Most talán stílszerűen arról kellene írnom, hogy hány neves szovjet színész(óriás) is szerepel ebben a háromrészes feldolgozásban. Mert szerepel jónéhány neves színész. Mint például, Oleg Tabakov. Akinek emlékszerelvénye is van a moszkvai metróban, amely rendkívül impozáns egy szerelvény. Vagy akár a címszerepet alakító Bojarszkij, aki legalább egy nemzedéknek lett a példaképe, azonosulási pontja.
De inkább ott folytatom, annál a gondolatnál, amit az előző részhez tartozó írásomban elkezdtem. Szóval, úgy vélem, hogy számtalan lehetőség van a négy muskétás történetében, a sztori szereplőinek karakterében. Még akkor is, ha megmaradunk a klasszikus történetnél. De a legújabb, francia, feldolgozás nem marad ott. Nagyon merész dolog egy bevált sémán változtatni, bátor dolog kísérletezni. És hálátlan is. Mert ahogy a régen elcsépelt bölcsesség is mondja, a sikernek sok anyukája van, de a kudarcnak egy sincs. Szóval, jó néhány héttel ezelőtt, kiváncsisággal eltelve elkezdtem megnézni a Les Trois Mousquetaires: D'Artagnan-t. A film mindjárt az elején közli velünk, hogy ez csak az első rész még. Megelégedve konstatáltam ezt a tényt. Komolyan. Ezt a sztorit nem lehet másfél órában elmesélni. Lesternek sem sikerült, és a szovjet alkotás is négy órányi. Egy tisztességes Három testőrnek kell ennyi idő. És hogy milyen a 2023-as francia feldolgozás (első része)? Ígéretes. Mert vagy két órás. És a benyomásom a filmről? Szemmel láthatóan igyekeztek az idealizált megjelenéstől eltávolodni. A főhős csapzott, borostás és koszos, mikor megérkezik Párizsba. A leendó cimboráit se skatuklyából húzták ki. Athosból kinéztem - megjelenés alapján, persze - alkeszt. De hát az ő múltjával! Szóval, mondhatnám, hogy a realisztikus megjelenés felé mozdult el a rendező, csak hát a kardozós, küzdős, harcoló jelenetek!
A történetben erőteljes a történelmi háttér szerepe. Nem a romantikus bájolgás, hanem a 17. századi (francia) vallásháború dominálja a filmet. Még akkor is, ha nem tolakodóan teszi ezt. De ott van. A múlt a Szent Bertalan éj felemlítésével kísért, és a jövő a La Rochelle-i ostrom tervezgetése. Buchingham már a kezdetekben, mint a francia protestánsok katonai szövetségesként jelenik meg, így a bíboros karaktere sem az öncélúnak tűnő intrikus szürke eminenciás. A francia király nem ostoba, nem balga, sem nem naiv. Érdekes leosztás, na! A figyelem megszerzéséére beiktatnak olyan eseményeket, amiket Dumas nem írt soha meg. Ez a változtatás javára válik a filmnek. Elmondhatjuk, hogy nem egy klasszikus feldolgozással, hanem egy újra értelmezéssel állunk szemben. A rész végére nagyon is. Olyan mintha a 20. században járnánk. Tehát, bár erőteljesebb a történelmi szál a megszokottnál, azért az ötletelgetés is beindul a sztori megírásakor. Szóval, bár fontos a történelmi környezet, de a történelmi hűséghez nem ragaszkodtak. Ahogy az emberek az épületek megjelenése realisztikus, de a harci jelenetek inkább látványosak, mint valóságosak. Az egyik legdurvább eset az, amikor egy kovás pisztolyt egymás után kétszer (természetesen töltés nélkül) elsüt egy szereplő. Mégis, engem "megvettek" a Milady-s részre. Meg fogom nézni, ha lesz rá lehetőségem. Gyanítom, hogy ekkor fog kiderülni, hogy egyszer nézős -e, vagy sem. Ez a feldolgozás kicsit olyan, mint a cumberbatchos Sherlock volt. A hagyományos és megszokottan változtatni, de a fő motívumokat megtartani.
A szovjet feldolgozás jóval hűségesebb az eredeti műhöz - ez megszokott az Odesszai Studiótól, hisz az összes klasszikus regényfeldolgozásuk ilyen -, de a filmbeli karakterek jellemvonása nem sablonosak. Nem vagy nem csak a szokványos és megszokott értelmezéssel operálnak a készítők, bár messze nem olyan bátrak - ami egyáltalán nem baj, hisz ez egy ifjúsági film - mint Martin Bourboulon és csapata. De el is telt a két feldolgozás között közel 44 év... És amint a régi dal is mondja: minden korban van valami, ami akkor és ott jó, és éppen attól válik széppé, hogy vissza nem hozható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése