Viszockij sorsa

A film eredeti címe: Владимир Высоцкий - Я  не верю судьбе
(Orosz dokumentumfilm, 2013)

A felirat tulajdonságai:
FPS:25
nyelve: magyar
kiterjesztése:srt

Készítették: Végh Attila és Végh Natalja

Megtekintés (YouTube): http://www.youtube.com/playlist?list=PLShOoncqn6G45ho4gINA3pyieyBIBQmv- A feliratok engedélyezése (YouTube):  "Képaláírások" ikon Film letöltése: http://uptobox.com/2i3iju2pjwv9 Felirat letöltése: http://www.opensubtitles.org/hu/subtitles/5073674/ne-verju-sudjbe-hu  A bevezetőt készítette: Végh Attila
Viszockij sorsa Megismerkedünk gyerekkorával. A szüleivel, akiket a háború választ szét. Ellátogatunk az isten háta mögötti kis faluba, ahová háromévesen telepítik ki a bombázások elől. Nézzük a "lelenc" köpenyben készült fényképét. Átéljük szívbemarkoló történetét, ahogy gondosan megőrzött falatkáit megosztja éhező anyjával, s az innen-onnan csurranó-cseppenő tejet árva társaival. Bejárjuk a németországi Eberswald utcáit, ahol a háború után apjával és mostohájával él, s kiskamasz csínyeit elköveti. Remegő kezű, már-már alig látó bácsikával silabizálgatjuk az édesanyjának titokban írt, meleg, kisiskolás sorait. Ő tanította meg szépen rajzolni a betűket, nagybátyja pedig az írást - a készséget és képességet gondolatai sajátos és hiteles megfogalmazására. Odabújunk Lidikéhez, mindig mikor távoli édesanyánk melegére vágyunk, s Ljosa bácsihoz, ha nyiladozó értelmünk támpontokat keres az eligazodáshoz. Átlépjük a Moszkvai Színművészeti Főiskola küszöbét, s elcsábítjuk Izát, első feleségünket. Megváltjuk a világot. Felszabadultan, barátaink társaságában. Vodkát iszogatunk. Ecetes uborkát harapdálunk hozzá. A "feje tetejéről talpára állítjuk Hégelt", s passzoljuk a cigarettát. Állhatatos munkával kijavítjuk beszédhibáinkat, hangunkat dörgővé fejlesztjük, megerősödünk, a legnehezebb tornamutatványt is képesek vagyunk megcsinálni énekelve, szerephez mégsem jutunk.  Más nem lévén, magunk teremtjük őket saját magunknak. Frontharcost, háborúban elesett névtelen katonát, hegymászót, börtönviselt elítéltet, a tenger halálos ölelésébe merülő, kétségbeesetten segítséget kérő tengerészt, suksükölő viceházmestert és így tovább - vég nélkül. Csak a szülőkről nincs mit mondanunk. Nem tudjuk, mi az. Nincs időnk. Semmire és senkire. Napjaink meg vannak számlálva, bármikor elénk léphet: "kerestél, itt vagyok, nézz a szemembe!" Mindenre van időnk és mindenkire. Szeretni kell, adni és adni. Mozdulni, kihajózni, menni és egyre csak menni, nem megállni, egy percre sem. Kihordani magunkból, ami bennünk van. Gyerünk-gyerünk, még ez is van, meg az is. Verni kell a húrokat, hogy ne vétsünk tempót. Hogy ne vesszünk el magunk elől. Nem játszani Hamletet. Hamletnek lenni.