Az 1917-es bolsevik forradalom – vagy ahogyan 1989-ig
neveznünk kellett: a nagy októberi szocialista forradalom – ötvenedik
évfordulóját 1967-ben a szovjet vezetés méltó módon kívánta megünnepelni. Az
eseménysorozat fényének emelése érdekében jubileumi filmeket is rendeltek, ám
azok nem igazán váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Jancsó Miklós Csillagosok,
katonák című alkotását nem lehetett csak úgy elsüllyeszteni, hiszen
magyar–szovjet koprodukcióról volt szó, melyet már a forgatás idején nagy
nemzetközi figyelem kísért. Maradt tehát az olló: a szovjet változat húsz
perccel rövidebb, mint a magyar, de forgalmazása még így sem volt széles körű a
Szovjetunióban. Alekszandr Aszkoldov mesterműve, A komisszár rosszabbul
járt: hamar dobozba került, ahonnan csak 21 év után, 1988-ban szabadult ki. De
legalább elkészült. Elem Klimov jubileumi Raszputyin-filmjének, az Agóniának
a forgatókönyvét többször át kellett írni, a forgatást is többször
leállították, majd az elkészült filmet hatéves dobozfogságra ítélték. A
testvéri országok és a Nyugat mozilátogatói már a 80-as évek elején
megnézhették az Agóniát, de az orosz közönséghez csak az évtized közepén
jutott el egy cenzúrázott verzió.
Ki volt Raszputyin?
Grigorij Jefimovics Raszputyin 1869. január 22-én (a régi
naptár szerint: január 10-én) született a szibériai Pokrovszkoje nevű
falucskában. A szorgalom volt a legkevésbé jellemző rá: nem járt iskolába,
kerülte a házimunkát, és jószerivel az egész napot heverészéssel töltötte. Egy
véletlennek köszönhette, hogy látnoki képességeket kezdtek tulajdonítani neki.
Történt ugyanis, hogy Pokrovszkojéban valaki ellopta az egyik paraszt egyetlen
lovát, ám a tettest hiába keresték. Grigorij komótosan feltápászkodott a
fekhelyéről, és prófétai hangon kinyilatkoztatta: „Pjotr Alekszandrovics volt a
tolvaj!” Valószínűleg teljesen véletlenül, de beletrafált az igazságba, és
ekkor kezdték el rebesgetni róla a falubeliek, hogy csodás képességei vannak.
Az elkövetkezendő években mindenesetre egyéb képességeit csillogtatta meg,
főleg a mértéktelen ivászat és az asszonyok elcsábítása terén. Állítólag
mindkét téren rekordokat állított fel. 1887-ben vette feleségül Praszkovja
Dubrovinát (1866–1936), akinek három gyermeket (Marija, Varvara, Dmitrij)
nemzett, de egyes krónikák úgy tudják, volt még két gyermekük, két fiú, akik
halva születettek. Mondani sem kéne, hogy a házastársi hűség nem volt
Raszputyin legerősebb oldala. Épphogy betöltötte a huszadik életévét, amikor
elkezdődött szent emberi pályafutása. Egyszer egy fiatal szerzetest szállított
a verhoturjei kolostorba – családja miatt ugyanis ráfanyalodott a munkára mint
izvoscsik, vagyis kocsis –, s útközben a vele való beszélgetés olyan mély
benyomást tett rá, hogy úgy döntött, ottmarad ő is a kolostorban. A
Verhoturjében élő eretnek szerzetesek tulajdonképpen száműzöttek voltak, mert
szembeszálltak az egyház hivatalos irányvonalával, és a maguk – meglehetősen
zavaros – módján értelmezték az ortodox tanokat. Raszputyin különösen
fogékonynak bizonyult ezen szónoklatok iránt, és idővel mint szent ember indult
országos zarándoklatra Verhoturjéból. Az elmaradott Oroszország istenfélő,
babonás parasztjaira nagy hatást gyakorolt a mosdatlanul, mocskos reverendában,
bozontos szakállal, szent énekeket kántálva zarándokoló Grigorij, hiszen első
ránézésre Istennek tetsző módon élt. Híre szájról szájra terjedt, s ahogy az
lenni szokott, a „csodáiról” szóló történeteket mindegyik mesélő kiszínezte egy
kicsit. Természetesen egy idő után a hivatalos egyházi körök is tudomást
szereztek róla. Miután a magas méltóságok meggyőződtek arról, hogy Raszputyin
semmiféle veszedelmet nem jelent rájuk nézve, a „szent ember” előtt megnyílt az
út Szentpétervár felé.
Az orosz cárok trónján ekkor II. Miklós ült, aki 1894-ben az
angol Viktória királynő egyik unokáját, Viktoria Alix hesseni hercegnőt vette
feleségül. Házasságkötése után az asszony felvette az Alekszandra Fjodorovna
nevet. A frigyet baljós események kísérték. A cár trónra lépése alkalmából
népünnepélyt hirdettek a hodinkai mezőn, ám az esemény tömegkatasztrófába
torkollott, mivel a vártnál lényegesen nagyobb számban megjelent érdeklődők
nyugtalankodni és lökdösődni kezdtek. Elterjedt ugyanis az a hír, hogy a
résztvevők ajándékokat kapnak, egyesek úgy tudták, fejenként egy tehenet. A
polgármester parancsára a kozák katonaság karddal és korbáccsal látott hozzá a
rend helyreállításához. A kitört pánikban az emberek egymást taposták agyon,
sokan pedig belezuhantak a mezőt átszelő, hadgyakorlatok céljából ásott
védőárokba. 1389 halott maradt a helyszínen, főleg nők és gyerekek, és majdnem
ugyanennyi súlyos sebesültet szállítottak el. Később egy kijevi díszünnepségen
a felséges pár szeme láttára süllyedt el egy ünnepélyesen feldíszített hajó,
melynek 300 utasa a vízbe fulladt. A legnagyobb személyes tragédia akkor
következett be, amikor Alekszandra Fjodorovna 1904-ben megszülte a várva várt
trónörököst, Alekszej cárevicset. (Előtte csak lányai születtek: Olga 1895-ben,
Tatjana 1897-ben, Marija 1899-ben és Anasztázia 1901-ben.) Viktória királynő
leszármazottjait ugyanis az egymás közötti házasságok miatt a hemofília
(vérzékenység) átka sújtotta, mely betegséget az anya útján a fiú utódok
örökölték. A cárné élete ettől kezdve örökös rettegés volt fia, családja és az
ország sorsáért. Soha nem tudta megszeretni új hazáját, s amikor kitört az első
világháború, melyben Oroszország Németországgal került szembe, a nép végleg
meggyűlölte az egyébként is gőgösnek tartott, valójában félénk és szorongó
cárnét, a „német nő”-t. Kétségbeejtő helyzete miatt – hiszen férje rokonaival
sem volt harmonikus a kapcsolata – szabad prédája lett a sarlatánoknak, akiktől
családja és az ország sorsának jobbra fordulását remélte.
Több magyarázat is született arra, hogyan került Raszputyin
a cári udvarba. Az egyik szerint a montenegrói származású Milica és Sztana
nagyhercegnők találkoztak vele Kijevben, s mivel jó benyomást keltett bennük,
cárné anyácska figyelmébe ajánlották a „szent ember”-t. Egy másik változat
szerint Alekszandra Fjodorovna bizalmasa, Anna Virubova keze volt a dologban, mivel
az udvarhölgy Raszputyin odaadó hívének számított. Miként később a cárnéról és
más arisztokrata hölgyekről, úgy Virubováról is azt beszélték, hogy Raszputyin
ágyasa volt. Ez a pletyka később valótlannak bizonyult, az 1917-es forradalom
után ugyanis Annának megalázó vizsgálatokon kellett bizonyítania a szüzességét.
Nem kisebb személyiség biztatta emlékiratai megírására, mint Makszim Gorkij.
Anna emigrációban vetette papírra az emlékeit, s cáfolta, hogy ő vitte volna a
cári udvarba Raszputyint, ám az tény, hogy ő közvetített a „szent ember” és az
uralkodócsalád között. Virubova egyébként egészen haláláig állította, hogy
élete számos szerencsés fordulata, például súlyos betegségekből való
felépülése, Raszputyin csodáinak tulajdonítható. A legvalószínűbb magyarázat
Raszputyin szentpétervári feltűnésére alighanem az, hogy mögötte álltak az
egyházi méltóságok – nélkülük szinte semmi nem történhetett Oroszországban –,
mert úgy gondolták, az a legbiztosabb, ha a maguk emberét tudhatják a cári
család közvetlen közelében. Ami egészen bizonyos, hogy Raszputyin első
megjelenése a cári udvarban rendkívül hatásosra sikerült. Történt ugyanis, hogy
az akkor kétéves cárevics lehorzsolta a térdét, a seb pedig megállíthatatlanul
vérzett, és Alekszej menthetetlennek tűnt. Raszputyint hívatták, aki
csapzottan, ziláltan, de elképesztő energiával és magabiztossággal viharzott be
a cár dolgozószobájába, majd miután egy muzsikhoz méltó közvetlenséggel
megölelte és megcsókolta a döbbent és aggódó cári házaspárt, Aljosához indult.
A gyerek szobájában bő negyedórát imádkozással töltött egy ikon előtt. Ezután
beszélni kezdett a kimerült kisfiúhoz, akinek kíváncsiságát felkeltette a
különös férfi, és mély, kellemes hangon előadott történetei. Rövidesen álomba
szenderült, sebének vérzése pedig hamarosan elállt. A cárné térden állva
mondott köszönetet fia megmentéséért, és ettől kezdve úgy tekintett
Raszputyinra, mint akit maga a Jóisten küldött a cári család megmentésére.
II. Miklós húga, Olga Alekszandrovna Romanova nagyhercegnő
1907-ben találkozott először Raszputyinnal. Naplójában leírta, milyennek látta
Raszputyin és a cárgyerekek kapcsolatát: „A gyerekek nagyon szerették, igaz,
rendkívüli módon tudott bánni velük. Jól emlékszem egy estére. Alekszej
hároméves volt, éppen nyulat játszott. Fel-alá szökdécselt, és hiába próbálták
lefektetni, senkinek sem engedelmeskedett. Megérkezett Raszputyin. Teketória
nélkül kézen fogta, és a szobájába vezette. Utánuk mentünk. A lámpák nem égtek,
csak a csodás ikonok előtt pislákolt egy gyertya. Mintha templomban lettünk
volna. A gyerek engedelmesen állt az óriás oldalán, és lehajtotta a fejét.
Felejthetetlen látvány volt. Nem tudom megmagyarázni, miért, de akkor
megértettem, hogy ez az ember őszinte.” Ezt a véleményt azonban sem a
kortársak, sem az utókor nem osztotta maradéktalanul. Az elmúlt évszázadban
számos elméletet gyártottak arra, hogy Raszputyin miként tudott látványos
javulást elérni a beteg cárevicsnél. Valószínűleg tényleg rendelkezett némi
hipnotikus erővel, és járatos lehetett a népi gyógymódokban. Tudhatta például,
hogy a magas vérnyomás fokozza a vérzékenységet, vagyis a beteg
megnyugtatásával a vérnyomás csökkenthető, a vérzés pedig megállítható. Egyesek
szerint kevésbé tisztességes módszerei is voltak. Távollétében hű emberei –
Virubova udvarhölgy és Badmajev, tibeti orvos – a cárevics ételébe állítólag
mandragóragyökeret és szarvasagancsport kevertek. Ezek fokozzák a vérzékenység
tüneteit, adagolásukat azonban Raszputyin megjelenésekor hirtelen beszüntették,
ily módon azt a hatást keltve, hogy a csodás javulást a „szent ember” puszta
megjelenése okozza.
Az Alekszej betegsége terén elért eredményeinek köszönhetően
Grigorij Jefimovics rövid idő alatt szédületes karriert futott be. A
legelőkelőbb személyiségek vetekedtek a kegyeiért, hiszen a cári család fölötti
befolyásának köszönhetően bárkit magas méltóságba helyeztethetett, vagy éppen
eltávolíttathatott a pozíciójából. Ebbéli szolgálatainak persze megkérte az
árát, de nem mindig pénzben: volt, hogy a nagyra törő férfiak feleségeinek
kegyeit kérte viszonzásul. Talán még így sem csinált volna nagyobb bajt, mint
bármelyik más szélhámos a történelemben – például az ál-Dmitrij Borisz Godunov
idején –, ha nem épp dicstelen pályafutása időszakára esett volna a cári
Oroszország válsága, amely előbb az I. világháborúba, majd az 1917-es
forradalomba torkollott. Cár atyuska nem volt annyira babonás, mint a felesége,
és egyáltalán nem volt vak, tudott az „istenember” féktelen kicsapongásairól,
részeg orgiáiról, melyekről Alekszandra Fjodorovna nem volt hajlandó tudomást
venni, az egészet rágalomnak tartotta. II. Miklós azonban nem annyira
Raszputyin, mint inkább imádott felesége befolyása alatt állt, Alekszandra
Fjodorovna pedig a „szent ember” zavaros látomásaira és kinyilatkoztatásaira
hivatkozva előbb csak személyes, később már politikai, sőt egyenesen katonai
ügyekben is befolyásolta a cárt. Ezek a tanácsok persze semmire nem voltak jók,
és a cári csapatok súlyos vereségeket szenvedtek a világháborús frontokon.
Mindezért a nép főleg II. Miklóst hibáztatta, akit egyre gyakrabban emlegettek
„Véreskezű”-ként. Raszputyin egyvalamiben tehát feltétlenül eredményesnek
bizonyult: sikerrel és végzetesen megtépázta az akkoriban éppen 300 éves
fennállását ünneplő Romanov-dinasztia tekintélyét.
Raszputyin napról napra növekvő hatalma, korlátlan befolyása
a cári családra, s ezáltal egész Oroszország sorsára, természetesen egyre
többeket töltött el aggodalommal, s ők nem az Isten, hanem inkább a Sátán
emberét látták a muzsikban. Előbb az egyház fordult szembe vele, miután
világossá vált, hogy a „szent ember” egyáltalán nem az ő bábfigurájukként
viselkedik, majd a politikusok is ellene fordultak. Megkísérelték
megvesztegetéssel eltávolítani Szentpétervárról, eredménytelenül. Végül magára
a cárra gyakoroltak nyomást, tömeges lemondást helyezve kilátásba, mire II.
Miklós kénytelen volt elküldeni az udvartól családja „hű barátját”. A Sors
azonban újra Raszputyin kezére játszott. Egy kiránduláson a cárevics
megsebesült, az orvosok pedig ismét tehetetlenül álltak a betegágya körül.
Alekszandra Fjodorovna kétségbeesetten követelte Raszputyin visszahívását, a
csoda pedig újra bekövetkezett. Az „istenember” diadalmasan visszatért
Szentpétervárra, a cári udvarba, de ellenségei nem nyugodtak, és elhatározták,
hogy végeznek vele. Először Jermogen püspök és Iliodor barát léptek akcióba.
Egy kolostorba invitálták Raszputyint, ahol egy vallási vita ürügyén
feszületekkel félig agyonverték, míg végre Raszputyin megígérte, hogy eltűnik Szentpétervárról.
Persze nem tűnt el, hanem úgy, ahogy volt, véresen egyenesen a cárné elé ment,
aki férjétől a bűnösök szigorú megbüntetését követelte. A szarajevói merénylet
napján, 1914. június 28-án egy Iliodor által fanatizált prostituált, Konya
Guszeva késsel súlyosan megsebesítette Raszputyint, aki azonban túlélte a
támadást.
Grigorij Jefimovics vesztét végül mohó szexuális étvágya
okozta. A jó barátjának gondolt Feliksz Juszupov nagyherceg, a cár rokona
csalta tőrbe. Az összeesküvés másik kulcsembere Vlagyimir Puriskevics, a duma
egyik képviselője volt. A csalétket Juszupov szépséges felesége, Irina
jelentette. Raszputyint 1916. december 29-e (a régi orosz naptár szerint:
december 16-a) estéjén Juszupov a palotájába csalta azzal az ürüggyel, hogy
bemutatja Irinának. A pincébe vitte a vendéget, mondván, hogy fent még estély
zajlik, amelynek meg kell várni a végét. Az összeesküvők azt remélték, hogy a
várakozó Raszputyin ezalatt bőségesen fogyaszt majd a feltálalt mérgezett süteményből
és italból. Ez meg is történt, de a méreg szinte semmilyen hatással nem volt
Raszputyinra. Mindez megdöbbentette az összeesküvőket, akik már-már kezdték azt
hinni, tényleg valamiféle szenttel van dolguk. Idővel Raszputyin megelégelte a
várakozást, és távozni akart, mire Juszupov fegyvert rántott, és rálőtt. A
„szent ember” ekkor sem halt meg, s míg merénylői a nyomok eltüntetésével
foglalkoztak, kitámolygott az udvarra. Végül Puriskevics lőtte agyon. A
holttestet a Névába dobták az előre kivágott léken keresztül. A rendőrség
másnap megtalálta a vérnyomokat a folyó jegén, sőt a halott egyik csizmáját is.
Hamarosan megérkezett a bejelentés Raszputyin eltűnéséről. Anna Virubova tudott
arról, hogy az „istenember” előző este Juszupov herceghez készült, így gyorsan
kiderült, kik követték el a merényletet. Az ügyet azonban a rokoni kapcsolatok
miatt el kellett tussolni, Juszupovot mindössze ukrajnai birtokaira száműzték.
Raszputyin holttestét végül sikerült megtalálni, a boncolás
pedig kimutatta, hogy tüdejébe víz került, ami arra utalt, hogy még a Néva jege
alatt is életben volt, tehát valószínűleg nem a lövések végeztek vele, hanem
vízbe fulladt. Alekszandra Fjodorovna ragaszkodott ahhoz, hogy a cári
rezidencián, Carszkoje Szelóban temessék el a halottat. A szertartáson a teljes
cári család rész vett. Bő másfél évvel élték túl „barátjukat”: 1918 nyarán
végezték ki őket Jekatyerinburgban, a bolsevikok parancsára. Holttesteiket
savval öntötték le, és jeltelen sírba temették a közeli erdőben. Raszputyin sem
nyugodhatott békében: az 1917-es forradalom lázában kihantolták a sírját,
maradványait pedig elégették. A „szent ember” meggyilkolásának estéjén a méreg
hatástalansága leginkább azzal magyarázható, hogy a merényletbe beavatott
vegyész félelmében valószínűleg csak ártalmatlan szert kevert az ételekbe és az
italokba. Más elméletek szerint a borban és a süteményben lévő nagy mennyiségű
cukor, melyet a méreg keserű ízének ellensúlyozására használtak, valójában
semlegesítette a ciánkálit: Raszputyin rosszul lett ugyan a méregtől, de nem
halt meg tőle. Az „istenember” sokat emlegetett szexmániáját az átlagnál
állítólag jóval nagyobb hímtagjával magyarázták. Jól értesültek azonban úgy
tudják, Raszputyin ezen a téren nem haladta meg az átlagot. Mindazonáltal
halála után elterjedt az a legenda, hogy merénylői kasztrálták, és levágott
hímtagja kalandos úton külföldre került, ahol valóságos ereklyeként tisztelték
a kiváltságos hölgyek. A halottkémi vizsgálat nem erősítette meg a kasztráció
elméletét, de azt megállapította, hogy a nemi szerv súlyosan roncsolódott, ami
arra is utalhat, hogy valamelyik elkövető esetleg valamiféle szexuális sérelmet
is meg akart torolni a muzsikon. Vannak olyan újabb keletű teóriák is, hogy
Juszupovéknak igazából semmi közük az egészhez, Raszputyinnal politikai okokból
a brit titkosszolgálat végzett. Raszputyin egyik lányunokája, Marija Szolovjeva
egyébként évtizedekkel később az emigrációban jó barátságba került Juszupovék
lányával.
A film elkészítésének története
Az eredetileg repülőmérnöki diplomával rendelkező Elem
Klimov 1964-ben forgatta első filmjét, a Hurrá, nyaralunk! című
csípős szatírát, amely egy úttörőtábor hétköznapjainak bemutatásán keresztül
valójában éles társadalomkritikát fogalmazott meg. Következő alkotása, az Egy
fogorvos kalandjai (1965) című vígjáték felkeltette a nagy tekintélyű
kolléga, Ivan Pirjev – a Moszfilm egyik akkori igazgatója – figyelmét. Pirjev
azt ajánlotta Klimovnak, hogy készítsen egy filmet az 1917-es októberi
forradalom ötvenedik évfordulójára. Témaként Raszputyint, illetve a forradalmat
közvetlenül megelőző 1916-os eseményeket javasolta. Klimovot eleinte nem
érdekelte különösebben egy történelmi film lehetősége, ám a korabeli szovjet
viszonyok mellett egy ilyen felkérést nem volt tanácsos csípőből
visszautasítani. A direktor tehát elmerült a történelmi iratok, feljegyzések,
memoárok és dokumentációk tanulmányozásába, és hamarosan beleszeretett a
témába. Más források viszont úgy tudják, Pirjev eredetileg annak a filmnek a
befejezését ajánlotta fel Klimovnak, amelyet Anatolij Efrosz kezdett forgatni
Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj A cárné összeesküvése című
drámájából. Klimovnak nem tetszett a forgatókönyv, másikat szeretett volna
íratni Alekszandr Vologyinnal, aki azonban nem vállalta a munkát.
Mivel Klimov eredeti elképzelése az volt, hogy szatirikus
oldalról közelíti meg az eseményeket, ezért a Hurrá, nyaralunk! két
forgatókönyvíróját, Szemjon Lungint és Ilja Nuszinovot vonta be a munkába. A
legelső szkript, a Grisa Raszputyin, a szent ember Raszputyin valóságos
alakja és a róla szóló történelmi legenda ütköztetésére épült, de nem nyerte
meg az illetékesek tetszését. Klimovék átgondolták a koncepciójukat, és egy
újabb ígéretes tervezetet adtak be. Erről már a korabeli magyar filmsajtó is
tudósított. A Képes Film Híradó 1967. februári száma ezt írta: „Elem
Klimov, a Hurrá, nyaralunk! rendezője újabb szatirikus szovjet film
rendezésére készül. Ezúttal történelmi témát választott: Az Antikrisztus című
film a Romanov-dinasztia utolsó napjait és Raszputyin bukását eleveníti meg.”
Ezzel a szkripttel az volt a gond, hogy kifejezetten rokonszenvesnek ábrázolta
a figurát – legalábbis a cenzorok szerint. 1967-ben – immár a harmadik
forgatókönyv, az Agónia alapján – elindulhatott ugyan a forgatás, de
tíz nap után indoklás nélkül leállították. 1973-ban folytatódhatott újra a
munka, amikor Filip Jermas került a filmügyek élére. Neki köszönhetően a
projekt kiszélesedett, és kétrészes produkcióvá terebélyesedett, amelyet csak
1975-ben sikerült befejezni.
Közben Klimov leforgatta a Sport, sport, sport (1970)
című dokumentumfilmet, melynek készítése közben felfedezte, hogy
híradófelvételek montázsjellegű alkalmazásával milyen hatásos eredmény érhető
el. Az Agónia forgatásakor háromféle anyagot kombinált: korabeli
híradókat, régi játékfilmek azon részleteit, amelyek korabeli híradók hatását keltik,
és saját maga által a régi híradók stílusában forgatott képsorokat. (A
tífuszról szóló, korhűnek látszó tudósítást például valójában Klimov stábja
forgatta.) Ezzel egyrészt az volt a célja, hogy megszüntesse a fikció és a
valóság határait, másrészt ellenpontozza a cselekményt. A tulajdonképpeni
történet Raszputyinnal a középpontban ugyanis már-már barokkosan gazdag,
helyenként szinte festői, máskor egyenesen szürrealista színes képekben
elevenedik meg, ennek kontrasztjaként pedig fekete-fehér, rendkívül
realisztikus híradóbetétek tudósítanak az egyszerű nép sanyarú sorsáról. A
kétféle vizuális stílus szembeállítása rendkívül érzékletes képet ad arról,
hogy micsoda óriási szakadék tátongott az uralkodó osztály és a nép között. A
híradórészleteket és a játékfilmes részeket Klimov olykor szándékosan éles
vágásokkal kapcsolta össze. (Érdemes megemlíteni, hogy Klimovtól teljesen
függetlenül Jugoszláviában Duŝan Makavejev is a dokumentumbetétek újszerű
felhasználásmódjával kísérletezett, mely módszer leghatásosabb eredményeit
a W. R., avagy az organizmus misztériuma, illetve a Sweet Movie című
alkotásaiban láthatjuk.)
Ahogy folyamatosan formálódott és alakult az Agónia forgatókönyve,
úgy növekedtek Klimov és a szovjet filmbürokraták aggodalmai. A rendező attól
félt, hogy elveszti uralmát a hatalmas anyag fölött (ráadásul egyik
forgatókönyvíró-társa, Nuszinov az évekig tartó munka közben elhunyt), míg a
bürokraták amiatt aggódtak, hogy a cári család és Raszputyin egyre
plasztikusabb, egyre emberibb jellemvonásokat kaptak, miközben jószerivel szó
sem esett a proletariátusról, a bolsevikokról, akik 1917-ben véget vetettek
ezeknek a tarthatatlan állapotoknak. A korabeli szovjet történelemszemlélettel
szemben ugyanis Klimov nem II. Miklóst és a cári családot akarta volna
pellengérre állítani, hanem azt szerette volna érzékeltetni, hogy azokban az
években olyan történelmi helyzet állt elő, amely mindenképpen radikális
változásokat tett szükségessé, függetlenül attól, hogy erős- vagy gyengekezű
cár ül-e a trónon. II. Miklós korántsem volt olyan kegyetlen uralkodó, mint
Rettegett Iván, Nagy Péter vagy közvetlen elődjei közül mondjuk III. Sándor,
akiket a szovjet történetírás kedvezőbben ítélt meg. A szovjet politikai
irányvonalban viszont semmiféle hajlandóság nem mutatkozott akkoriban arra,
hogy az utolsó Romanov-cár személyét átértékeljék, és árnyaltabb képet fessenek
róla. Miután 1975-ben végre elkészült a film, azonnal dobozba került. Bármilyen
korlátoltak voltak ugyanis a filmügyek illetékesei, egyáltalán nem voltak
hülyék, és a napnál is világosabb volt számukra, hogy az Agónia nem
csak arról szól, amit közvetlenül bemutat: a jelképes cím nem csupán Raszputyin
haláltusájára és a cári rendszer végnapjaira utal, hanem a brezsnyevi jelenre
is, ahol a dolgozó nép és az őket állítólag képviselő pártapparátus között
már-már akkora szakadék tátongott, mint annak idején II. Miklós és alattvalói
között, csak ezzel akkor még sokan nem voltak tisztában.
Andrej Tarkovszkij hányatott sorsú remekművéhez, az Andrej
Rubljovhoz (1969) hasonlóan az Agóniát is végül hamarabb láthatta a
külföldi, mint a hazai közönség. Előbb a baráti országokban mutatták be:
Magyarországon például 1982. október 28-án, nem egész két hónappal azután, hogy
a velencei filmfesztiválon a FIPRESCI megosztott díját kapta. (A másik
FIPRESCI-győztes A dolgok állása volt, Wim Winders filmje.) A
biztonság kedvéért a szovjet változatot megcsonkították: főleg olyan képsorokat
vágtak ki, melyek túl érzékletesen mutatták be Raszputyin kicsapongásait. A
megkésett premier sajnos nem vált az Agónia javára: formanyelvi
újításait addigra a hazai és a külföldi közönség más alkotások révén már
megismerhette, ugyanakkor a betiltás miatt a filmet olyan irreális elvárások
övezték, melyeknek képtelenség volt megfelelni, és sokan csalódottságuknak
adtak hangot Klimov művéről szóló beszámolóikban. Később maga Klimov is
elégedetlenségét hangsúlyozta: „Minden filmemmel szemben vannak fenntartásaim,
de az Agóniával szemben a legtöbb. Háromszor kellett nekifutnom, mert
mindig leállították a forgatást. S mire nyolc év elteltével tényleg
megcsinálhattam, rájöttem, hogy a régi forgatókönyv már használhatatlan,
úgyhogy forgatás közben kellett újat írni. De olyan páratlan anyag volt a
kezemben és olyan ragyogó színészek, mint a Raszputyint alakító Petrenko
például, hogy már nem visszakozhattam: a filmet meg kellett csinálni. De sem
mesterségbeli tudásom, sem tapasztalatom nem volt elegendő ahhoz, hogy ezt a
nagy lehetőséget kihasználjam. Túl sok a külsőséges megoldás a filmben. Mikor
befejeztem, magam ajánlottam fel az Iszkussztvo Kino-nak, hogy írok róla
egy megsemmisítő kritikát. Bele is mentek, aztán mégsem kellett nekik.
Valóságos komplexusommá vált ez a film. Bizonyos fokig a Jöjj és lásd-ot
is azért csináltam meg, hogy jóvá tegyem az Agóniában elkövetett hibáimat,
s így valamiképp rehabilitáljam magamat saját szememben.”
Egyéb Raszputyin-filmek
Raszputyin figurája hamar feltűnt a filmvásznon: egy évvel a
halála után, 1917-ben már két amerikai film is készült róla. Az egyikben Edward
Connelly, a másikban Montagu Love személyesítette meg őt. 1926-ban a németek
forgattak filmet a „szent ember”-ről, akit maga a rendező, Max Neufeld
alakított. 1928-ban két újabb német és egy amerikai opusz gyarapította a
Raszputyin-filmek egyre bővülő sorát. A hírhedt sarlatánt a merénylet óta
eltelt egy évszázadban olyan közismert színészek is eljátszották, mint
például Conrad Veidt, Lionel Barrymore, Harry Baur, Boris Karloff, Pierre
Brasseur, Christopher Lee, Gert Fröbe, Tom Baker, Alan Rickman, Christopher Lloyd és Gérard Depardieu. A magyar
Raszputyinok közül említsük meg Tomanek Nándort (1977) és Kamarás Ivánt (2014):
mindketten egy-egy tévéfilmben alakították a figurát, ámbár a Kamarás-féle
alkotás nem magyar film, hanem amerikai–kanadai koprodukció. Az 1932-ben
készült amerikai verzió, a Raszputyin és a császárné a maga idejében
nagy médiavisszhangot kapott, mivel Feliksz Juszupov herceg és felesége, Irina
a film miatt beperelték az MGM-et. A házaspár azzal vádolta a filmvállalatot,
hogy megsértette Irina Juszupova jó hírét, mert a film Raszputyin szeretőjeként
ábrázolja őt, aki a szerzetes démoni befolyása alatt állt, noha ők ketten
valójában sosem találkoztak. (Egyesek viszont arról suttogtak, hogy igazából
nem Irina, hanem a biszexuális Feliksz volt Raszputyin szeretője.) A
tárgyaláson Juszupov is tanúvallomást tett, és beszámolt a merénylet minden
apró részletéről. Bár az alkotók előrelátóan megváltoztatták a még élő
szereplők neveit, a bíróság mégis helyt adott a hercegi házaspár követelésének,
és kártérítésre, valamint a sérelmes jelenetek eltávolítására kötelezte az
MGM-et.
Említést érdemel az 1966-ban bemutatott angol Raszputyin,
az őrült szerzetes is, melynek címszereplője, Christopher Lee
kamaszkorában találkozott az igazi merénylőkkel, egy évtizeddel a film
bemutatása után, 1976-ban pedig Raszputyin lányával, Marijával. Az asszony
elismerését fejezte ki a színésznek, mert szerinte Lee ugyanazzal a szuggesztív
erővel rendelkezett, mint néhai édesapja. 1967-ben a rendezői babérokra vágyó
közkedvelt francia színész, Robert Hossein mutatta be a maga verzióját
versenyen kívül a cannes-i filmfesztiválon. A Feliksz Juszupov könyve alapján
készült Megöltem Raszputyint forgatókönyvét maga Juszupov hagyta jóvá,
sőt meg is jelenik a film bevezetésében, ahol elmondja, hogy gyűlölete Raszputyin (a filmben:
Gert Fröbe) iránt a merénylet óta eltelt fél évszázad alatt sem csökkent.
Franklin J. Schaffner Cárok végnapjai (1971) című alkotása különösen
sok pontatlanságot tartalmaz, ámbár ennek az az oka, hogy a forgatókönyv
szerzője állítólag csak a szovjet kormány által ellenőrzött forrásokhoz jutott
hozzá. Maga a film a cári házaspár történetét mondja el, Raszputyin csupán
mellékfigura. Eljátszására felmerült Marlon Brando, Peter O’Toole és Yul
Brynner neve, míg végül – Laurence Olivier javaslatára – Tom Bakert szerződtették.
És végül emlékezzünk meg az 1996-os tévéfilmről is, amely hivatalosan
amerikai–magyar koprodukció, Ragályi Elemér fényképezte, és részben
Magyarországon forgatták, a mellékszerepekben számos magyar színésszel.
Raszputyint Alan Rickman alakította, igazán meggyőzően.
Így látták ők
„Pontosan követhető, aránylag kevés főszereplőt és sok
mellékszereplőt mozgató kamaradrámát láthatunk, mégis, valahogy sokkal nagyobb
ennek a Raszputyin körül zajló hisztériának a léptéke, mint azt filmben vagy
drámában ábrázolhatónak gondolnánk, valamiért mindvégig érzékelünk valami
nagyszabásút, akárcsak a szerkezetileg igen hasonló
Dosztojevszkij-regényben, A félkegyelműben. A film statikussága az
abszolút középponttal rendelkező szerkezetből következik – mindenkit csak a
főhőshöz való viszonyában látunk megnyilvánulni –, egyúttal azonban ez a
mozdulatlanság, ez a már beállott és a film során sehová sem fejlődő agónia a
történelmi előzmények és következmények ismertetése nélkül is a csak
nagybetűvel írható Történelem levegőjét árasztja. A rendező Elem Klimov nemcsak
a dokumentumokat használja közvetlenül, hanem a színhelyektől kezdve a
legapróbb esetlegességekig a történelmi tényeket is mindvégig csaknem
aggodalmasan követi. Nagyon orosz a film, mind az orosz történelemhez való
ragaszkodás, mind az orosz művészet néhány nagy leleményének idézetszerű
újrafogalmazása miatt – a már említetteken kívül: néhány tömeget ábrázoló
áldokumentum-felvétel Eizenstein látásmódját, más képsorok Tarkovszkij Rubljovját,
megint mások Mitta Ragyogj, ragyogj csillagomjának néhány beállítását
idézik. Az orosz kultúra hagyományos, nagy, mitikus konfliktusai, s főleg a
századfordulón kidolgozott ellentmondás a Kelet és a Nyugat, az elmaradottság
és a kezdetleges civilizáció között szimbólumszerű tömörséggel jelenik meg
egy-egy monumentális képsorban, például a tibeti csodadoktor fürdőszalonjában,
ahol egy adjutáns mindvégig telefont hurcol Raszputyin után, és ahol a magukat
vízkúrával gyógyítgató miniszterek feje fölött két kuruzsló tárgyal és dönt
Oroszország sorsáról.”
(Spiró György: Remekmű a léten túlról (Agónia).
In: Filmvilág 1982/12, 10. o.)
„Elem Klimov széles ecsetvonásokkal fölvázolt monumentális
freskókban örökítette meg a kort. A történet a pétervári udvarban játszódik; a
»másik« Oroszországról – melynek muzsikjai állati nyomorúságban élnek, s az
események idején a világháborús játszma ágyútöltelékeivé lesznek –
dokumentumbetétek tudósítanak. Az ilyesfajta átfogó történelmi tabló,
természeténél fogva, mindig kicsit illusztratív és külsőséges; ezt a csapdát
Elem Klimov sem tudta kikerülni. Filmjéből a mély és igényes történelmi elemzés
ugyanúgy hiányzik, mint az egyes cselekedetek lélektani magyarázata. Az Agónia grandiózus,
elragadó történelmi képeskönyv, mely ismert történelmi folyamatokat illusztrál,
színes, néhol túlfestett képekben. […] Az elemzés illusztratív könnyedségét
Klimov a forma súlyával és pompájával pótolja. Olyan erővel, hogy a film nézése
közben elfeledteti velünk a koncepció gyermetegségét; sodró képeivel elragadja,
megadásra készteti a nézőt. Itt mutatkozik meg, hogy Elem Klimov nem akármilyen
rendező: még e gyöngébb, vitathatóbb művének is kivételes súlya van. E film
ereje a hangulatokban, az atmoszférában rejlik, s mindenekelőtt az intenzív és
átélt színészi játékban. A főhőst alakító Alekszej Petrenko alakítása a filmet
meghatározó rendezői koncepciónak megfelelően erőteljes, egysíkú és túlrajzolt.
Erőt érzékeltet, ravaszságot és őrületet; azt a misztikus varázst azonban nem,
mellyel hatást tudott gyakorolni arisztokratákra, tábornokokra, miniszterekre.
A Raszputyin-rejtélyt sem a film egésze, sem az ő alakítása nem magyarázza, s
erről aligha ez a kitűnő színész tehet.”
(Báron György: Haláltusa. In: Hollywood és
Marienbad. Budapest, 1986, Gondolat Kiadó, 136–137. o.)
„Újra és újra végiggondoltam az Agónia képsorát,
dialógusait, hátha találok valamilyen részletet, amelyet valaki félreérthet,
amely beleütközhetne valamiféle sejthető tabuba, sérthetné valamely szent tehén
glóriáját. Megrökönyödtem: az Agónia sem kimondva, sem
kimondhatatlanul nem tartalmaz semmiféle meg nem gondolt, félreérthető, vagy
akár csak félremagyarázható gondolatot. Ellenkezőleg: a lehető legpontosabb,
legárnyaltabb emberi-társadalmi-történelmi igazságok feltárására törekszik. Nem
ismerek filmet, amelyik egy adott társadalmi berendezkedés minden irányú
elidegenedettségét a teljesség ilyen fokán ábrázolta volna. Nem ismerek
rendezőt, aki világosabban látta és láttatta volna azt a világtörténelmi
pillanatot, amikor az orosz birodalomban »még sohasem volt ilyen mély szakadék
a hatalom és a nép között«, amikor a békés megoldás már nem volt lehetséges,
»mikor már csak a nép dönthette el saját sorsát«. Eizenstein Rettegett
lvánja óta nem volt ilyen erejű és arányú történelmi látomás az egyetemes
filmművészetben... Végre egy film, amely nem dől be az egymásba fulladó
tanácstalanság divatjának, nem gügyög, hanem beszél, nem homályból,
világosságból építkezik, nem alkuszik, hanem ítélkezik, akar és mer
világtörténelmi alternatívákban gondolkodni.”
(Kósa Ferenc: Az Agónia bemutatója alkalmából – Levél
Elem Klimovhoz. In: Filmkultúra 1982/6, 44–48. o.)
Agónia (Агония, 1981) – szovjet filmdráma. Írta:
Szemjon Lungin és Ilja Nuszinov. Operatőr: Leonyid Kalasnyikov. Zene: Alfred
Snyitke. Díszlet: Savkat Abduszalamov és Szergej Voronkov. Jelmez: Tatjana
Vadeckaja. Vágó: Valerija Belova. Rendezte: Elem Klimov. Főszereplők: Alekszej
Petrenko (Grigorij Raszputyin), Anatolij Romasin (II. Miklós cár), Velta Line
(Alekszandra Fjodorovna cárné), Alisza Frejndlih (Anna Virubova udvarhölgy),
Alekszandr Romancov (Feliksz Juszupov herceg), Jurij Katyin-Jarcev
(Puriskevics), Leonyid Bronyevoj (Manasevics-Manujlov).
Field64
Ezen írás először 2015. november 7.-én jelent meg a Filmbookon. Elérhetősége:
A szerző 2017. május 30.-án, a Régi Idők Mozija blogon másodszor is publikálta. Elérhetősége:
Köszönet Field64-nek, hogy e helyen is olvasható alkotása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése