Gogol. A kezdet

Érdekes reakciók érkeztek annak idején a Víj 2013-as feldolgozása kapcsán. És itt most nem is a blogon található hozzászólásokra gondolok igazán. Tekintettel arra, hogy azok inkább építő jellegűek voltak. A feliratoldalon, ahová feltöltöttem az srt fájlokat, egy kedves ismeretlen leautistázott. Biztos van megfelelő szakvégzettsége ehhez (az fel sem merült bennem, hogy csak a szokásos magyarosch fellengzősködés irányította a billentyűzetének gombjait), ne kételkedjünk nemzettestvéreink kompetenciájában. Persze, orvosi tudománya mellett nyelvészi vénáját is megcsillantotta. Ami a látszat szerint erősen hagyott kivetnivalót maga után. De nincs ezzel semmi probléma!
Amit kicsit sajnáltam, az az volt hogy az elismerő szavakat "csak" ímélben kaptam. Viszont azok olyanok voltak, hogy úgy éreztem magamat (egy magyar szólással élve), mint akit hájjal kenegetnek. Mind a tartalmak miatt, mind az elektromos levelek szerzői miatt.
Egy szó, mint száz: A 2013-as Víjhez készített felirat megosztotta a magyar anyanyelvű közönséget. Ahogy a film az orosz-ukrán nézőket.

Azt gondolom, hogy mindaz a jó és rossz amit leírtunk (a kedves hozzászólókkal közösen) ezen blogon is a filmről, ma is vállalható. Ám, ma már úgy gondolom, hogy nem teljes a kép. Említettem én a sok fricskát, ami a filmben található, és ami jelentős része NEM jön át a magyar néző számára. (És ez ebben az esetben, nem feltétlenül a néző hiányosságaiból fakad.) De egy fontos dolgot kihagytam (kihagytunk). A groteszket. A gogoli groteszket. Úgy tekintettünk (vagy úgy szerettünk volna tekinteni a Víjre), mint egy horrorfilmre. A rémisztgetést, a borzongást vártuk, és helyette kaptunk egy csomó CGIt, és egy nagy adag (látszólag, első nézésre) sületlenséget. Előítéletesek voltunk. Na!
Miből gondolom mindezt? Megkértem egy ifjú munkatársamat, aki (koránál fogva, és nívósnak egyáltalán nem nevezhető oktatásunknak "köszönhetően") egyáltalán nem ismerte a művet, sőt (bár érettségivel rendelkezik) szerintem Gogol munkásságának egy pici részét sem, nézze már meg a filmet (ha lesz egy kis felesleges ideje), és árulja már el nekem, hogy huszonéves magyar ifjú hogy látja azt az alkotást. Megnézte. És nagyon tetszett neki.
Arra gondoltam ekkor, lehet bennünk van a "hiba". Bennünk, akik nem az újszülött ismeretanyagával felvértezve ültünk neki a filmnek. Lehet, nem is nekünk készítették.
Szóval egy nagyon fontos dologról nem szabad elfelejtkeznünk a Víjjel kapcsolatban. Gogol nem horrornovellának írta meg. Az elsődleges célja nem valami sátáni, rémisztgetős alkotás létrehozása volt. Hiszen mind az Egy esték a gyikanykai tanyán, mind a Mirgorod novella és kisregény gyűjteményekben található alkotásokat (és a Víj a Mirgorod része) át meg átszövi a finom humor, a nyelvöltés az olvasó felé. A babonás hitvilággal "megáldott" emberek kifigurázása. No nem durván, hiszen a felületes olvasó nem biztos, hogy észreveszi ezt. Gogol ezen műveiben nem felmagasztalja az ördögöt, annak erejét, hanem megpróbálja nevetségessé tenni. Nem az a cél, hogy az olvasó beijedjen, és este nem merje elhagyni a hutorját, hanem az, hogy mindenki lássa: a nagy Plagizátor és annak követői, bár megpróbálnak erősnek látszani, valójában gyengék és nevetségesek. Legyőzettek.
Teljesen biblikusan látja Gogol ezt a kérdést. Az író istenkeresése már élete kezdeti szakaszán is erőteljesen befolyásolta világlátását, és ezáltal műveit.
És ha úgy vesszük, a 2013-as Víj folytatja ezt a világlátást. A babonás kozákok nevetségessé tétele (amely - a net emlékezete szerint - annyira bántott önmagukat ukrán hazafiknak gondolókat) nem a kozákság, hanem a babonaság ellen irányul. Ebben az értelemben az a film folytatja a gogoli hagyományt. Ezen bejegyzés azonban egy 2017-es alkotás kapcsán születik meg, amelyre egyáltalán nem mondható el ez.

Ny. Gogol

A film főszereplője, (hogy-hogynem) az író Gogol. A mozgóképen feltűnő karakter időnként megfelel a történelmi hűségnek, időnként nem. Tekintve azt, hogy ez nem egy irodalomtörténeti mű, nincs is ezzel semmi probléma addig, amíg valaki nem hisz a film által sugallt Gogol képben.
A film sztorijáról annyit, hogy van egy kishivatalnok, egy fogalmazó, egy írnok, akik munkája révén bűncselekményekkel  kerül kapcsolatba. Szorgalmasan gyártja a hivatalos iratokat, ahogy elvárják tőle. Egy gyilkossági ügy kapcsán kapcsolatba kerül egy sztárnyomozóval (Jakov Petrovics Guro - Oleg Mensikov alakítja). Nevezett személy egy kicsit sherlock holmesos, egy kicsit fandorinos karakter. Ahogy mondani szokták, lát az írnokban fantáziát, ezért magával viszi az ifjú fogalmazót a következő nyomozásához, Malorosszijába. Ifjú hölgyek titokzatos haláleseteit kellene kivizsgálniuk...
A filmbeli Gogol egy kicsit érdekes karakter. Furcsa betegség tüneteit kénytelen elviselni. Időnként, a környezet számára is megmagyarázhatatlan rohamok gyötrik. Transzba esik, látomásai vannak, és az úgynevezett automata írás nevezetű jelenség is megmutatkozik rajta keresztül. Érdekes módon ezen (a kereszténység szempontjából mondott) okkult jelenségek minden egyes esetben az éppen aktuális nyomozást elősegítik. (Talán nem lenne érdektelen ezt a vonalat is jobban kibontani, de jelen írásomnak nem ez a célja. De azért megjegyzésként idebiggyeszteném, hogy az okkult jelenségek és a [forradalom előtti] orosz társadalom, az okkult jelenségek és a szovjet korszak társadalma, illetve a napjaink orosz társadalmának az okkultizmussal való kapcsolata eléggé szerteágazó téma. És ha úgy vesszük van ennek a filmnek egy ilyen irányú, viszonylag rejtett üzenete. Mindez, ha nem is szorosan, de a filmhez tartozik.)
A történelmi (a valódi) Gogol nem volt okkultista, életét ezen jelenségek nem kísérték. Ugyanakkor teljesen nem volt egészséges sem. Betegségét van aki összefüggésbe hozza istenkeresésével, amely nem feltétlen volt átlagos. Mások szerint a két dolog nem volt összefüggésben egymással.
Az tény, hogy már kora ifjúságában arról panaszkodik Gogol, hogy beteg ember. Huszonnégy évesen arról ír, hogy a kór miatt korán vénül. Az is tény, hogy több orvos is megvizsgálta, és teljesen egészségesnek találta. Gogol szerint a betegsége belülről fakad, a kór gócpontjaként a gyomrát nevezi meg. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyermekkorában valóban sokat betegeskedett.) Kortársai között van aki feljegyzi, hogy az étvágya rendkívüli tudott lenni. (Példaként említi egyikük, hogy itáliai tartózkodása alatt az író mindenki másnál több makarónit fogyasztott el egyes alkalmakkor.)
Azt el kell ismerni, hogy Gogol lelke igen érzékeny lehetett, hiszen erről tanúskodnak írásai. Mind a látásmódja, mind az ahogy és amilyen problémákat észrevesz, és megjelenít. Én a magam részéről azt sem tartanám kizártnak, hogy eme érzékenység mellett a falánkság mellékhatásaként időnként megjelenő gyomorfájdalmak együtt hoznak létre az íróban egy olyan állapotot, melyet azután ő a betegségeként él meg. (Nem vagyok sem belgyógyász, sem pszichológus ez csak egy oktalan okoskodása csupán.)
Puskin megállapítja Gogolról, hogy szerinte melankóliában szenvedett írótársa. Tehát a depressziót sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ami szintén sok mindenre magyarázatot adna a neves író (a valódi és nem a filmbeli!) viselkedésével kapcsolatban. Maga is leírja saját betegségét, ami szerintem szintén Puskin állítását erősíti meg. (Még akkor is, ha ezzel a mondatommal látszólag saját magam korábbi állítását cáfolom. Elég komplex a helyzet [hiszen egy ember lelkét "vizsgálgatjuk"] és az ellentmondás nem kibékíthetetlen, de spekulatív.Kár is több szót fecsérelni rá.)
Ebben a kontextusban későbbi utazásai (európai útjai, afrikai kirándulása), azok látszólag céltalan volta felfogható egyfajta menekülésnek is. Hogy mi elől? A valóság elől. Mondjuk kora oroszországi valósága elől. Amely realitása olyan irreális ideákat hoz ki belőle, mint például Az orr. Lehet, hogy itt kellene keresnünk groteszkjének, és az orosz abszurdnak az egyik forrását? De nemcsak ennek, hanem az orosz realizmus címkéjével ellátott írásműveknek is ez lehet az egyik gyökere.
Elmondhatjuk, hogy Gogol inspirálóan hatott az őt követő írónemzedékekre. Dosztojevszkijtől Danyil Harmszon át napjainkig.
"Mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk elő."
                                                                     Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Istenkeresése, vallásos elkötelezettsége ténykérdés. Ez nem feltétlenül rontott pszichés állapotán. Azt se feledjük el, hogy azok akik eme érdeklődését igyekeznek negatív kontextusban láttatni, nagyon sokszor ideológiailag nem azonos oldalon voltak, vannak elkötelezve.
Tehát megállapíthatjuk, hogy bár lelkileg nem volt egy egyszerű ember Gogol, de az okkultizmus bármilyen gyakorlása igen távol állt tőle. Nem volt médium. Pontosabban nem volt médium parapszichológiai értelemben. Nem gondolom, hogyha látná az ebben a filmben róla megformált karaktert, akkor őszinte örömmel üdvözölné kortársaink próbálkozását.
Tagadhatatlan, hogy Gogol eléggé megváltozik élete vége felé. Ám ez a változás nem érinti az Istennel való viszonyának lényegét. Nem tagadja meg hitét, nem dezertál. A miszticizmus - amely ezen életszakaszát jellemzi - a betegségéből fakad-e, vagy az istenkereséséből nehéz megmondani. Mert hát lehetetlen is. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy az író teljesen magányos. Kora ifjúsága óta gyötörte ez az érzés. Mindezekből látható, hogy egy nagyon veszélyes pszichés légkör vette őt körül.
A Levelezések barátaimmal című művének megjelenése vihart kavart az orosz intellektuális életben. Sokan támadták ezt a művét. Az irodalmi élet különböző szellemi irányzatának tagjai nekiesnek a műnek. A cím alapján azt gondolhatná az ember, hogy a mű a zárkózott író utolsó próbálkozása a magányból való kitörésnek. A reakciók alapján kijelenthetjük, hogy Gogol ezt a művét senkinek sem írta. És ez nem rajta múlott.
A könyvében többek között kifejti istenképét, amire persze lehet mondani, hogy itt-ott nem biblikus. Ám szerintem, nem ez a lényeg. A tény az, hogy a szerző egész élete során hű maradt világnézetéhez, még akkor is ha utolsó életszakaszában már elrugaszkodik a hivatalos teológia egyes megállapításaitól. Nekem furcsa volt azt olvasnom, hogy mekkora spirituális élmény volt számára a jeruzsálemi Szent Sírnál tartott istentisztelet. Én maga el se mentem volna egy ilyenre, mert a helyszínt nem tartanám megfelelőnek. A kereszténység, az én olvasatomban, nem egy temetkezési vállalkozás. Nem vagyunk messze a Húsvéttól. Attól az ünneptől, amelyet a legnagyobb keresztény ünnepnek neveznek. Az Életről szól ez, arról hogy a Halált legyőzték. Ezt ünnepli a keresztény világ. Akkor meg nem a temetőbe kell keresni Istent, az Élet Fejedelmét. Szerintem.
Merezskovszkij (Zinaida Gippius férje, és itt olvasható néhány mondat róluk) úgy véli, hogy Gogol írói munkásságát arra használta fel, hogy nevetségessé tegyen az ördögöt, ám mintha az ördög a Levelezések barátaimmalra érkező reakciókkal épp megalázta (és elszigetelte) Gogolt. Egész életművét próbálta megkérdőjelezni. Mi tagadás érdekes ez a fajta értelmezése a dolognak. Persze lehet, hogy mindez csak Merezskovszkij elméjében keletkező szimbolika megnyilvánulása.
Egy szó mint száz! Gogolnak voltak problémái. Távolról sem mondhatjuk átlagos embernek. Ám, a filmbeli Gogol parapszichológikus képességei soha nem voltak jelen a valódi Gogolban. Soha nem nyilvánultak meg ilyen dolgok az életében. Ő mindvégig a másik oldalon állt.

A film nem horrorisztikus, hanem inkább olyan misztikus, nyomozós fajta. Megspékelve a Gogol prózájában itt-ott feltűnő karakterekkel. Mindenesetre érdekes kísérlet...
Hazájában 18+-os besorolású.

A film eredeti címe: Гоголь. Начало Rendezte: Jegor Baranov. Forgatókönyv: Tyihon Kornyev, Kim Belov, Alekszej Csupov, Natalja Merkulova, Alekszej Karaulov, Filipp Konjasov.
Főbb szerepekben: Alekszandr Petrov, Oleg Menysikov, Jevgenyij Szticskin, Taiszija Vilkova, Artjom Tkacsenko, Júlia Franc, Jevgenyij Szitij, Jan Capnik, Szergej Badjuk.

A folytatását a Гоголь. Вий-t április 5.-től vetítik az oroszországi mozikban.