov) túl nagy szerepet hagytak a nézőknek arra, hogy a szereplők indítékát értelmezhessék.
(Hú, ez igazán szép lett!) Ettől a fanyalgástól a nagyérdemű nem rettent meg, és elődeihez hasonlóan ezek az epizódokat is nagy nézettség mellett vetítették a tévé csatornák.
Magam úgy vélem, ebben közrejátszhatott az hogy a történet több szálon fut, és ez az előnyére vált.
A MoszGaz esetén egy "szimpla" sorozatgyilkos után folyik a hajsza. A Hóhérban egy tömeggyilkos háborús bűnös az elkapandó célszemély.
A Pók egyszerre dolgozza fel a Szovjetunióban történt legelső bankrablást és kapunk mellé egy kis kémtörténetet is. (Komolyan mondom, az első megtekintés során felmerült bennem, hogy lehet, hogy nem ártana egy kis CIA-KGB párharcos alkotáshoz is feliratot készíteni. Amolyan antijamesbondos fíling megcélzása okán. Még kordokumentumnak se lenne rossz... Csak lenne-e rá igény?)
Mert igen, ezt a sorozatot is megtörtént eset inspirálta. Szemben a Cserkaszov "életmű" (eddigi) legutolsó darabjával, a Sakállal, amely abban az értelemben is kilóg, hogy az egész fikció.

Egy érdekes változásra felhívnám a figyelmeteket. A karakterek egy része változatlan.
Cserkaszov (Andrej Szmoljakov) ugyanolyan rutinos nyomozó, nyugodt, időnként szarkasztikus figura, mint eddig volt. Felesége, Margarita (Daniella Sztojanovics), ugyanúgy féltékenykedik (természetesen alaptalanul!), mint eddig. Nincs nagyjelenet, de azért éreztetni a nézőkkel (és második férjével, Cserkaszovval), hogy nem örül Okszána Gyemidova (Marija Andrejeva) újbóli feltűnésének.
Szofija (Marina Alekszandrova) továbbra is olyan szépleány, akit egyből észrevesznek a férfiak. Észrevesznek és bepróbálkoznak. Garkusa (Alekszej Bardukov) továbbra is keresi az igazit.
Ám van valaki, aki mintha megváltozott volna.
És ez Nyikita Pozsidajev (Jurij Taraszov). Az előző sorozatban (remélem emlékeztek még rá) is okvetlenkedett, ugyanúgy (?) mint ebben. Ám! A Hóhérban egy művelt zsaru benyomását kelti. A nagymama "kihallgatása" közben Blokot idéz (igaz, két szót felcserélve), és épp irodalmi műveltségével igyekszik az idős hölgy bizalmába férkőzni.
Ebben az alkotásban egy más karaktert láthatunk. Először is, az irodalomhoz való hozzáállása egészen más. Bulgakovot, Cvetajevát, Nabokovot, mint rossz, elrettentő példát emlegeti. Mi lehet ennek az oka?
Talán az hogy a karakterét átformálták. Ennek két célja lehetett. Egyrészt nagyobb lett a kontrasszt Cserkaszovval szemben (Hol van már az a jelenet, mikor együtt itták a rövidet?). Cserkaszov egyértelműen a jó zsaru karaktere (maradt), míg Pozsidajev "rossz" zsaru lett. Az akadékoskodó, pártvonalon hű (és ezért kiemelt), de egyébként munkájához nem feltétlenül értő jó elvtárs.
A jó elvtárs, aki mindenbe beleszól... De minek? Ez a számunkra sem ismeretlen típus megjelenítése lehet a másik szempont amiért Nyikita őrnagy "megváltozott".

Szívesen  mondanám, hogy ez a karakter a nyolcvanas évek végén túlburjánozva jelen volt a kádári Magyarországon is, és aki kíváncsi erre az embertípusra az nézze meg ezt a sorozatot.
Szívesen írnám ezt, de csak ezért ne nézze meg senki ezt a sorozatot. Ez a típus ismét itt van közöttünk. Ő a mai Magyarország hőse.
Ma újra olyan korszakot él kis hazánk, ahol nem a hozzáértés, nem az elvégzett munka (netalán az elvégzett munka minősége) számít, hanem az, hogy ki jó elvtárs és ki nem. Nagyon úgy tűnik, hogy szinte mindent sikerült tökéletesen restaurálni a '89 előtti rendszerből, mindent ami rossz volt akkor.
Valamikor szeptemberben találkoztam egy régi-régi ismerősömmel. Hallottam, hogy egészen fantasztikus karriert futott be, mint közszolga. Beszélgettünk egy kicsit. Kiderült, hogy otthagyta a pályáját. Egész egyszerűen azért, mert nem volt hajlandó hűségesküt tenni (idézet tőle:) a bolsevik főnökeinek.
Elért hozzá is a kényszer. Viktoriánussá kellett volna válnia, de ő nem szereti a bolsevikokat. Inkább otthagyta a köz szolgálatát. Véleménye szerint, és ebben is egyet tudok vele érteni, egy közszolgának a politikai szimpátiája lényegtelen. Az a fontos, hogy pártsemlegesen és jól végezze a munkáját. Ennyi.
Ha jó elvtársakkal töltjük fel a hivatalokat, az kontraproduktív. Megöli az alkotó szellemet a sok szektás gondolkodású nyalonc. Persze a főnöknek ez jó, mert nincs aki ellentmondjon, nincs aki megmondja, hogy a király mezítelen. Ennek hátulütője, hogy a goré könnyen úgy járhat, mint ahogy a Kárpát-medence Géniusza járt - nem is olyan túl régen - Moszkvában. A tanulságos történetet elolvashatjátok Kabai Domonkos írásában.
Szemmel láthatólag nem volt senki (Mi van Moszkvában nincs kulturális attasénk, vagy nagykövetünk?) aki elmondta volna a  magyar miniszterelnöknek, hogy:
1. a magyar operettet évtizedek óta nagyon kedvelik Oroszországban (a MoszGazt se nézték meg a NER lovagok. Hiszen abban a sorozatban a Csárdáskirálynő plakátja, és a műre való hivatkozás is felbukkan), így nem most kezdték el az ismerkedést Kálmán Imre munkásságával;
2. fogalmuk sincs az EUs államok energetikai jövőképéről. Pedig Finnország milyen jó ellenpélda lett volna, amikor Paks kapcsán túlzott orosz energetikai függőséggel támadták őket.
Ezekkel a malőrökkel nem feltétlenül az a baj, hogy mellétenyerelt, hanem hogy megsértette vendéglátóit a magyar fél. Azt feltételezni, hogy valami engedély szükséges ("... néhány nappal ezelőtt operettet is be lehetett mutatni, ami azt hiszen errefelé példátlan..." Rosszul hiszi, miniszterelnök úr! Ön és munkatársai tájékozatlanok. És emiatt bunkók is voltak. Vagy csak "ügyes" duplagondollal így akarta lediktátorozni a vendéglátóját? Ez akkor sem bátorság, hanem... Oda nem illik.. ahonnan eszünk.) egy operett bemutatásához... Hol él, mit képzel ez az ember? Tudja egyáltalán mi az az operett?
Vendéglátója több mint másfél évtizede kifejtette egy interjúban, hogy szerinte az Orosz Föderáció minden lakója európai. Éljen bár Kamcsatkán, Észak-Szibériában vagy egy nagyvárosban. Az operett, ahogy a musical is az európai kultúra része. Nem kell a megismerését engedélyeztetni. Ismerik. Mert az orosz is európai nép. (Ugyanakkor at európaisághoz való viszonyuk megérne egy-két mondatot. Sokat segítene azoknak, akik szeretnék megismerni az átlagos orosz gondolkodásmódját. Most erre nem térnék ki, majd talán egyszer...)
Az atomerőmű építéssel kapcsolatos kijelentés megerősíti, hogy nem véletlen elszólás, nem apró (?) tájékozatlanság volt az operettes kiszólás. Tényleg bumfordiak képviselik országunkat. Azt gondolhatják, hogy rajtuk kívül mindenki hülye, teljesen elvesztve a valóságérzéküket. Ilyenekre mondják a hátuk mögött, hogy öntelt p***ök.
Az azért "művészet", hogy széles nyelvcsapásokkal akarunk hízelkedni, és közben tahóságunk okán sértegetjük a vendéglátónkat. (Akitől még akarnánk is valamit. Mondjuk pénzt.) Gratulálok a magyar diplomáciának! Nem, igaztalan vagyok. Nem a diplomatákkal van baj. (Maximum az igazi diplomaták hiányával.) Szemmel láthatóan nincs már szakember az ország miniszterelnöke körül. Csak megbízható, jó elvtársak. Ezek úgy látszik, tényleg bolsevikok...
Mondjuk ha szakember lennék, valószínűleg én is elmenekülnék köreikből. Mint ahogy az ismerősöm tette. De az igazán nagy baj az, hogy az egész országban az van, mint ami a kormányban. Igaz amit a régiek mondtak: a fejétől büdösödik a hal. A capite foetet piscis.

Na, de térjünk vissza a bejegyzés témájához!
Szóval, Nyikita Pozsidajev az irodalmat értő, viszonylag szimpatikus (kicsit kapkodó, kicsit fontoskodó, de kedvelhető) karaktere egy szakmailag megkérdőjelezhető pártfunkci lett. Bulgakovot nem értékeli, de Blokot igen? Mi van, ha az író elutasítása mögött egyszerű párthűség áll? Ideológiai alapon nem akarja elfogadni őt vagy nem látja az értéket az alkotásaiban? Erre a kérdésre nem kapunk választ a sorozatból, de mindenképpen hozzátesz a személyiség megítéléséhez ez az intermezzo a sorozatban. Talán ilyen apróság fel sem tűnik a legtöbb néző számára. Pedig ilyenekből látszik, hogy azért komoly munka folyt a forgatókönyv elkészítésekor. És az a vád, hogy a történet elnagyolt talán igaztalan. Inkább csak több mindent bíznak a néző fantáziájára, ahogy a korszak (amelyben a történet játszódik) szintén egyre szabadabbá válik. 
És ez, mármint hogy a korszak egyre szabadabb a brezsnyevi éra ezen szakaszában nagyon jól átjön az epizódokon. Bár én abban az időszakban amikor a sorozat játszódik - apám szavaival szólva - még pajzán gondolat sem voltam, mégis ismerős a korszak atmoszférája. Tiszta késő Kádár korszak.
A társadalomban megjelennek olyan (mondhatni) nyugati jelenségek, mint a divatos öltözködés.
Nem tudom e bejegyzés olvasói közül kinek ismerősek az alábbi kifejezések: S Modell, Skála Kopé, Centrum Áruházak, Divatcsarnok, Hódiköt, Fabulon, 8x4.
E késő nyolcvanas életérzés megalapozásának lehetünk "tanúi" a sorozat nézése közben. Cserkaszov és csapata egy gyilkossági ügyet próbál felgöngyölíteni és közben eljutnak egy Divatházhoz, amely a VDNH-nál található. (Moszkva északi részén található park. Eredeti neve magyarul Népgazdasági Eredmények Kiállítása. Napjainkban a hivatalos neve Összoroszországi Kiállítási Központ, de szinte mindenki még ma is a régi nevét használja.) A történet folyamán feltűnnek a korszak populáris alkotásaiból ismert szereplők. Nyugati kém, a CIA ellen küzdő elhárítás és más egyéb nyalánkságok.

A Divatáruház a sztori egyik jelentős helyszíne. Nem akármilyen hely ez, hiszen itt már manökenek dolgoznak. Életvitelük kínosan hasonlít ahhoz, amit a Linda sorozatban vagy Ötvös Csöpi nyomozása során láthattunk. Pedig, úgy gondolom, hogy az alkotók ezen jeles magyar alkotásokat szinte biztos, hogy nem ismerik.
E világban egy másik sorozat is elviszi a nézőket, mégpedig a Vörös Királynő. Valamiféle nosztalgia lehet ez, hiszen a Krasznaja Koroljova megtörtént esetet, életpályát dolgoz fel, úgy annyira, hogy azzal a sorozattal szinte egyidőben egy dokumentumfilmet is bemutattak az orosz televízióban.
És a Pók alkotói szemmel láthatóan nem akartak kimaradni ebből a hullámból.
A Divatház alkalmazottjai közé beépül (Na ki is? Ki szokott?) Szonja, és már el is indulhat a profi nyomozás! Mert hát ugye, a munkahelyeken (és úgy általában mindenhol) vannak emberek, akik egy kanál vízben is meg tudnák fojtani a másikat. Azután vannak olyanok is, akik családnak gondolják a kollektívát. (Na nem úgy, hogy egymásra odafigyelve közös célért küzdenek, hanem hogy ki kinek lehet a sógora, sógornője.) Számtalan intrika szövődik az ilyen helyeken. Főleg, ha egy viszonylag zárt társadalomban lehetőség van kapcsolatba kerülni más társadalmakból származókkal. 


                                                                Apróságok a feliratokhoz

A sorozat eleinte a Goznak nevet viselte. Tekintettel arra, hogy ez a mozaikszó többször felbukkan az alkotásban ennek a jelentésével kezdenem a bejegyzés eme részét.

1818. augusztus 21.-én I. Sándor cár rendelete nyomán létrejön az orosz állami pénznyomda. Az első üzemegységet Szentpéterváron hozták létre. Az üzemeltetés, fenntartás, irányítás a Pénzügyminisztérium hatáskörébe tartozott. Eredeti elnevezése: Экспедиция заготовления государственных бумаг.
A cég profiljában nem csak a bankjegyek nyomtatása tartozott, tartozik, hanem a bankjegygyártás folyamatát szinte teljesen lefedi a tevékenység. Kutatóintézete is van, amely feladata a bankjegyekhez kapcsolódó kutatások, fejlesztések, technológiák kidolgozása. 1884 óta a vállalatnak jogosultsága van bélyegkészítésre is. Az októberi forradalom után, 1919. június 6.-án elfogadott új pénzügyi-zárjegy törvény nyomán új elnevezése lett a vállalatnak. Управление фабрик заготовления государственных бумаг, rövidítve Гознак (GOZNAK). Ugyanebben az évben az intézmény központját Moszkvába helyezik át. Üzemegységek vannak Petrográdban, Moszkvában, Penzában és Permben. Később (még a szovjet érában) összevonják a bankjegynyomdát a pénzverdékkel. Az így létrejövő vállalat elnevezése a Главное управление производством государственных знаков, монет и орденов lett. Ez az összevonási folyamat több éven át tartott. 1941-ben a leningrádi pénzverde, 1942-ben a moszkvai lett az intézmény része. A GOZNAK nyomdáiban nem csak pénzt nyomtattak, hanem a különböző hivatalos iratok, állami papírok, bizonyítványok, oklevelek (stb...) is itt készültek. Ahogy a pénzverde részlegeknél a díjak és a kitüntetések. A nyomdarészleg külföldi országok részére is készített bankjegyeket és bélyegeket már a szocialista időszakban is
Napjainkban a működését az 2005. augusztus 26.-ai elnöki rendelet szabályozza. 2008. március 8.-a óta stratégiai vállalatnak számít a cég.
Napjainkra a termékpaletta tovább bővült. A hagyományos produktumok mellett (bankjegy, hivatalos iratok, jövedéki- és postabélyegek stb) megjelentek azok a termékek, amelyek az elmúlt néhány évtizedben terjedtek el világszerte (bankkártyák, telefonkártyák, GSM kártyák, mikroprocesszoros kártyák, vízjeles és hologramos termékek stb).

Jelenleg több mint 20 ország számára készítenek bankjegyeket. Ezen országok Európában, Afrikában, Ázsiában találhatóak. 2014-ben több mint 3400 tonna bankjegypapírt és 1,1 milliárd kész bankjegyet exportált a cég. Ebben az évben az értékesítési volumene a cégnek 44,2 milliárd rubel volt, amiből az adózás előtti eredménye 11032,2 millió rubel lett. Szóval, nem kis vállalat.

1. rész

Krasznaja Moszkva Ha trendi és elcsépelt szeretnék lenni, akkor azt kellene írnom, hogy ez a parfüm egy vegyi fegyver. És hogy a  mai napig az orromba van az illata. De nincs. Nem emlékszem rá. A mi családunk nem használta. Hallottam róla. Ennyi.

A parfümnek két eredet története is van. Az egyik szerint Augustus Mitchel egy francia szappankészítő (értsd: kozmetikai termékeket előállító) fia a Romanov ház 300 éves uralkodásának jubileumára (1913) készítette egy illataromát amelyet a Császárnő kedvenc csokra fantázianévvel illetett. A francia L’Origan Coty 1905 parfüm lenne e szerint a sztori szerint az alapja ennek a készítménynek. Azt olvastam, hogy gyakran összekeverik Mitchel alkotását Henry Brocaréval (1836-1900). Az utóbbi francia illat kreálmányának a neve A császár csokra. (Vö. Букет императрикс - Любимый букет императрицы) Brocar 1882-ben készítette el nevezett illatát. Mitchel illatát a Novaja Zarja gyár kezdte gyártani. A forradalom után Krasznaja Moszkva néven üzemelt a gyár.
A másik (illetve harmadik, attól függően mennyire figyelmesen olvasunk) történet szerint (és ez a sztori kevésbé ismert) a Krasznaja Moszkva illatot az 1920-as évek közepén alkották meg. Molotov felesége, Polina Zsemcsuzsina vezette az illatszergyárt. (És ami most következik azt egyesek városi legendának tartják:) Sztálin kérésére egy olyan parfüm elkészítése volt a feladat, amely felveszi a versenyt a Chanel No.5-tel. Azt mondják (én nem tudom), hogy a két illat nagyon hasonlít egymásra. Persze, ez a verzió a nemzeti büszkeség ellen hat, hiszen azt állítja, hogy a Krasznaja Moszkva a Chanel ötös koppintása.
Természetesen (? - talán ezért, talán nem, mert ez az igazság; ki tudja?) van egy szinkretista verzió is: Ernest Beaux (1881-1961) a forradalom előtt Moszkvában dolgozott (ez hihető, sőt igaz, mert hiszen ott született) és itt megismerkedett a Császárnő kedvenc csokrával, és ez inspirálta őt a Chanel No.5-nél.
Na, most lehet fintorogni! Ki a sznob? )))
Egyébként most egy 42 ml-es kiszerelésű parfümös üvegecske 650 rubel körül van. (7 ml-es 250 rubel körül.)

2.rész

Az epizód vége felé lehetőségünk van megismerkedni Jurij Vlagyimirovics Andropov (1914-1984), aki Brezsnyev utódja volt az SZKP főtitkári posztján, egyik költemény(részlet)ével. A vers címe: Да, все мы - смертны, хоть не по нутру Igen, halandóak vagyunk, de nem belsőleg.
Íme a teljes mű:

Да, все мы — смертны, хоть не по нутру
Мне эта истина, страшней которой нету.
Но в час положенный и я, как все, умру,
И память обо мне сотрет седая Лета.

Мы бренны в этом мире под луной:
Жизнь — только миг; небытие — навеки.
Крутится во вселенной шар земной.
Живут и исчезают человеки.

Но сущее, рожденное во мгле,
Неистребимо на пути к рассвету,
Иные поколенья на Земле
Несут все дальше жизни эстафету.

Jurij Andropov

Andropov megítélése Magyarországon elég egyoldalú. Nagyköveti tevékenysége determinálja mind a történészi szakmát, mind a közvéleményt. Persze, az előítéletek alapján könnyebb (és népszerűbb) az élet, mint a tények alapján. 1954-től ő a Szovjetunió magyarországi nagykövete. Ilyen minőségében természetes, hogy tevékenyen részt vett a Kádár János nevével fémjelzett kormány létrehozásában.

Pártfőtitkári tevékenységéről  a mai napig vita folyik. Reformpárti politikus volt, ám Gorbacsovval ellentétben a megfontolva haladás pártján állt. Amennyiben 1984-ben nem hagyja itt ezt az árnyékvilágot... A SZU csúcsán rövid ideig regnált, ez idő alatt kísérletet tett gazdasági reformra, hangsúlyt helyezett az antikorrupciós harcra, valamint az alkoholizmus elleni küzdelem jegyében adminisztratív módon szabályozta az árusítás időpontját.

Közeledni próbált az Egyesült Államokhoz, de a Reagen-adminisztráció nem volt vevő a javaslatokra (amerikai-szovjet csúcstalálkozó, középható távolságú nukleáris fegyverek számának jelentős csökkentése). A két ország között a viszony nem javult, sőt tovább romlott. A Pershing II illetve SS-20 rakéták európai telepítése, illetve ezek tervezett telepítése talán a legjobb jele ennek. (1983)

Utódja a főtitkári székben Konsztantyin Usztinovics Csernyenko (1911-1985) lett.   

3. rész

"Ideiglenes tartózkodásim van." Így szól az egyik dialógus mondata a magyar feliratban. Az eredeti szöveg rövidebb, és nem teljesen erről szól. Pontosabban többet mond: Лимитчица я. Limites nő vagyok. Kik azok a limitcsinek és limitcsinák?
Olyan férfiak és nők, akik az adott (nagy)városban ideiglenesen tartózkodhatnak. Az ottlétük engedélyezésének indoka, hogy különleges szakismerettel, szakmával rendelkeznek. Ilyen engedélyeket nem adtak ki korlátlan mértékben, hanem csak meghatározott kvóták szerint.
A rendszer napjainkban is él. Az Orosz Föderációban munkát vállalni hivatalosan csak a Minisztérium által kiadott meghívólevéllel (pontosabban ezen dokumentum felhasználásával igényelt munkavállalói vízummal) lehetséges. A cél az illegális bevándorlás visszaszorítása. Nem köztudott Magyarországon, de az Orosz Föderációba irányuló migráció nagysága második a világon. Például e miatt sem tudni pontosan, hány ember él a mai Moszkvában. Hivatalos szervek adatai 8-10 millióra teszik. Ebbe belesaccolják az illegálisan a városban tartózkodóakat. Nem hivatalos vélemények szerint ez a szám 12 (de akár 15) millió is lehet.
Jelenleg mindenki, aki hivatalosan belép az Orosz Föderáció területére kap egy Migrációs Kártyát, amit meg kell őriznie az országban tartózkodás idején, és ha a rendőr kéri át kell adnia (különben eljárás indul ellene). Ezt a dokumentumot az ország elhagyásakor elveszik a határon.
Itt a két állítás (szigorú szabályozás, nagy illegális migráció) között látszólag ellentmondás van. A megoldás csak annyi, hogy az illegális migráció olyan országokból érkezik, amelyekkel szemben nincs vízumkényszer. Ez amolyan kényszerhelyzet, ugyanis az orosz gazdaságnak is szüksége van a munkáskézre, de ezekkel az emberekkel nem számol hosszútávon. Azaz nem kívánja a szociális ellátórendszerét terhelni velük. Dolgozzanak, de (ha nincs munka, betegek lesznek, munkahelyi baleset éri őket stb) munka- és keresőképtelenekké válnak, akkor menjenek haza. És az МВД (az Orosz Föderáció Belügyminisztériuma) segít ebben.

"Безумству храбрых поем мы песню"
A bátrak őrültségét énekli meg dalunk.
Az idézet Makszim Gorkij (1868-1936)  Ének sólyomról (Песня о соколе, 1898) című verses prózájából származik. Magyar fordításban megjelent Dal a sólyomról és Ének a sólyomról címmel is. Utóbbit Makai György készítette.

Az eredeti szöveg így szól:
"Безумству храбрых поем мы славу.
Безумство храбрых — вот мудрость жизни!"
A bátrak őrültségét dícsőn megénekeljük.
A bátrak őrültsége, íme az élet bölcsessége!
Makai műfordításában:
"Bátrak tébolyát dicsérje dalunk!
Bátrak tébolya - éltünk értelme!"

E két sor összevonásából származik a filmben is elhangzó szólás. E kifejezés ironikusnak számít. Jelentése: valaki bátor, döntő cselekedettett hajt végre, de teljesen értelmetlen célból. A cselekvés végeredménye megkérdőjelezhető.

4.rész

Marina Roscsa (Ма́рьина Ро́ща)
Moszkva egyik kerülete. A város északi részén található. Egyik legismertebb épülete a Rizsszkij Vasútállomás. Innen indulnak vonatok Riga, Szentpétervár, Pszkov, Gyegyovszk, Volokolamszk (stb...) és Velikije Luki irányába.

Üljenek le! Állva nem tudjuk meg az igazságot. - mondja Cserkaszov.
Eredetileg: Садитесь, в ногах правды нет. Szó szerinti fordításban a Üljenek le, a lábakban nincs igazság. E mondásnak ismert és elterjedt alakja: Садись, чего стоишь, ведь в ногах правды нет. Ülj le, mit állsz? A lábakban nincs igazság. A kifejezés eredete a középkorra nyúlik vissza. Bírósági szokásjog volt, hogy a vádlottnak mezítláb kellett állnia a tárgyalás alatt. Ha tél volt, akkor a hóban. A hideg okozta fájdalom (a lábmegfagyás nem túl kellemes érzés, még akkor sem, ha csak kezfeti fázisban van a dolog) elkerülése végett a vádlott nagyon sokszor (mondhatni mindig) még azt is bevallotta amit el sem követett.

Róbert Ivanovics Rozsgyesztvenszkij

Róbert Ivanovics Rozsgyesztvenszkij (1932. június 20. - 1994. augusztus 19.) költő 1964-es verséből, a Письмо про дождь-ből részletek hangzanak el ebben az epizódban. Egy lakásösszejövetel részeként. Az eredeti vers megtalálható itt.

A filmsorozat egyik nagy erénye, hogy próbál autentikus lenni, próbája hitelesen bemutatni, megmutatni a korszakot, amelyben játszódik.
Így nem maradhat ki az olyan alkalmak sem, mikor az ifjúság összegyűlik magánlakásban és - nem a nálunk megszokott bulikultúra szerinti ívós-narkózós.csajozós-pasizós (nem kívánt rész törlendő) bachália, hanem inkább kulturális rendezvényre hasonlító (na jó, alkohol ott is volt...) összejövetelekre kell gondolni - a közösségi élmény nem merül ki a test kívánságainak kielégítésében, hanem az emberi lélek is megkapja a maga porcióját.
Ezen eseményeken nem ritkán előkerült a gitár és/vagy más hangszerek. Ilyen házi jöveteleken indult el Vlagyimir Viszockij "magánénekesi" pályája, ahogy Alekszandr Galics, Bulat Okudzsava is fellépetek ilyen illegális koncerteken. Ez a magnyitizdat korszak kezdete. (Ezen fellépéseket egyesek magnószalagra vették, és másolták egymásnak. A korszak végét magam is tapasztalhattam személyesen. Hazánkat sem kerülte el ez a jelenség. Igaz, itt nem lakásokban voltak a koncertek, de az itt-ott, a sufniban felvett felvételek elég elterjedtek voltak. Nem is a minőség volt a fontos, hanem az előadók konfrontációi a hatalommal. Ami egyes esetekben börtönbüntetésben manifesztálódott. Nem. Nem a Beatrice, HBB, P.Mobil műanyag-lázadásáról van szó!)
Az ilyen lakás-performanszokat, nem egyet, láthatunk a Youtube-on is. Darkcomet is megosztott velünk egy ilyen felvétel linkjét, még a 14+ egyik hozzászólásában. Jár érte a köszönet!

Köszönöm, Darkcomet!
Ez a videó jól összefoglalja a lényeget. Még akkor is, ha az 1990-es évek elején készült.
Szóval, a sorozat alkotói sem hagyták ki a ziccert, és egy ilyen lakás-összejövetel szemtanúi lehetünk. A filmben nem holmi avangarde zenészek művészetét csodálhatjuk meg, hanem "csak" egy fiatalember szavalja el Rozsgyesztvenszkij egyik versét. A vers címe: Письмо про дождь (Levél az esőről)

A holnap reggel olyan legyen, mint egy szurony. Megértetted?
Szó szerinti fordításban így hangzana az egyik mondat a negyedik rész vége felé. De ez így teljesen magyartalan, hiszen az első mondat második fele russzizmus. A feliratban így jelenik meg ez a mondat:
A holnap reggel tuti legyen! Megértetted?
Van egy orosz anekdota ezzel a russzizmussal, ami pontosan lefordíthatatlan magyarra.
Íme:
- Завтра утром придёшь. Чтобы в 7 утра был как штык!
- Да у меня всегда в 7 утра как штык...
Tehát:
- Holnap reggel jössz. Tuti reggel 7-kor! (Reggel 7-kor, mint a szurony!)
- Hát, nekem reggel 7-kor mindig olyan, mint a szurony... (Hát, nekem reggel 7-kor mindig tuti...)
/Nem kell nevetni. Elég ismerkedni az orosz humorral!:D Enyhe mosoly: megengedett!/

Szüksége volt 1947-es pénzre. Azon a címeren még 16 köztársaság van. - mondja az egyik szereplő.
Álljunk meg egy szóra! Hiszen mindenki tudja, hogy a Szovjetuniónak csak 15 köztársasága volt. Hát rosszul tudjuk. Egyébként a régi vicc szerint a 16. köztársaság amely a Szovjetunióhoz tartozik az Bulgária.
Nézzük akkor a tényeket:
1940-1956-ig létezett egy Karél-Finn SzSzK nevű államalakulat a SZU-n belül. Hívták Szovjet-Karéliának is. Fővárosa Petrozavodszk volt. Hivatalos orosz neve a köztársaságnak a Карело-Финская ССР volt.

Karél szépség a Népek Barátsága szökőkútnál, Moszkva, VDNH

A Szovjetunió címerét körbefogja a búzakoszorú (hasonlóan a magyar úgynevezett Kádár címeren). A búza köteg alsó felét szalagok fonják át. Minden köztársaságnak van egy szalagja. Ez könnyen beazonosítható, hiszen van rajtuk felirat.
Tehát az 1947-es kopejkán (mert a dialógusban erről az érméről van szó) a szalagok száma eggyel több, mint az 1956 után vert érméken. Mondhatni ritkaság, érdekesség.
Az 1924-es Alkotmány leírja a szovjet címert. Ekkor még csak hat szalag van rajta (mert ennyi tagköztársaság volt), és mindegyiken az adott köztársaság nyelvén volt ráírva a "Világ proletárjai, egyesüljetek!" felirat. 1937-1946 között 11 szalag volt a címerben. 1946-1956 között 16 szalag.
1940. szeptember 3.-án a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa határozatot hozott a címer megváltoztatására (hiszen változott a tagköztársaságok száma; lásd a Baltikumot), de a háború miatt csak 1946. június 26.-án vezették be az új címert. 1956. július 16.-án a Karél-Finn SzSZK megszűnt köztársaságként funkciónálni, autonóm területté vált. Így a finn nyelvű felirat (a szalaggal együtt) lekerült a címerről. (A Legfelsőbb Tanács 1956. szeptember 12.-éi rendeletében változtatta meg a címert.)

Lehet számolni!

   
A Karél-Finn SZSZK-t a Karél ASZSZ és a Finn Demokratikus Köztársaság egyesítésével hozták létre. A FDK a Szovjetuniónak 1940. márciusában átadott területeken alakult meg. A terület lakosait evakuálták, így a szinte teljesen néptelen vidéket be kellett új lakókkal telepíteni.
1940-ben Finnország visszafoglalja a területet. Ezután a területen élő szláv népességet alapvető emberi jogaiban korlátozzák. Ez így csak maszatolás, mert a teljes jogfosztás lesz az orosz anyanyelvű népesség osztályrésze. A gyerekek nem járhatnak (semmilyen) iskolába; koncentrációs munkatáborokat hoznak létre a finnek, ahol embertelen körülmények várnak a lakókra. Napjainkig neuralgikus pontja ez a finn-orosz történelemnek, és mi csak a finn (megszépítő) álláspontot ismerjük. A kicsi de hősies nemzet küzd a nagy gonosz ellen. Csak ez így nem igaz. Nem véletlen volt a finn kormány és a náci Németország között baráti a viszony. Baráti és fegyvertársi.
1944-ben ismét a Szovjetunió birtokolja a területet. A Karél-Finn SZSZK megszüntetését a javuló finn-orosz viszonnyal magyarázzák. Ebben az időszakban a Szovjetunió visszaadja Finnországnak a Porkkala Tengerészeti Bázist (1956 január), amiért egyébként bérleti díjat fizetett. A Maly Vysotsky-sziget és a Saimaa-csatorna szovjet szakaszát 1963-ban adják át a finneknek.

Karél-Finn SZSZK zászlaja és címere

5.rész

- És mi hová?
- A kudikinai hegyre!
A hová kérdésre olyankor adják ezt a választ, amikor nem akarják a kérdező orrára kötni a pontos helyet. Hasonló a  magyar Kukutyinnal. Magam nem szeretem a túlzott "magyarosításokat", persze tudom sokan meg épp ellenkezőleg, még akkor sem, ha az számít igazán műfordításnak. Igazából nem ez a célom, a magam részéről inkább szeretném a szöveg eredetibb hangulatát megőrizni. Jó pár műfordítással vagyok úgy, hogy számomra túl magyarosak a dialógusok. Persze, mivel ilyen esetekben az olvasmányosság is fő szempont, ezért akceptálható ezen igyekezet, de az eredeti valahogy mindig hangulatosabb nekem...
V. A. Giljarovszkij (1855-1935) Vándorlásaim című 1927-es művében ilyen szövegkörnyezetben tűnik fel ez a kifejezés:

"- Куда идёшь? - спросил меня хозяин.
- Не видишь - на Кудыкину гору, чертей за хвост ловить, - огрызнулся на него бродяга.
- Да твоё ли это дело!"

- Hová mégy? - kérdezte a gazda tőlem.
- Nem látod, a kudikinai hegyre, az ördög farkát elkapni, - csattant fel rá a csavargó.
- Hát, ez a te dolgod!"

Ez a frázis több alakban is megtalálható az orosz nyelvben. Kudikinai hegy, kudikinai mező, kudikinai sziget. Eredete az a népi hiedelem, hogy ha a vadász elárulja mely területre megy ki, akkor az szerencsétlenséget hoz rá, magyarán nem lesz vadászzsákmány.
A kifejezésbe található szó töve a kudá (hová) kérdőszó. Más kifejezésekben is előfordul. A Dahl-féle értelmezőszótár ismeri a кудыкать кур kifejezést (ami kudikinai tyúkot jelent), és jelentésének a szükségtelenül kérdezi, hogy hová megy értelmezést adja meg.
Orosz közmondásokban is megtalálható ez a kifejezés:
Не кудыкай, счастья не будет.
Ne kérdezősködj hová, mert nem leszel boldog.
(Aki kíváncsi, hamar megöregszik. - Ezzel a magyar mondással fordíthatnánk le ezt a  mondatot. Látható, hogy ebben az esetben nem lehetne /kitalált/ földrajzi névvel helyettesíteni a kifejezést.)
Не кудыкай, пути не будет.
Ne kérdezd hogy hová, mert nem lesz más út/lehetőség/mód.
Érdekesség, hogy a Moszkvai Régió Orehovo-Zujevszkom kerületében található két falucska: Kudikino (180 fő - 2008-as adat) és Gora (45 fő - 2010-es adat).

Nélküled mit csinálunk? Szürcsölve együnk scsit? - mondja Cserkaszov.
Eredetiben a második mondat: щи лаптем хлебать. Scsit csepegtetve szürcsöli. Russzizmus. Jelentése: szegénységben él, szegénységben van. Esetleg: tudatlanságban, elmaradottságban él.
Dilemma: mit tegyek? Hagyjam a szövegbe az eredeti russzizmust, vagy írjak valami olyasmit, hogy: tehetetlenek vagyunk nélküled; vagy: nem tudunk mit tenni?
Meghagytam az eredeti russzizmus, így talán hangulatosabb.

A liba nem társa a disznónak. Szólásmondás, amelynek a jelentése, hogy a beszélő nem akarna közösködni olyan személlyel, aki viszont igen.

6.rész

Fogjátok be a szátokat, varangyok.
A dialógusban a жаба kifejezés szerepel eredetileg. Ám nem csak a béka szó szinonimája ez a kifejezés. Ennél jóval szélesebb a jelentéstartalma. Jelent gonosz nőnemű démont, tisztátalan szellemi lényt is. Ebben az értelmében többször használják a Párbajozó című filmben is. A hozzá tartozó magyar feliratban különböző kifejezésekkel magyarosította Oldfan, hozzáigazítva az adott szituációhoz. Én meghagytam itt az elsődleges jelentést. Annak okán, hiszen a jelenetben szép hölgyek közötti konfliktusnak lehetünk a szemtanúi. Egy hölgyet a szépségének megkérdőjelezésén kívül, nem sok mindennel lehet vérig sérteni. (Lehet, de... Minek?) A varangyos békához hasonlítás, mint sértés, ebben az esetben "telitalálat". De nem árt ha tudjuk, hogy ennél azért nagyobb, bántóbb sértés hangzik el.

Úgy látszik Tyimofejeva, te a mi Hamupipőkénk vagy.
Az eredeti szövegben, ebben a mondatban nem hangzik el Hamupipőke neve. Helyette a тихушница szó áll. Olyasvalaki nőre mondják, aki visszahúzódva, a háttérben éli az életét. Cselekvő, de nem tőr a nyilvánosság elismerésére.
Ennek ellenére, vagy épp ezért, időnként pejoratív értelemben is használják. Olyasvalaki aki a háttérből kavar.
A dialógusban enyhén sértőnek is érezhetnénk a megfogalmazást (tekintettel a többi mondatra), ám Szonyja nem sértődik meg, semmilyen negatív reakció nem figyelhető meg a karakteren. Nem veszi sértésnek a dolgot. Ezért a magyar szövegnél igyekeztem én is elvenni az élét a közlendőnek. Így került a nevezett mesehős neve a feliratba. Azt gondolom, így talán átjön a kedveskedésbe csomagolt sértegetés (vagy inkább csak epés a megjegyzés?).

Mihail Talj (1936-1992)

Mihail Talj

Szovjet sakkozó. Lett neve: Mihails Tāls, orosz neve: Михаил Нехемьевич Таль. Rigában született, egy zsidó családban. 1956-ban kerül be a Szovjetunió sakkbajnokságának döntőjébe. Következő évben, legfiatalabb játékosként, meg is nyeri azt. Sakkozóként bohém éltet élt (három felesége is volt), erősen ivott és dohányzott. Egészsége mindezt megszenvedte, sok időt töltött kórházban. 1969-ben eltávolítják a veséjét is. Morfiumfüggővé vált, amelyet kezdetben a fájdalmai elviselésére használt.
1992. június 28.-án egy moszkvai kórházban hunyt el. Hivatalosan nyelőcső vérzés a halál oka, barátja Gennyagyij Szoszonko (1943-) szovjet-orosz sakknagymester szerint valójában az összes szervműködése leállt.
Taljnak a jobb keze (a képen is látható, ha nem is feltűnően) deformitásban szenvedett, ennek ellenére képzett zongorista volt.
A sakk nyolcadik világbajnoka (1960-1961), nyolcszoros sakkolimpiai bajnok, hatszoros Európa-bajnok, hatszoros szovjet bajnok, kétszeres lett bajnok, elismert sakkíró, a lett Šahs című sakkfolyóirat felelős szerkesztője volt.

Jekatyerina Alekszejevna Furceva (1910-1974)

Hruscsov és Furceva

A legbefolyásosabb nő volt a Szovjetunió történetében. Élete tökéletesen megfelelt a szovjet propaganda minden feltételének. Munkáscsaládba született, 14 évesen belép a KOMSZOMOLba. 20 évesen már az SZKP tagja. 1928 és 1930 között szövőgyári munkás. A kommunista ifjúsági szervezetben 1930-tól tisztségviselő. Képzi magát, a moszkvai finomvegyészeti főiskola hallgatója. Itt párttitkárá választják. 1941 telén tevékenyen részt vesz Moszkva védelmében. 1950-től a Moszkvai Városi Bizottság másodtitkára, 1954-57 között első titkára. 1952-től az SZKP Központi Bizottságának póttagja, 1956-tól rendes tagja. Ettől az évtől kezdve az SZKP Központi Bizottság Elnökségének póttagja, és a SZKP KB titkára. Miután Hruscsov az 1957-es évet politikailag túléli, és mert Furceva végig támogatta őt az SZKP KB Elnökségének rendes tagja lett.
1960-ban távozik a KB apparátusából, mivel kulturális miniszternek nevezik ki. Tragikus hirtelenséggel bekövetkezett haláláig (14 éven keresztül) töltötte be ezt a posztot. A tragikus hirtelenséggel jelzős szerkezet nem szarkazmus lenne, hanem bár a hivatalos verzió szerint szíveleégtelenségben halt meg, tartja magát az a nézet, hogy öngyilkosságot követett el. A novogyevicsi temetőben nyugszik.

Rendkívül érdekesnek találtam az epizód végén látható KGB-s kihallgatást. Remélem sikerült visszaadnom a tiszt által használt stílust. A klerikális kifejezések használata, mint pszichológiai fegyver rendkívül érdekes. Van benne már-már egy kis blaszfémikus íz is. Hiszen csak első látásra szimplán klerikálisak ezek a szavak, valójában ennél túlmutatóbbak: egyházi szakkifejezés.
Persze, mondhatná bárki, hogy: Hó-hó-hó! Ez a két kifejezés ugyanazt jelenti. Igaza lenne, és mégse. Szokták szinonimaként használni, ám az idegen nyelvű szóhoz felekezeti kötődést is odaképzelhet az olvasó, a hallgató. És ebben a jelenetben hallható szófordulatok egyetemlegesebbek ennél.

7.rész

Kivételes ez az epizód abból a szempontból, hogy nem igazán kell kiragadnom egy-egy dialógust az egész szövegből. Magam nagyon szeretem, ha vannak kulturális utalások, mert ad(hat) egyfajta löketett a tovább gondolásra. Nem csak ezt a sorozatot (sorozatokat) kedvelem ezért, hanem irodalmi alkotásokkal is így vagyok. Lehet, hogy ez sznobság? :)
Mégis úgy érzem, hogy meg kell említenem egy apróságot ezen epizód kapcsán. A cselekménynek köszönhetően többször előkerül, a szereplők kezükbe vesznek egy szamizdat könyvet. A szamizdat nem hivatalos, illegális kiadványt jelent. Olyan könyvek jelentek meg így, amik hivatalosan nem engedett a hatalom. Az ilyen kiadványokat belföldön adták ki, és ott terjesztették. Azok a könyvek amiket nem a keleti blokk országaiban készültek illegálisan, hanem Nyugaton adták ki és becsempészték a szocialista országokban azt tamizdatnak hívja a történelemmel foglakozó szakma.
A szamizdat ami felbukkan ebben az alkotásban Mihail Bulgakov Mester és Margaritája. Ami egy nagyon szuper könyv! Mindenkinek ajánlom, ha még nem olvasta, akkor bátran vegye a kezébe, és olvassa el! Megéri.

Bulgakov ezt a regényét 12 évig írta (1928-1940). Az író munkáját igyekezett titokban végezni, hiszen az államhatalom képviselői igencsak érdeklődött a művész életműve iránt. Előszeretettel olvasták a kéziratait, még a teljes elkészültük előtt. Rendszeres házkutatások, melyeket a Bulgakov házaspár elszenvedett, egyik célja ezen kéziratok megtalálása volt. (A szovjet hatalom és az írók viszonya iránt érdeklődők számára ajánlom Vitalij Sentalinszkij magyar is megjelent könyvét, amelynek címe A feltámadott szó. A könyv alcíme A KGB irodalmi archívuma.) Van ebben egy kis pikantéria. Sztálin és Bulgakov személyesen ismerték egymást. (Sztálin ismerte a Szovjetunió jelentős íróit. Ő nem volt félművelt, ahogy egyes amerikai történészek időnként jellemzik. Sztálinnak volt könyvtára, és olvasta is azokat a könyveket. Olvasta és értékelte. Írásban is. Ő nem volt félanalfabéta, aki négerekkel íratott tudományos könyveket, melyeket a saját neve alatt azután kiadatott. Mandelstamot például személyesen nem kedvelte, de a költészetében felfedezte az értéket. Ha nem így lett volna, jóval kevesebb költeményét ismernénk a költőnek.) Amikor Bulgakov eme művéről ír valaki, az szinte kötelező jelleggel megemlítik (jogosan, hisz ez a mű cselekményében is feltűnik), hogy a regény kéziratát Bulgakov elégeti, majd később emlékezetből újraírja. Tehát az eredeti Mester és Margaritát soha nem olvashatjuk el. Ráadásul nem is egy verzióban írta meg a művet a szerző. Az irodalomtörténészek szerint legalább ötször kezdett neki Bulgakov. Igazából soha nem is fejezte be. A regény cselekménye teljes, az írónak a végső korrekcióra, a szerkesztésre nem maradt ideje. Így igazából nincs végleges kézirata. Az utolsó és talán a legjelentősebb alkotása Bulgakovnak. Nem ez az egyetlen jó műve. Nem. Nem erre gondolok.
A könyvet azután hivatalosan is kiadták 1966-1967 fordulóján. A Moszkva című folyóiratban jelent meg először hivatalosan. Az író felesége Jelena Szergejevna Bulgakova majd három évtizedig küzdött ezért. Ez az első kiadás erősen rövidített volt. De a szocializmus alatt ez lett az orosz nyelvű kiadások standardja. De nem a magyar kiadásnak. A egyik legteljesebb kiadás nagyon sokáig a magyar nyelvű volt. Szőllősy Klára (1913-1970), a magyar fordítás készítője, személyesen ismerte az író feleségét, aki a regény kicenzúrázott töredékeit becsempészte Magyarországra. A fehérneműi közé rejtette, így hozta át a határon. A magyar írónő munkájának gerince a Moszkvában folytatásokban megjelenő írás volt. Az első magyar kiadás 1970-es.
Orosz tudósok megpróbálták rekonstruálni a regényt. Bulgakov javításait, jegyzeteit felhasználva,
ráadásul időről-időre elkerültek szövegtöredékek is. Így jött létre 1989-ben egy olyan szövegvariáns amit világszerte autentikusnak fogadnak el. Nem lehetett könnyű munka, tekintettel a forrás  viszonylag bőséges voltára.
Azt gondolom, legalább ennyit megérdemel ez az alkotás, ha már búvópatakként fel-feltűnik (meg-megemlítik) e sorozat egyes epizódjaiban.

" - Mutassa - És Woland kinyújtotta a kezét, tenyérrel lefelé.
  - Sajnos, nem tudom megmutatni - válaszolt a Mester. - Elégettem a kéziratot.
  - Már engedje meg, ezt nem hiszem el - mondta Woland. - Ilyesmi nem létezik: kézirat sosem ég el."
M. Bulgakov: Mester és Margarita (részlet), fordította: Szőllősy Klára
 

8.rész

(A néhai) Dárja Belih, egy felidézett beszélgetés során moszkvai regisztrációhoz (прописка) szeretne jutni. Ez nem más, mint egy bejelentkezés a rendőrségre. A mai napig törvényi előírás, hogy aki 7 napot meghaladó ideig Moszkvában tartózkodik, annak be kell jelentkeznie a rendőrségen.
Az 1917-es évben eltörlik a belső útleveleket. Ugyanis ahhoz, hogy valaki elhagyhassa lakhelyét a cári időszakban is rendőrségi papírok szükségeltettek. Ám 1932-ben újra visszahozzák a belső útlevél rendszerét. A Szovjetunió egész területén egységessé vált ez. Megalapítják az Útlevél és Vízum Szolgálatot (Паспортно-визовая служба /ПВС/). Ezen szervezet az NKVD-n belül működött. A működésének a célja az volt, hogy kontrollálja a lakosságot, kiszűrje a munkakerülőket, a városba menekült kulákokat, magánzókat. 1933 és 1935 között enyhül a szigor, már csak lakhely, lakóhely regisztrációval kezd el foglalkozni ez a hivatal. Az állampolgárok migrációjának ellenőrzését szolgálja csak a munkája, és így már csak államigazgatási feladatot lát el. Azok akik ilyen engedély nélkül laktak a városokban nem tudtak hozzájutni nagyon sok olyan dologhoz amihez a regisztrációval rendelkezők igen. (Pl.: tanácsi lakáshoz jutás.) Jogi lehetőségeik is erősen korlátozódtak. Lakóhely változtatáshoz először a helyi közigazgatás engedélye kellett, majd ezzel lehetett menni a (másik) város hivatalába, és kérvényezni a regisztrációt. A regisztráció egyik feltétele munkahely megléte az adott településen. Mindezen jogi nehézségek ellenére a Szovjetunió városi lakossága a '30-as évektől 1957-ig az ország összlakosságának harmadáról a felére nőtt.
A következő jelentősebb változás ebben a rendszerben 1974-ben történt. Az ekkori rendelet előírta, hogy a lakóhely megváltoztatása során a kijelentkezés után, a másik városban először csak ideiglenes tartózkodási adható meg. Az új lakóhelyt biztosítónak kérelmet kell beadnia. Gyakorlatilag igazolnia kell, hogy nála fog lakni a belső migráló. A hatóságnak joga volt megtagadni a regisztrációt, ebben az esetben 7 nap alatt el kellett hagyni az adott települést. 1990-ben a Szovjetunió Alkotmányos Felügyelő Bizottsága elismerte, hogy ez a rendszer korlátozza a polgárok szabad vándorlását és előírta a jogszabály módosításának szükségességét. Ami nem történt meg. 1991-ben ugyanez a szervezet már alkotmányellenesnek nyilvánította a szabályozást. 1992. január 1.-ei hatállyal megszünteti a Bizottság a jogszabály egy részét. De nem az egészet. A regisztrációs kötelezettség a mai napig érvényben van.
Mielőtt valaki felhördülne, csendben megjegyzem, hogy nálunk is. Hiszen a lakcímkártyás történet is ilyen céllal van működtetve.
Érdekességként még csak annyit, hogy a filmbeli Darja Belih külön lakást említ. Ez egy apró kis finomság. Olyan tanácsi lakásról lenne a filmben szó, amiben nincs társbérlő. Moszkvai viszonyokban maga a mennyország kapuja...

"...kezelték pszichiátrián, hogy lelkesedik a disszidens irodalomért."
Teljesen életszerű megállapítás. A brezsnyevi időszakban az ellenzékieket nagyon sokszor elmegyógyintézetbe zárták, és ott kényszergyógykezelésnek vetették alá. Eleve nem volt joga egy betegnek eldönteni, hogy a kórházban milyen ellátásoknak hajlandó alávetnie magát. Ha orvoshoz fordult, akkor a terápia elrendelése után csak együttműködéssel viszonyulhatott a kezeléshez. Ez minden osztályon így volt. Ez az egyik eredete az orvos mindent jobban tud hozzáállásnak. A mai napig találkozhatunk ilyen filozófia mellett praktizáló orvossal.
A másik dolog: az ellenzékieket azért zárták be a pszichiátriára, mert alapdogma volt, hogy az úgynevezett szocialista rendszer minden idők legjobb társadalmi rendszere. Nem volt még jobb, nem volt még tökéletesebb nála. Aki ezt nem látja be, az nemnormális gondolkodású, tehát gyógykezelni kell. Ugyanakkor a rendszer másik dogmája volt az, hogy az ember jelleme fejleszthető, korrigálható. Ehhez jött egy harmadik, miszerint az orvostudomány mindenható. Minden mentális és pszichés deformálódás korrigálására képes. Ezen axióma alapja a materializmus volt. Az emberre csak mint anyaghalmaza tekintettek. Egy olyan anyaghalmazra, amelyben csak különböző kémiai reakciók játszódnak le. Kontrollálni és beavatkozni ezen folyamatokat (a modernitás és a materializmus nevében kémiai úton) - ez volt az irányelv.
Lenne két megjegyzésem ehhez.
Első: Azért az elmeosztály egy fokkal jobb, mint a GULAG.
Második: Magam nem látok sok különbséget a brezsnyevi korszakban hivatalos nézet (miszerint az ellenzékinek elmebeli problémája van, azért lázad a rendszer ellen), és a között a világméretű jelenség mögött, hogy (politikai elkötelezettségtől függetlenül) aki másként értékeli a világ dolgairól az: hülye, agyhalott, droid (és a kettő közös metszete: agyhalott droid), barom, egy bites stb... (A sor szinte végtelenségig folytatható.) Napjainkban nem tudok olyan politikai nézetről, amelynek követői között ne lennének olyanok (nem is kevesen), akik nem így gondolkodnának. Az intolerancia világméretű jelenség. A politikával (így-vagy úgy) foglakozókat leginkább jellemzőbb tulajdonság. Világnézettől függetlenül.
És így a politika az ösztönökről szól már csak, napjainkba. Még akkor is, ha tudományos érveknek tűnő lózungokba csomagolják. Így válik az emberiség egyre  primitívebbeké, egyszerűbbé, miközben csúcstechnológiát használgatunk. Ami viszont öntelté, tévedhetetlenség mítoszával megfertőzötté tesz minket. Így távolodunk el a klasszikus értelembe vett emberségtől. Ez a szép új jövő. Ami már itt van.

Megmondom őszintén. Ez a bejegyzés és annak elkészítése a következőről győzött meg engem: Soha többé nem kaptok egy sorozathoz egy bejegyzést. Meg ha lesz még sorozat...
Mindenkinek jobb lesz így.))

A Cserkaszov életmű eddigi darabjairól itt olvashattok:

1. MoszGaz
2. Hóhér

Folytassa, Cserkaszov!))

Idegen Háború

A sorozat eredeti címe: Чужая война

Ígéretesnek tűnhet e négy részes TV-s sorozatnak a címe. Vérpistikéknek és a háborús alkotásokat kedvelőknek mégsem ajánlom ezt az alkotást. Hogy miért?
1970-ben járunk, Vietnámban. Egy orosz különleges csapat tagjainak a mindennapi életétbe csöppenünk bele. Ez számukra egy proxy háború. Érdekes megközelítés, de a sorozat készítőinek nem az volt a céljuk, hogy jó kis dzsungelharcokat láthassunk. Ha lövöldözős, harcolós filmet akarsz megtekinteni, akkor NE ezt nézd meg.

A film Viktor Legyenev Vietnami koktél című könyve alapján készült. Rendezte: Alekszandr Csjornajev. Főbb szerepekben: Vjacseszláv Krikunov, Artjom Tkacsenko, id. Alekszandr Szamojlenko, Valerij Szolovjov, Alekszandr Fiszenko és Amadi Mamadakov.

A barát vagy ellenség kérdésre a választ nem feltétlenül adja meg az uniformis. Ez az elcsépelt közhely a filmsorozat egyik szála. Szerintem, ennél fontosabb az, hogy az úgynevezett katonai tanácsadók mindennapjait próbálják (ha nem is feltétlenül reálisan) bemutatni. Azokét a katonákét, akik egy háborús övezetben tevékenykednek, harcolnak miközben hivatalosan egyáltalán nem tesznek ilyet. Elég csak a szomszédos Ukrajnára gondolni. Donbasszban időről-időre fellángolnak a harcok, miközben mindkét fél sorai fel vannak töltve "önkéntesekkel". Persze a mi médiánk csak az úgynevezett szakadárokkal foglalkozik. Nagyon sokáig csak oroszoknak nevezte őket a hazai sajtó, már egy jó ideje oroszbarát szakadároknak. Időről-időre felröppen a hír, hogy orosz katonák harcolnak soraikban. (Már magában ez a kifejezés is megtévesztő. Mert akin egyenruha van, kiképzést kapott, parancsot teljesít az katona. Az orosz jelzőnél meg nem tudni mire gondol a hír gyártója. Nemzetiségre? Állampolgárságra? Mert nagyon nem mindegy.) Arról persze mélyen hallgatnak, hogy az USA és az Egyesült Királyság katonái is ott vannak. Persze, ők csak kiképzők. Ez gyakorlatilag eufémizmus. És ha indirekt módon is, de épp ez a sorozat mutatja meg nekünk, hogy mit jelentett 1970-ben szovjet katonai tanácsadónak lenni Vietnamban. Ne legyünk képmutatók! Hiszen a '60-as évek elején "csak" katonai tanácsadók érkeztek Dél-Vietnamba. Hivatalosan legalábbis. A Kennedy kormányzat által küldött katonai kontingens feladata az volt, hogy felkészítse dél-vietnami erőket a Vietkong elleni harca.

Kubai katonák szovjet tiszttel. Angola.

Bizonyos fokig a szovjet katonai diplomácia sikere volt, hogy az amerikai kormányzatnak nyíltan is fel kellett vállalnia a konfliktust, elismerten is harcoló alakulatokat kellett állomásoztatnia Dél-Vietnamban. Ezzel gyakorlatilag magára húzta a konfliktust, mind katonailag, mind morálisa.
Maga a televíziós sorozat címe (Idegen háború) egy olyan kifejezés, amelyet abban az esetben használnak, amikor a közlő szándéka az, hogy kihangsúlyozza: az adott fegyveres konfliktushoz semmilyen kapcsolata sincs a Hazának. Azaz nem honvédő háború, de nem is támadó. A hadviselő fél országának, azok lakóinak nincs semmi közvetlen kapcsolata az összecsapás területén élőkkel. Ilyen idegen háború volt az amerikaiak számára Vietnam, Afganisztán, Irak, Jugoszlávia stb.
De ilyen idegen háború az Orosz Föderáció számára a szíriai konfliktus, vagy ilyen volt a Szovjetuniónak Afganisztán, Vietnam is. Viszont nem ilyen Ukrajna, és a 2008-as grúziai háború sem. Ahogy sem az USÁnak, sem a Szovjetuniónak nem volt idegen háború a 2. Világháború sem.

Az ukrajnai eseményekkel kapcsolatban gazdasági szankciókat hirdetett az Egyesült Államok az Orosz Föderáció ellen. Az orosz propaganda azt állítja, hogy ezek az intézkedések kontraproduktívak. Nem, szerintem nem azok, de a kívánt cél elérésétől is nagyon messze vannak. Az orosz kormány kénytelen (volt) olyan intézkedéseket hozni, amely fájdalmasan érintette az orosz társadalmat. Ugyanakkor ezek nem hozták meg a nyugati politikusok által várt rendszerellenes megmozdulásokat. Sőt, inkább alátámasztották az orosz propaganda állításait. 2017 őszén az egyik gyógyvízzel rendelkező városunkban töltöttem néhány hetet. Érezhetően kevesebb, de még mindig jelentős, orosz turista tartózkodott azon időszakban ott, mint az azt megelőző évben. (Hogy hogynem előző évben pont abban az időszakban is ott voltam.) A helyiek a rubel gyengélkedésével magyarázták a csökkenő orosz turizmust. (Nem tudom, akkor minek nevezzük a 2018. júliusában mélyrepülő rubelt? Amikor az orosz médiumok a rubel történelmi mélypontjáról beszéltek.) Nem tudom a '17-es év nyarán mennyit zuhant a rubel, de azt igen, hogy az orosz TV csatornák talking heads műsoraiban rendszeresen arról értekeztek az ilyen-olyan szakértők, hogy a Nyugat gazdasági háborút folytat az Orosz Föderáció ellen. Sőt, továbbmentek és óva intették a lakosságot, hogy úgy tervezzék a nyaralást, a kirándulásokat, hogy ha a kirobbanó (meleg) háború őket épp valahol Nyugaton éri, akkor nagy valószínűséggel internálni fogják őket. Ahogy ezt háborúk idején, egyébként tenni szokták. Azt gondolom, ilyen féltő sugalmazások mellett, egyáltalán nem volt kevés az orosz turisták száma 2017-ben.
És venném a bátorságot és egy gondolat erejéig visszautalnék az egyik korábbi bejegyzés filmjéhez. A Szerelemről című alkotásra gondolok. A film elejét található néhány percről lenne szó. A hölgy, akit Anna Csipovszkaja alakít, egy élelmiszerboltban kínos helyzetbe kerül. Nincs elég pénze, hogy kifizesse azt a néhány dolgot, amit meg szeretett volna venni. Megjelenésén nem látszik, hogy megélhetési gondjai lennének. Pedig, ahogy kicsit később kiderül, vannak. Ő iskolába jár, társa ugyanott tanít, és együtt élnek az egyik szülővel. Ketten élnek egy oktatói bérből, és még lakáshitelük is van. Az Alekszej Csadov által megszemélyesített karakter a tanítás mellett másodállást is bevállal, hogy megélhessenek és a hitelt is fizetni tudják. (Nem ismerős élethelyzet?) Azt gondolom, és nem akarom senkitől elvenni a gondolkodás és a felismerés örömét, hogy nagyon jól látható abban a filmben, hogy napjaink Oroszországában (is) milyen átlagos kihívások vannak, és hogy a homo soveiticus (és sok honfitársamtól eltérően napjaink magyarságát is idesorolom) és azok akik nem váltak azzá, milyen jól megtanulták a brezsnyevi "örökséget", a túlélés művészetét. Az előbb nevezett szovjet pártfőtitkár nevéhez fűződik a kiskert mozgalom engedélyezése, és népszerűsítése. Ha nem is személyesen vezette a PR kampányát, de által jóváhagyva történtek a dolgok. Magyarországon is megjelent ez, emlékezzünk csak a hobbitelkek korára. A szovjet vezetés kimondottan azért engedte meg - hiszen ideológiailag ez is a lenini egy lépést előre, kettőt hátra esete - a kiskertek létrejöttét (sőt, nem csak megengedték, hanem ők találták ki, és erőteljesen propagálták), mert így kívántak javítani a lakosság élelmiszer ellátásán. A "hivatalos", boltban kapható (vagy éppen nem) menázsi mellé, ki-ki szorgalmának megfelelően, megtermelhette azt amire még szükséglete volt. És a jelcini éra alatt is aktívan kellett azon a vidéken túlélni. (Ilyen élettapasztalat mellett célszerű szankciózgatni?)
Az a jelenet megvan, amikor Nyinát lecsapja vízzel egy autó?
Közvetlenül a bolti vásárlás után vagyunk, így még nem felejtjük el, hogy Nyinának nincs sok pénze úgy egyébként. Ám büszkesége van, nem hagyja magát sajnáltatni. Nagyon találó, nagyon jellemző a jelenet. Apró kis szösszenet, ami szükséges a szláv lélek megértéséhez. (Na jó, nem csak a szlávéhoz...)
Abból az életszínvonalból, ahol Nyináék élnek már túl sokat leadni nem lehet. Még akkor sem, ha nem élnek rosszul. Ahhoz képest... Hiszen mégis csak egy kvázi középosztálybeli család lennének. (Ha még egzisztenciálisan nem is látszik, hiszen még nagyon fiatalok.)

Az életszínvonal romlása egyértelműen a rubel gyengülésén keresztül érzékelhető OF-ban. Az ellátás nem rosszabb, nincsenek üres boltok. Mindent lehet kapni, úgy mint a szankciók előtt. Csak az ár, az elérhetőség lett nehezebb. Ha jobban akarsz élni, dolgozz többet! - olyan tizenhárom évvel ezelőtt halottam először ezt egy orosz ismerősömtől. Akkoriban azt gondoltam: Most ezt komolyan gondolja Alekszej, vagy csak hülyít. Azóta tudom, komolyan gondolta. Azóta hallottam ezt más orosztól is. Ők ezt komolyan gondolják. Miért? Mert tényleg van náluk értelme a többletmunkának. Ha másfélszer annyit dolgozol, akkor akár két- két és félszer annyit is kereshetsz. Elgondolkodtató, nem?
Ezzel szemben mi van nálunk? Az emberek nagy része ha többet dolgozik, akkor lecsúsztathatja; be se írják neki, el se számolják; el se ismerik. Ritka az olyan munkahely, ahol szó nélkül kifizetik a többletmunkát. Csodálkozik valaki, hogy miért menekülnek el a szakik az országból? Nem csak azért mert nincs becsülete a fizikai munkának, hanem mert a fizikai munkást hülyének is nézik. (Mint majdnem mindennek, úgy a fizikai munkának is egyetlen értékmérője van. És ez nem a lózung. Hanem a pénz amivel megváltják az elvégzett munkát. Minden munkát annyira becsülnek meg, amennyit fizetnek érte. Ez politikusokra, képviselőkre nem vonatkozik! Mivel az ő esetükben saját maguk döntenek a javadalmazásukról.) Mert ha választási évben az éveleji béremelést a kormány nyár elejére elinflálja, és közben ünnepelteti magát, hogy mennyit tett a bérfelzárkóztatásért, az nem más mint becsapás, átverés. Cinizmussal megspékelve.
A többlet munkának is van határa, amit nem célszerű feszegetni.
Szóval, tagadhatatlan hogy rosszabb a közhangulat, nehezebb a megélhetés, mint tíz éve (Nem nálunk! Hiszen mily hatalmas a mi GDP növekedésünk! Mi vagyunk Európa motorja. - Ez maga a politikai cinizmus Csimborasszója.), de ott vannak a szankciók, amire hivatkozhat a hatalom. Tehát a regnáló vezetésnek egyszerre gond és lehetőség a nyugati embargó ténye.
A szankciók elérték céljukat, rosszabbul él az átlagember. Hiába próbálja ezt a hivatalos kormányzati kommunikáció kicsinyíteni, devalválni. Az ÁFA jövő januári emelkedése 18%-ról 20%-ra, a benzin (és vele együtt miden másnak a) drágulása, mind arra utal, hogy gond van a gazdaságban. A költségvetésnek egyre több bevételre van szüksége, hiszen pótolni kell a gazdaság kieső összegeit. Erre utal az is, hogy jövő év elejétől, kísérleti jelleggel bevezetik Moszkvában, Kalugában, Tatárföldön az egyéni vállalkozók számára az adófizetési kötelezettséget. A kísérleti időszak 2019 és 2028 közötti időintervallumra vonatkozik. Nem nehéz kitalálni, hogy vajon mi fog történni 2028 után. Vagy említhetném azt, hogy a moszkvai ingatlanárak minden évben 5-6%-al kúsznak felfelé. (Mi ez, ha nem a legbiztosabb jele annak, hogy az orosz pénzügyi helyzet nem a legjobb. Ám az is elgondolkodtató, hogy ha paralel az orosz adatok mellé állítjuk a magyarokat... A számok összehasonlítása után csak azt a következtetést tudnánk levonni, hogy nálunk nagyobb a baj. Miközben ellenünk nincs embargó meghirdetve. Sőt, a kormányzati propaganda szerint mi vagyunk az EU motorja. Mi ez, ha nem az egyik legtökéletesebb valósághajlítás?) A gazdasági gondok, az államháztartási hiány csökkentésére, enyhítésére találták ki a nyugdíjkorhatár módosítását. Ami országos tiltakozási hullámot indított el. Ez önmagában is egy érdekes jelenség volt.

A tiltakozók különböző, a demagógiától sem mentes érvrendszerrel operáltak.
- Életed végéig akarsz dolgozni? - Hát, az földi élet erről szól. Évezredek óta. Az embernek küzdenie kell. Ha nem teszi, meghal. A 20. század "találmánya" a nyugdíj. Nem mondom, jó dolog. De senki nem ígérte meg azt, hogy mindenki számára elérhető. Ez kegyetlenül hangzik... Mert kegyetlenség. Az üvegbura nélküli élet velejárója.
- A 2. Világháború legnehezebb éveiben sem kellett a 60 feletti férfiaknak frontszolgálatra menniük! - Igen, ez igaz. De Oroszország most is háborúban áll. Gazdasági háborúban. Ezért nőnek a társadalom (egyes tagjain) a terhek. Nem igaz, hogy a szankcióknak nincsenek negatív hatásai az orosz gazdaságra. Ezért sem (volt) fenntartható a nyugdíjrendszer eddigi formája. Nem tudhatjuk mennyire apasztotta ki/mennyire apasztja ki az embargó az orosz gazdasági tartalékokat. Lehet, hogy hasonló a helyzet, mint 1941-1943-ban volt? Vagy még rosszabb? (Magam nem gondolom, hogy így lenne. Egyszerűen csak úgy gondolhatták a Kremlben, hogy most könnyen lenyomható a dolog a nép torkán. Hát nem jött össze.)
- Miért hárítják a társadalom idős tagjaira a gazdasági gondokat? Miért nem számolják fel a korrupciót? Ezzel sokat könnyíthetnének a gazdaság helyzetén és nem lenne szükség megszorításokra! - Hát... van ebben valami.
Ugyanakkor tisztelettett is érdemel az a társadalom, amelyik nem tűri szótlanul, hogy a hatalom a társadalom egyes tagjainak az életét meg akarja nyomorítani. Lehet kajánul vigyorogni a tiltakozókon. Lehet arról értekezni, hogy: Lám-lám! A mai Oroszországban élők még mindig nem értik a kapitalizmust!
De. Nagyon is értik. Csak ők kiállnak egymásért.
A huszonéves nem intézi el annyival a nyugdíjkérdést, hogy engem még ez nem érint.
Tagadhatatlan, hogy a tiltakozási hullámnak volt nosztalgikus, kommunisztikus felhangja. De kiálltak egymásért, kiálltak a hatalom önkényével szemben. Hiszen a döntésbe nem akarták bevonni az ország lakosságát. Nélkülük akartak róluk dönteni. Mi ez, ha nem önkény?
Még ha jelszavaik nem kicsit súrolták a demagógia határait, még ha a kommunizmust is éltették... Mindezek ellenére bátrak voltak, nem féltek a hatalomtól. Bebizonyították, hogy demokraták. Igazi demokraták! Mert igaz a bibói definíció: a demokrata nem fél.
Bezzeg mi, a szabadságszerető magyarok!
A mi torkunkon gond nélkül lenyomta a hatalom a 65 éves nyugdíjkorhatárt. Nálunk senki nem mert tiltakozni ellene. Az intelligencia cserbenhagyta a fizikai munkából élőket. És nagyon rosszul esett neki, amikor azok is cserbenhagyták őt (például 2018. tavaszán). Csak magunkra gondolunk.
Persze, ez így egy kicsit leegyszerűsített érvelésnek tűnik, de kérdem én: hol voltatok akkor, amikor a gazdaságilag lemaradott területeken élőket jobbágysorba kényszerítették politikusaink? Ez a folyamat azért nem tegnap kezdődött, hanem évtizedekkel ezelőtt. Miért haragudtok honfitársaitokra, mert eladják szavazataikat egy zsák krumpliért? Mit tettetek az ellen, hogy számukra ne létszükség legyen az a néhány konzerv, amiért oda teszik az ikszet, ahová a földesúr kéri? Nem hiszed, hogy ez realitás a mai Magyarországon? Akkor gyere ki az üvegburád alól! Nem tetszik a rendszer? Mióta? Amióta neked is fáj a "fiúk" jó néhány politikai-gazdasági döntése? Előtte hol éltél? Szeretnéd, hogy a szegények szolidárisak legyenek veled, te miért nem voltál az velük? Ugye, hogy könnyebb lehülyézni őket, mint szembenézni a valósággal? Igaz ránk is Joseph Heller azon gondolata, hogy: nem vagyunk társadalom, nem érdemeljük meg a sót sem, amit megeszünk.
Fenyegetnek bennünket a buta politikusainak a 70 évvel. Meg azzal, hogy nem is lesz nyugdíj már 10 vagy 20 év múlva se. Ezért inkább elhagyjuk az országunkat. És igazunk van. Ha 70 lesz a nyugdíjkorhatár, akkor hülye lesz az a 45 éves, aki nem megy el ebből az országból. (Ausztriában 25 év után jár a minimum nyugdíj, ami magasabb, mint a mi átlag nyugdíjunk.) Már most munkaerőhiány van. Már most bérlünk pakisztáni(!) munkaerőt is, miközben a kormányunk azt hazudja, hogy nincs szükségünk migrálókra. A bennszülettek pedig tovább menekülnek az országból. Hogyne tennék, mikor például a külföldről behozatott rabszolgák órabére magasabb, mint a honosoké. (Persze nem kapnak többet kézhez, mert elveszi tőlük a bérmunkát "kiközvetítő" rabszolgakereskedő cég.) Legújabb ötletükről, a kötelező túlóraszám 400 órára növelhetőségéről, a kifizetésének határidejnek pedig 3 évre való eltolhatóságát (már ha még az adott vállalat létezni fog akkor és kifizeti a munkást) lehetőséget megengedő törvényjavaslatukról már ne is beszéljünk. Ennyire becsüli meg a hatalom, a gazdasági-politikai "elitünk" az itt élőket. (Milyen naiv vagyok. Megbecsülés? Már rég eladtak minket rabszolgának. És utódainkat is. Meneküljön aki tud! Hiszen a röghöz kötést különböző trükkös elnevezésekkel újra be akarják vezetni. De csak annak tudják, aki marad.) A gazdasági rendszerünk csődközeli állapotban van. (Csak az EU támogatások miatt nem látszik ez még sokaknak.) Az elmúlt 30 év összes politikai szereplője felelős ezért a kialakult helyzetért. A nyolcvanas évek közepi elhibázott adórendszer kitalálóitól kezdve mindazokig, akik a mai napig nem akarják megváltoztatni a gazdasági szabályrendszerünket. Ez a rossz pénzügy- és gazdaság- és humánpolitika felér egy mohácsi vésszel. És még mindig fontosabb számukra a sarc beszedése (és a annak ellopása), mint az ország (és lakosainak) jövője. Közben önteltségünkben gúnyos megjegyzéseket teszünk azokra, akik legalább szembe mernek nézni önön jövőjükkel, és készek a saját érdekeikért kiállni. Nem menekülnek el szülőföldjükről az emberi életkörülmények elérésének reményében. Velünk ellentétben.
Nekünk elég ha nap mint nap a szemünkbe hazudják, hogy szabadságszerető nép vagyunk.
Kis magyar abszurd: A rabszolganép örömmel hallgatja, hogy mennyire szabadságszerető.

Képmutató cinizmus Oroszország ellen gazdasági szankciókat hirdetni az orosz katonai beavatkozásra hivatkozva, úgy hogy közben az embargót hirdetők maguk is beavatkoznak ugyanabba a konfliktusba katonai eszközökkel. Tudom, ma már szinte senki nem emlékszik azokra a sajtóképekre amik a 2. Minszki Megállapodás tárgyalásairól (2015. február 11.) készültek. Arra meg végkép nem, hogy a tárgyalások előestéjén a Stern német újság szerint közel 250 német hadfi halt már meg a konfliktusba. Persze, az időzítésen is látszik, hogy nyomásgyakorlás volt a cél, és a sajtófotók tanúsága szerint elég feszült volt a tanácskozás. Egyedül Porosenko arcán nem látszik feszültség, de ő mint biodíszlet funkciónált. És funkciónál.

Gyebalcevoi életkép 2015.

Érdekes, és nem egyértelmű szerepet játszott a Gyebalcevonál bekerített ukrán sereg felszámolása ügyében. Egyes sajtóértesülések szerint egyenesen tagadta, hogy a falunál katlanba került ukrán katonai egységek volnának. Az tény, hogy a fegyverszüneti megállapodásba nem került bele a donbasszi falu neve, így a harcok ott február 20.-áig folytatódtak. A vége is érdekes, mert egyes kijevi (és orosz) források szerint a hadifelszerelést hátrahagyva elvonulhattak az ukrán katonák. Mások szerint kitörtek. Maga Porosenko ki is tüntetett néhány katonát ezen indokkal. Tekintettel arra, hogy a háborúknál mindig nagy a dezinformációs áradat, kijelenthetjük, hogy semmi biztosat nem tudhatunk ez ügyben. Majd ha egyszer béke lesz... Vagy valakinek a politikai érdeke így kívánja.

Putyin Minszkben. 2015. 02.

Putyin ceruzát tört, Merkel elfelejtett mosolyogni, helyette szinte csak borúsan tudott nézni. Porosenko mintha rajta semmi se múlna...Pedig neki is lehetett volna aggódnivalója. Ugyanis a Stern nem csak a német veszteségeket hozta le. Az újság számai, ami az ukrán áldozatokra vonatkozott, jóval közelebb álltak a donyecki hatalom számaihoz, mint a kijeviéhez.
És a 2. Iraki Háború óta "divatos" magánhadsereg veszteségeit nem is említettük. Amik, bár állami feladatokat látnak el, mégis magánvállalkozásnak számítanak, tehát a veszteségeikkel nem kell elszámolniuk. Azok úgyis csak zsoldosok. Ölni (és meghalni) mentek oda.
Mennyivel korrektebbnek tűnik így a katonai tanácsadóskodás... (Pedig önmagában az sem nem volt más, mint a közvélemény becsapása.) Hiszen a katonai tanácsadók is részt vettek a fegyveres konfliktusban. Nem csak távolról nézelődtek, nem csak kiképezték a szövetségeseiket.
Mentek, lőttek és öltek. És nem csak úgy, ahogy ebben a sorozatban látni.
Mentek, lőttek és öltek. És őket is megölték. Nem csak nyílt fegyveres harcban.

Meghalni Ukrajnáért - Csarnai Attila filmje

Persze, valójában minden háború Idegen Háború. Hiszen az áldozatok jelentős része mindig olyan személy, akinek az adott konfliktushoz és annak véres megoldási módjához semmi köze. Csak kevesek "kiváltsága", hogy magáénak érzi a katonáskodást, az öldöklést.
Gyermekkoromban hallottam arról, hogy állítólag a vietnami háborúban magyar katonák is részt vettek. Önkéntes alapon. Konkrétan pilótáról hallottam. Hogy igaz-e ez, vagy sem; nem tudom. De nem elképzelhetetlen. Hiszen a komplexebb fegyvereket is kezelni kellett valakinek. AK-47-el elláthatták a Vietkongot, de a légierő kötelékébe harcolók nem valószínű, hogy a rizsföldet hagyták ott, csak hogy ölhessenek.
A háborúkban sokan meggazdagszanak, de csak a szegények gyermekeit sorozzák be. Meghalni mindig a közembert viszik. Így volt ez a Don mellett megsemmisülő 2. magyar hadsereggel, és így van ez napjainkban (a volt?) kelet-ukrajnai területeken is.
Ebben nincs változás.
És az egészben a legundorítóbb, ahogy a háborús áldozatokról hivatalosan megemlékeznek. Példának hozzák fel őket az elkövetkező áldozatoknak, és arról senki nem beszél, hogy kiknek a felelőssége a haláluk.
A hőskultuszok lényege a jövő nemzedék tagjainak a megszédítése.
Soha nem beszélnek a háborút túlélő katonák (és civilek) pszichés betegségeikről. Arról, hogy szó szerint belebetegszenek a háború borzalmaiba. Nincs szó a háborúk utáni, de a háborúból következő, áldozatokról.
Csarnai Attila 2017-es dokumentumfilmjében (Meghalni Ukrajnáért) éppen az a jó, hogy miközben megpróbál emléket állítani néhány kárpátaljai elhunyt emlékének, nem esik bele a hősgyártás sablonjában. Az elhunytak, a filmben hétköznapi emberekként jelennek meg. Nincs pátosz. A film készítői törekszenek a tényszerűségre, bár nem ütköztetik látványosan a különböző álláspontokat. Mégis érdekessé teszi, hogy a hivatalos nyugati álláspontot hangoztató magyar külügyesnek miként mond ellent az ukrán történész. Vagy a ukrán önkéntesek parancsnoka, aki embereivel az első időtől ott küzdött Donbaszban, miként ismeri el, hogy Donyec és Luganszk megyék fegyverrel már nem visszavehetők. Nincs drámai zene, nincs figyelemfelkeltés, csak a finom gondolkodás. Valaki aki kész (volt és állítása szerint most is kész) meghalni Ukrajnáért tudja, hogy az ország keleti részén a fegyveres konfliktusnak már nincs értelme. Számára világos, hogy az a terület már nem Ukrajna része többé. Nem is lehet másként; ilyen az amikor egy hatalom háborút visel saját polgárai ellen. Persze, megütközhetünk, értetlenkedhetünk ezen, hiszen a nyugati mainstream hírközlő szervek sem törekedtek az objektivitásra. Nálunk meg pláne nem. (Hogy törekedtek volna, mikor háborúban áll nyugat kelettel. Igaz, ez még nem meleg háború, ez "csak" gazdasági. De mégis mennyien üdvözölték/üdvözlik ezt nálunk is. Kétlem hogy teljesen felfognák miről szól a történet.) Aki az USA propagandának valóságtartalmát megkérdőjelezte/megkérdőjelezi, azt egyből kikiáltották/kikiáltják Putyin ügynökének. Persze, ennél sokkal komplexebb a sztori, elég ha csak a magyar vonatkozások szövevényes hálójába belegondolunk. Elborzasztott nemegyszer, hogy honfitársaim egy része számára az egész olyan mint egy sportmérkőzés. Szurkolnak vagy az egyik, vagy a másik csapatnak. Itt tartunk. Éljen a Háború!
Tényleg eljött 1984?
Vagy ott van a kárpátaljai magyar önkéntes, aki felmondja a (jelenlegi) kijevi propagandát, de látszik rajta a zavar, a pszichés probléma jelenléte. Mert Donbaszt ő is megjárta, de szerencséje volt. Őt nem zárták ideggondozóba. (Neki nem idegen háború a donyecki konfliktus.)
Láthatjuk, egyesek (persze szent hazafias meggyőződésből és emberségből), hogy próbálnak tisztességet adni a halottaknak. Hogyan keveredik bennük a pátosz és a humanitás. Nincs szembesítés, nincs katarzis. Csak elbeszélés van. A többi ránk van bízva.
És ott vannak az elhunytak családtagjai...
Mégsem egyoldalú a dokumentumfilm, hiszen említésre kerülnek azok a szlavjanszki civilek, akiket az ukrán erők elvittek erődítési munkákra, és soha nem mentek haza. Láthatjuk, a szeparatisták sírjait, hogy gondozzák a helyiek. Hiába állomásoznak Szlavjanszban ukrán katonák, a sírokon az orosz trikolort idézik a virágok. A világ így kerek. Vannak áldozatok itt is, meg ott is. Megkapják a tisztességet itt is, meg ott is. Van-e valaki aki belegondol abba, hogy valamikor ugyanazon ország állampolgárai voltak. Meg kellett halniuk, hogy mások gazdagodhassanak. Csak a szegény ember gyerekeit sorozzák be. Mindig is így volt. Mindig is így volt?
Érdekes dokumentumfilm. Az alkotók nem akarják az igazságukat lenyomni a torkunkon, talán ezért kissé sápadtnak tűnhet a művük, de ebben a sápadtságban megbúvik a háború értelmetlensége, és az emberi élet megvásárolhatatlansága. 

Anakreón : Gyűlölöm

Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,

Háborut emleget és lélekölő viadalt.

S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák

Szép adományairól zengve szeretni tanít.

                                                                                         (Fordította: Radnóti Miklós)

2017 tavaszán készítettem el a feliratokat, mégis ez év november elejéig talonban volt. Ekkor vettem elő, hogy átfésüljem. Jó sokáig volt "fiókban", mégis úgy érzem megérte várni. Na nem azért, mert olyan sokat kellett módosítanom rajta. Egyáltalán nem.
Hanem azért mert teljesen megváltozott a véleményem róla. Először érdekesnek tartottam, hiszen nem a megszokott szemszögből mutatja be azt a háborút, amelyről olyan kevés konkrétumot lehetett hallani, olvasni gyerekkoromban. Miközben azért ott volt a "levegőben". No nem azért mert olyan idős lennék, és az Ország-Világban időnként megjelenő képecskékből (és azok narratívájából) kellett volna kitalálnom az eseményeket. Ebben az időpontban már itt voltak az amerikai feldolgozások. A Rambotól kezdve a Szarvasvadászon keresztül, sorolhatnám a ma már klasszikusnak számító filmeket. A Magnum P.I. ki ne maradjon! Habár az nem a háborúról szól, hanem egy Vietnamot megjárt veteránról, aki magánnyomozóként éldegél Hawaiin.

Orosz pilóta észak-vietnamiakkal

Ma már magyar nyelven is hozzáférhetőek e háborúról szóló írások, egész más idők vannak, mégis tudd újdonságot hozni ez az orosz-vietnami tévésorozat. Ugyanakkor sokkal többről szól, mint maga a háború. Az alkotásban nem is feltétlen a fegyveres konfliktus hadi eseményein van a hangsúly. Tulajdonképpen ez egy road movie. Egy olyan road movie amelyben az A pontból a B pontba jutást nem autóval, országúton érik el. A film központi szereplője/szereplői gyalog indulnak útnak, hogy azután ha kell helikopterre vagy csónakba üljenek. Na jó, időnként automobil is előkerül. Járnak a dzsungelbe, városokban, rizsföldön... Szóval, megcsodálhatjuk Délkelet-Ázsia szépségét, egzotikumát. És talán épp ezért a néző időnként az Apokalipszis, mostra is asszociálhat.
A szereplők jellemábrázolása nem túl alapos, de ez alkotás műfaja miatt nem is meglepő.
Az egyik legfőbb pozitívuma az, hogy láthatunk titkosszolgálati beszervezést. Miért olyan nagy reveláció ez? Talán mert Magyarországon a mai napig temetetlen a közelmúlt. Napi politikai érdekek akadályozzák, hogy közelmúltunk hiteles történetét megtudhassuk. Mítoszként terjesztik politikusaink (és a hozzájuk tartozó holdudvar), pártállástól függetlenül, hogy a letűnt rendszer ilyen-olyan titkosszolgálatai erőszakkal, megfélemlítéssel szerveztek be embereket. Akik azután hősként ellenálltak, és nem jelentettek. Ezzel szemben a kedvenc beszervezési mód az egyén érdeklődési körének, hobbijának beteljesítésének lehetősége volt. Kit nyugati utakkal, konferenciákkal lehetett megvenni, kit azzal hogy sorkatonai szolgálata alatt is sportolhatott tovább a Megye 4-ben, kit a pénzzel. A becsvágy felébresztése ugyanúgy a beszervezési stratégiák része volt, mint a zsarolás. Talán fontosabb, gyakrabban használt eszköze volt mint a zsarolás. A Kádár-rendszer egyik tartóoszlopa a zsarolhatóság volt. Ezért is hálózták be a társadalmat a titkosszolgálatok. A legtöbb embernek volt vaj a fején. Amit elnéztek neki, addig amíg... Ezért is engedték, hogy a társadalmat átszője a mutyi, az ügyeskedés, a lopás amit mindenkinek a munkahelyéről éljen meg szlogennel tettek szalonképessé. És valami ilyesmiért szövi át a korrupció napjaink magyar társadalmát is. A vazullusok azt gondolják, hogy itt van már a Kánaán, miközben nem veszik észre, hogy a fejük a hurokban van. A Kényúr dönti el, meddig van nekik Eldorádó. De az ilyen rendszereknél viszonylag hamar megjelenik a falon a  מנא ,מנא, תקל, ופרסין (Mene, mene, tekel, ufarszin) felirat.
Nem hiszek a kitöltötték a beszervezési kartonomat, de nem írtam alá; vagy a beszerveztek ugyan, de soha nem jelentettem meséknek. És mert ez ügyben ilyen-olyan indokkal soha nem volt tiszta víz öntve a pohárba, így nagyon sok minden megkérdőjeleződik az emberben. Nagyon úgy tűnik, hogy Operettországban semmi sem az, aminek látszani akar.

Történelmi háttér

Bár az amerikai propagandafilmék mást sugallnak, ám hivatalosan egyetlen egy szovjet katona nem vett részt a vietnámi háborúban. Azok a szovjet állampolgárok, akik részt vettek a harci cselekményekben mind önkéntesek voltak.

A szovjet különleges erők tagjai Vietnamban

Persze tudom, vannak akiknek nehézséget okoz a szövegértés, ezért egy kicsit szájbarágós leszek. Hivatalosan nem voltak katonai egységek odavezényelve, ami nem jelenti azt, hogy nem voltak ott harcoló szovjet katonák. Mindez hasonlít az ukrajnai polgárháborúhoz. Hivatalosan nincsenek Donbaszban orosz katonai egységek. Ezen állítás nem zárja ki, hogy ne lennének viszont önkéntes alapon orosz katonák ott. Azt sem zárja ki ez az állítás, hogy az orosz hadseregtől származó hadianyag ne lenne Donyeckben.

Éveken át próbálta "bizonyítani" a kijevi vezetés, hogy az ukrán hadsereg (és a magánhadseregek) az Orosz Hadsereg egységeivel állnak harcban. Olyan eset is volt, hogy maga Porosenko tartott sajtótájékoztatót, amin néhány orosz útlevelet lobogtatva próbálta alátámasztani azon állítását, hogy az Orosz Föderáció hadserege beavatkozik az ukrajnai polgárháborúba. Persze a hívőknek ennyi épp elég is volt, és elhitték, mert el akarták hinni. Ugyanakkor az ukrán elnök az útlevelek lóbálásával éppen, hogy semmit nem bizonyított.

2015.02.07. München

1. Nem tudni, hogy kerültek az ukrán hatóságokhoz az iratok.

2. Ha valóban harcban elesetteknél találták őket, akkor az épp Moszkva állítását igazolja, miszerint hivatalosan nem harcolnak orosz katonák Ukrajna területén. Miért is? Mert a katonának nincs útlevele. Ahogy személyi igazolványa sincs. A sorállománytól szó szerint elveszik, és el is vették mindig. A világ összes országában. A hadseregekben rendszeresítettek azonosításra szolgáló (általában) fémlapocskákat. A köznyelv úgy nevezi: dögcédula. Ez van csak minden hivatalosan harcoló katonánál.

3. Akkoriban az orosz-ukrán határon nem csak útlevéllel lehetett átmenni. Ahogy a szerb-magyar határon is elég a személyigazolvány. Ráadásul akkoriban a donyecki és luhangszki határszakaszt rég nem ellenőrizte az ukrán határőrség. Nem volt képes rá. Ahogy ma sem képes rá. Nincs rá ereje az Ukrán államnak. Még amerikai fegyverekkel se. (Az egész akció nem volt más mint befolyásolási kísérlet. Propaganda. Átlátszó propaganda. Napjaink divatos szavával: fakenews. Ezzel sokat ártott, pont az ukrán érdekeknek. Túl lett tolva a dolog. Nem először, és nem is utoljára.)

Szóval, Vietnamban is csak önkéntesként tartózkodtak szovjet állampolgárok. Négyezer sorállományú és hat és félezer tiszt. A Szovjetunióból Vietnamba kerülő hadianyag 2000 tankot, 700 könnyű és manőverező repülőgépet, 7000 aknavetőt, több mint 100 helikoptert tartalmazott. Ez természetesen csak a nagyobb darabok.

 Észak-Vietnam légvédelmi rendszerét is a szovjet katonák építették ki, illetve jelentős szerepük volt a légvédelmi rendszerek harckészültségének fenntartásában is. De hát ez érthető is, hiszen ez komplexebb feladat annál, hogy szakképzés nélkül használni lehetne.

Jelentős szerepet játszottak a vietnami haderő kiképzésében is. (Ahogy ez látható is a sorozatban.)

Orosz származású katonák nem csak az észak-vietnámiak oldalán harcoltak. Ők olyan emigránsok (vagy azok leszármazottjaik) voltak, akiket besoroztak az USÁban, vagy Ausztráliában. (Tehát a sorozatban feltűnő orosz-amerikai katona sem csak kizárólag a képzelet szülte.) Az ausztrál hadseregben szolgált (és 1968-ban Vietnamban fejezte be földi pályafutását) egy Anatolij Danyilenko nevű százados. A haláláról tudósító újságban megjegyzik, hogy a kommunisták elleni küzdelemben hunyt el.

Talán kevéssé köztudott Magyarországon, hogy az észak-vietnamiakat nem csak a Szovjetunió, hanem a Kínai Népköztársaság is tevékenyen támogatta.

Amerikai katonák Vietnamban

Az USA minél jobban növelte a katonái létszámát Dél-Vietnamban, minél több hadianyaggal látta el szövetségesét, a szovjet és a kínai beáramlás is annál jelentősebb lett. Persze, ez csak jelképes nagyságú volt az amerikaival szemben. Elég ha arra gondolunk, hogy félmillió fős volt a csúcs, már ami Washington katonai kontingensére vonatkozik.

Ennek ellenére a két kommunista állam támogatása jelentősnek számított, nélkülük Hanoi nem nyerhette volna meg a háborút.

A hivatalos nyugati diplomáciai álláspont az volt, hogy Ho Si Minh és kormánya csak bábkormány, és a vietnami vezetőt Peking és Moszkva rabszolgájának tekintették. Szakemberek érdekes disputát folytatnak napjainkban is arról, hogy Ho apó mennyire is volt kommunista valójában. Az eszmecsere annak ellenére folyik, hogy a francia kommunista párt egyik alapítótagjáról van szó. (Érdekesség, hogy Fidel Castro és elvtársai sem voltak eredendően marxisták, bár szélsőséges és forradalmi baloldaliak voltak. A szovjet hadianyagok Kubába áramlása tette őket Marx, Lenin feltétlen követőivé.)

Ho Si Minh elsősorban népe és országa iránt volt lojális, és csak ezután következett értékrendjében a Komintern, a világforradalom ügye vagy éppen a moszkvai vezetés iránti lojalitás. Ebben különbözött a kelet-európai kommunista vezetőktől.

A 2.világháború után Sztálin nem kívánta támogatni a délkelet-ázsiai kommunista mozgalmakat. Ennek legalább két oka volt. Az egyik, hogy ezen területen működő pártszervezeteket és azok vezetőit, nem tartotta megfelelő ideológiai alapokkal rendelkezőknek. (Korabeli szóhasználattal szektásnak tartotta őket.) A másik ok, hogy a háborút közvetlenül követő években még nem kívánt látványosan szakítani háborús szövetségeseivel. A kialakuló politikai vákuumba egyből benyomult a Mao Ce-tung vezette kínai kommunista párt. 1949-ben megromlik a Nyugat és a Szovjetunió viszonya, és közben Mao végérvényesen megszilárdítja hatalmát Kína felett (1949. október).

1950. januárjában a sztálini vezetés elismeri Ho Si Minht, mint Vietnam vezetőjét. A hanoi-i vezető Moszkvába utazik, mert katonai támogatást szeretett volna kapni a franciák elleni harcához. Sztálin nem vállalja ezt, és Maora bízza ezt a feladatot.

Az amerikai imperializmust ki kell űzni Dél-Vietnamból! 

Már a kínai polgárháború éveiben kialakult egyfajta együttműködés a két kommunista párt fegyveres alakulatai között. A kínaiak rendszeresen Vietnamba menekültek át, ott rendezték soraikat, és onnan tértek vissza országukba. Cserében hadianyaggal látták el Ho Si Minh hadait. Maoék győzelme után sem apadt el az anyagi segítség. A Vietnami Kommunista Párt mind szervezetileg, mind ideológiailag egyre jobban kezdett a Kínai Kommunista Pártra hasonlítani.

Sztálin halála után a moszkvai vezetés egyre nagyobb figyelmet szentelt Indokínára. Az ő javaslatukra ült le Genfben a tárgyalóasztal mellé, és egyezett meg Hanoi a franciákkal. Megegyeztek az ország kettéosztásába. Mindez taktikai tűzszünet volt csupán. Az ideiglenes béke célja az volt, hogy északon megerősödjön a Viet Minh. Gazdasági és katonai reformmal kívánták elérni azt az erőfölényt, amely megszerzése után egyesíthetik újra az országot, Hanoi uralma alatt.

A tonkini incidens (1964. október) és az USA Dél-Vietnamban állomásoztatott csapatainak létszámának növelésére (1965) Kína az észak-vietnami katonai szállítmányok nagyságának növelésével válaszolt. 1965-ben kínai műszaki alakulatok érkeznek Ho Si Minhékhez. Létszámuk több ezres nagyságrendű. Feladatuk: hidak, vasutak, utak, védelmi építmények építése.

1965 és 1971 között több mint 320 000 kínai katona szolgált Vietnamban. (A csúcs az 1967-es év, amikor is 170 000 kínai katona állomásozott az országban.) Ezen hadsereg háborús veszteségét (a '60-as évek végén) ezres nagyságrendűre becsülik. Közvetlen harcokban nem vettek részt. A feladatuk őrzés-védés volt. Az amerikai bombázások következtében hunytak el.

Koszigin 1965. februárjában védelmi szerződést ír alá Hanoiban. A Szovjetunió pénzügyi segítséget, katonai felszerelést és katonai tanácsadókat ígér. Innentől kezdve válik Moszkva Hanoi fő mentorává. Kínához hasonlóan a szovjetek is elkezdik '65-ben növelni a támogatásukat.

1966-tól arról szól a fáma, hogy vietnami pilótákat képeztek ki a Szovjetunióban. A '60-as évek végén a hadianyagok háromnegyede a SZU-ból került Vietnamba. Ráadásul segélyként, míg a kínai szállítások kölcsönként funkcionált. Hosszú lejáratú volt, de pénzt kértek érte.

Gyakorlatilag Ho Si Minh sikeresen használta ki a szovjet-kínai rivalizálást. A két kommunista nagyhatalom eltávolodott egymástól, ami leglátványosabban 1966-ban, az úgynevezett Kulturális Forradalom idején nyilvánult meg. 1968-ban már egymilliós sereggel őriztette Moszkva a szovjet-kínai határt. A következő évben 200 ember hunyt el a határ menti csetepatékban.

1968. novemberében Hanoi látványosan Moszkva mellé állt, ezért Peking jelentősen mérsékelte támogatásának nagyságát. Illetve kivonta csapatait Vietnamból. 

Végszó

A sorozat értékét növeli, hogy nem az amerikai (hivatalos vagy a magát függetlennek nevező) szempontok alapján értékeli az amerikai jelenlétet Indokínában. Vannak tiszteletreméltó próbálkozások az USÁban a vietnami szerepvállalás korrekt bemutatására, de ezek még mindig csak a felszínt súrolják. Az amerikai csapatok által Indokínában elkövetett háborús bűnökről (és azok máig tartó következményeiről) nem nagyon (és elég mismásolósan) lehet csak hallani, olvasni. A mozgóképes megoldásokról ne is beszéljünk. Hiszen ez a háború, a kudarca ellenére, beépült az amerikai nemzettudatba. Nem reálisan, de beépült. Valós képe nem is lehet a közembernek, hiszen (minden széles nyilvánosság elé került borzalom ellenére,) nem érdeke a mítosz gyártóknak a valóság megismertetése. A tények képesek lennének lerombolni a hazafias nevelés egyik ethoszát az Egyesült Államokban. Ugyanakkor az ország politikai ellenfele sem próbálkoznak ezzel kavarni, valószínűleg kéz-kezet mos alapon. Ebben a sorozatban az egykori szovjet és a mai orosz interpretációját láthatjuk a vietnami konfliktusnak. Erre könnyen (és divatosan) rávághatjuk, hogy: Propaganda film!

Nem jobban, mint bármelyik háborús film. Viszont nem szájbarágós, nem egy Rambo. Közben vannak benne apró érdekességek, amik beindíthatják az ember elméjét. És mint majd minden mozgóképes alkotásban, ebben is vannak közhelyek.
"Leporoltam" e régebbi (?) munkámat, és kellemesen csalódtam. Nem ezt vártam. Pedig tudtam mit fogok nézni. Úgy emlékeztem, hogy egy kicsit mintha vontatott lenne. De rosszul emlékeztem.
Egy tévés sorozattól többet nem is kell várni, mint amit kapunk. Nem túl bonyolult, nem túl összetett. Tévés alkotás.

Jelenet a filmsorozatból

A bejegyzésbe említésre kerültek közül néhány alkotás:

Meghalni Ukrajnáért:
https://www.youtube.com/watch?v=_oUjzx0cuLc

Idegen háború:
1. rész:
https://youtu.be/9_yvV4YfxXY
2.rész:
https://youtu.be/RF_W-7Keh-c
3.rész:
https://youtu.be/JDNgmsl0XD8
4.rész:
https://youtu.be/VmgKBzKXECg