Aelita



Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj sci-fije, az Aelita 1923-ban jelent meg először nyomtatásban. A kisregény egy szerelmi történet ürügyén valójában a kommunizmus kozmikus győzelmét hirdeti, így igazán alkalmasnak tűnt arra, hogy egy külföldön is forgalmazható, szovjetbarát film készüljön belőle. Az előkészületi munkálatok már 1923-ban megkezdődtek. A magas művészi színvonal érdekében hazahívták Nyugatról Jakov Protazanovot, a nemzetközi tekintélynek örvendő rendezőt. Protazanov meglehetősen szabadon kezelte Tolsztoj könyvét, melynek alapján egy olyan többrétegű, fantáziadús filmet alkotott, amely a megrendelői igénynek megfelelően kiállt ugyan a bolsevik rendszer mellett, de nem feledkezett meg a közönség szórakoztatásáról sem. Ennek érdekében a direktor bátran élt a humor eszközével is, munkatársai segítségével pedig különleges, egyedi látványvilágot teremtett. Említsük meg azt is, hogy több neves szovjet színművész az Aelitában kezdte filmszínészi pályafutását. A nézők körében kiugró sikert aratott a film, a kultúrpolitikusoknak és a vaskalapos kritikusoknak azonban nem tetszett. A sztálini időkben az Aelitát agyonhallgatták, említés szintjén se nagyon került szóba. Az új évezredben fedezték fel újra, és ma már általános az a vélemény, hogy a némafilmkorszak egyik legbecsesebb darabjáról van szó. Tolsztoj regényéből 1980-ban Rajnai András egy tévéjátékot forgatott, amely hűségesebben követi az irodalmi mű cselekményét, mint az 1924-es szovjet verzió, ám képtelen hitelesen érzékeltetni a könyv gondolati-filozófiai mélységeit, és megmarad a cselekmény – az esetlen trükkök miatt gyakran mosolyt fakasztó – illusztrálásánál.

FIGYELEM! Az alábbi ismertető spoilereket is tartalmaz, ezért aki még nem látta a filmet, az csak a saját felelősségére olvassa tovább a szöveget!














A cselekmény
1921. december 4-én kezdődik a történet. A Föld összes rádióállomása különös üzenetet fogott, amely három furcsa szóból áll: Anta, Odeli, Uta. A moszkvai rádióállomáson épp Losz mérnök teljesített szolgálatot. A tudós férfiú gyakran ábrándozik arról, hogy elutazik a Marsra, ezért kollégái azzal ugratják, hogy a titokzatos üzenet egyenesen a vörös bolygóról érkezett. Losz úgy képzeli, hogy a Mars királynője a szépséges Aelita, ám valójában az apja, a zsarnoki Tuszkub uralkodik, aki tulajdonképpen egy rabszolgatartó társadalom élén áll. Losz feleségét, Natasát közben megkörnyékezi egy szélhámos ügyeskedő, egy bizonyos Ehrlich. A ravasz fickó még azt is eléri, hogy beköltözzön a házaspár otthonába, Losz laboratóriumába, mert ezekben az ínséges időkben luxusnak számít külön helyiséget fenntartani effajta hóbortoknak. A mérnök a szerencsétlen véletleneknek köszönhetően mindig csak annak szemtanúja, amikor Ehrlich csapja a szelet Natasának, és nem tudja, hogy az asszony – bár udvarias a hódolójával, de – visszautasítja a közeledését. A csalódott Losz tovább szövi ábrándjait Aelitáról, aki egy különleges távcső segítségével meg tudja figyelni a földi embereket, és szerelemre lobban a boldogtalan mérnök iránt. Ehrlich idővel Natasát is belekeveri sötét ügyeibe, a féltékeny Losz pedig hirtelen felindulásában megöli a feleségét. Hamarosan megjelenik a fontoskodó Kravcov nyomozó, aki úgy gondolja, egyszerre két bűnügyet is meg tud oldani, hiszen Natasát csakis az a férfi ölhette meg, aki az asszony munkahelyéről, a Rehabilitációs Központból nagy mennyiségű cukrot lopott. Az illető pedig nem más, mint Losz kollégája, a váratlanul eltűnt Szpiridonov mérnök. Losz közben azt hiszi, hogy a gyilkosság miatt máris a nyomában vannak, ezért hogy egérutat nyerjen, és űrhajójával elindulhasson a Marsra, Szpiridonovnak adja ki magát…













A szerző

A történelmi és tudományos-fantasztikus regényei révén ismert Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj 1883. január 10-én született a cári Oroszországban, a Szamarai kormányzósághoz tartozó Nyikolajevszkben (a mai Pugacsovban). Édesapja Nyikolaj Alekszandrovics Tolsztoj gróf (1849–1900) volt, akit garázdasága miatt elküldtek a hadseregből, és kénytelen volt visszavonulni szamarai birtokaira. Itt ismerkedett meg Alekszandra Leontyevna Turgenyevával, akit 1873-ban feleségül vett. A házaspárnak Alekszej előtt már négy gyermeke született: Jelizaveta, Praszkovja (ötéves korában meghalt), Alekszandr és Msztyiszlav. A közhiedelemmel ellentétben Alekszej Tolsztoj nem egyenes ági leszármazottja Lev Tolsztojnak, hanem csupán távoli rokona, anyai ágon viszont egy másik híres íróval, Igor Turgenyevvel is rokonságban állt. Nyikolaj Alekszandrovics nem bírt parancsolni heves természetének, és miután durván megsértette a szamarai kormányzót, száműzetésbe kellett vonulnia Kosztromába. Egy idő után bocsánatot nyert, és hazatérhetett, de szinte még meg sem melegedett a családi tűzhely mellett, máris párbajt provokált egy másik nemessel. Alekszandra Leontyevnánál betelt a pohár, úgy érezte, tovább már nem képes elviselni férje faragatlanságát, duhaj életmódját. Beleszeretett egy liberális fiatalemberbe, egy bizonyos Alekszej Apollonovics Bosztromba. Tolsztoj 1882 márciusában teherbe ejtette nejét, ennek ellenére az asszony két hónappal később elhagyta őt, és a szeretőjéhez költözött. Tette óriási társasági botrányt váltott ki. A gróf rálőtt Bosztromra, a büntetést azonban megúszta, a bíróság felmentette. A „jobb körök” haragja Alekszandra Leontyevna ellen irányult, az egyházi bíróság egyenesen arról kívánt dönteni, hogy a válás kimondása után az asszony soha többé ne mehessen férjhez. Hogy nála maradhasson a születendő gyermek, Alekszandra Leontyevna azt állította, hogy Bosztromtól került áldott állapotba. A házasságtörést tulajdon szülei évekig nem bocsátották meg neki. A szerelmespárt a társadalom kiközösítette, ezért Nyikolajevszkbe mentek, ahol Bosztrom a helyi közigazgatásban kapott szerény állást. Itt született meg Alekszej Nyikolajevics.













A nemesség és az egyház ellenséges hozzáállása miatt Leontyevna és Bosztrom kifejezetten ateista, sőt már-már forradalmi nevelésben részesítette Alekszejt, aki később azt állította, szülei lelkesen olvasták Marx és Plehanov „felforgató” műveit. A fiú tizenhárom (más források szerint: tizenhat) éves koráig abban a hitben élt, hogy Bosztrom a vér szerinti apja. Az igazság ismeretében sem volt hajlandó arra, hogy találkozzon az igazi apjával, sőt a testvéreit se kívánta látni. Ahogy akkoriban a legtöbb orosz gyerek, úgy Alekszej is otthoni oktatást kapott az elemi iskola helyett. Édesanyja megtanította olvasni és írni, nevelőapja pedig esténként Lev Tolsztoj és Turgenyev írásaiból olvasott fel neki. A kisfiú figyelme meglehetősen szétszórt volt, de amikor tízéves korában anyja arra kezdte buzdítani, hogy írjon rövid történeteket, Alekszej meglepően ügyesnek és lelkesnek bizonyult. 1896-ban küldték iskolába, hogy ott tanuljon tovább. Elsősorban gyakorlati tárgyakat tanítottak neki (kémia, fizika stb.), míg a nemesi származású gyerekek humán oktatásban részesültek. Alekszej igazságtalannak érezte ezt a megkülönböztetést. Bosztromék eladták kicsiny gazdaságukat, és Szamarába költöztek, hogy a gyerek ott tanulhasson. 1900-ban elhunyt Nyikolaj Alekszandrovics Tolsztoj, aki harmincezer rubelt hagyott Alekszejre, és az ősi családi nevet, melyet a fiú immár hivatalosan is viselhetett. A fiatalember egyiket sem utasította vissza. A váratlan atyai örökségnek köszönhetően immár Szentpéterváron folytathatta tanulmányait. Ekkor már kifejezetten lelkesen tanult, és intenzíven bekapcsolódott a hallgatói életbe. Politikai vitákat folytatott társaival, és hozzájuk hasonlóan gyűlölte a kormányt. Még a Szociáldemokrata Pártba is belépett, de amikor az szétesett a bolsevikokra és a mensevikekre, egyik csoportosuláshoz sem csatlakozott. A politika iránti érdeklődése mérséklődött, a szocialista elképzeléseket a földi paradicsomot megvalósító jövendő társadalomról pedig teljesen komolytalannak tartotta.




















1902 júniusában Tolsztoj feleségül vette Julija Vasziljevna Rozsanszkaját, egy vidéki orvos lányát, aki szintén Szentpéterváron tanult. Néhány évvel később azonban Drezdában találkozott egyik volt hallgató barátja, Leo Gyimsic húgával, Szofjával. Szerelemre lobbantak egymás iránt, noha Szofja férjnél volt. 1907-ben Tolsztoj elhagyta a feleségét – aki időközben egy Jurij nevű fiút szült neki –, és élettársi kapcsolatba lépett Szofjával. Miközben a pár boldogan turbékolt Párizsban, Tolsztoj fia ötéves korában meningitisben meghalt. Az apa nem látogatta meg a beteg gyereket, sőt a temetésére se ment el, ámbár Szofja 1973-ban publikált emlékiratai szerint nagyon megviselte a fia halála. Tolsztoj remekül érezte magát a párizsi orosz emigránsok között, akik csak annyit tudtak róla, hogy egy gróf fia. 1910-ben a pár visszatért Oroszországba, ahol maga Makszim Gorkij méltatta Alekszej írásait. Ekkor születtek Tolsztoj ún. Transzvolga-történetei, melyek megalapozták a szerelmesek anyagi stabilitását. Újra elutaztak Párizsba, ahol összeházasodtak, és megszületett a lányuk, Mariana. Hamarosan kiderült, hogy Alekszej nemcsak pénzt örökölt az apjától, hanem annak bohém hajlamait is. 1914-ben már egy fiatal balerina, Margarita Kandaurova körül legyeskedett, ami ürügy volt a Szofjával való szakításra, mindazonáltal a táncosnő hamarosan odébb állt. Gyorsan meglett az utódja Natalja Vasziljevna Krangyijevszkaja személyében, aki a férjét, Fjodor Volkenstejnt hagyta ott az író kedvéért, ám csak az 1917-es februári forradalom után sikerült egybekelniük. Még ugyanabban az évben megszületett első fiuk, Nyikita (a későbbi fizikus), hat év múlva pedig a második, Dmitrij, akiből zeneszerző lett. Tolsztoj kezdetben nem szimpatizált a bolsevikokkal, sőt az októberi forradalom után a fehérekhez csatlakozott, ezért 1920-ban – a vörösök győzelmét követően – emigrációba kényszerült. Ismét Párizs felé vette az irányt.




















A bolsevikok elől menekülő Tolsztojék szinte mindenüket hátrahagyták a Szovjetunióban, így az újabb párizsi tartózkodás inkább a nyomor, semmint a korábbi fényűző jólét jegyében telt. Natalja megpróbált varrónőként munkát találni, miközben Alekszej azon kesergett, hogy éppen csak belecsöppent az édes életbe, és máris elölről kell kezdenie mindent. Ekkoriban látott hozzá a Golgota című trilógiájához. Mivel attól tartott, hogy fia, Nyikita teljesen elszakad orosz gyökereitől, idővel Berlinbe költöztek át, ahol az orosz emigránsok jobban összetartottak, mint a francia fővárosban. Nem érezte azonban jól magát az emigrációban, és egyre erősödött a honvágya. 1923 májusában egy villámlátogatásra hazautazott. Maga is meglepődött azon, hogy milyen szívélyesen fogadták, így hamar megérlelődött benne az elhatározás, hogy végleg visszatérnek a Szovjetunióba. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy olyan meggyőződéses kommunista pártfogókra lelt, mint Gorkij és Majakovszkij, akik mintegy előkészítették számára a terepet. A rendelkezésemre álló forrásokból nem derülnek ki a pontos dátumok, ám az biztos, hogy Tolsztoj elvált a harmadik feleségétől is, és negyedszerre Ljudmila Ilinyicsna Kresztyinszkaja-Barsevát vette nőül. Az író egyébként nem okozott csalódást sem azoknak a pártfogóinak, akik támogatták a hazatérését, sem általában a kommunista vezetésnek, így 1937-ben beválasztották a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsába.1938-ban megkapta a Lenin-rendet, 1939-ben pedig a Szovjet Tudományos Akadémia teljes jogú tagja lett. A nürnbergi per szovjet ügyészségének egyik ügyvédje, Szmirnov Tolsztojt is javasolta abba a bizottságba, amely a náci megszállók által elkövetett népirtásokat vizsgálta. Az író – vagy ahogy a bolsevikok nevezték: a gróf elvtárs – 1945. február 23-án halt meg rákban. Hozzátartozói szerint bizottsági tagsága szerepet játszott a betegség kialakulásában, hiszen jelen volt például a gáz által elpusztított személyek tömegsírjainak feltárásánál is. 1974-ben Ljudmila Zsuravljova csillagász egy kisbolygót nevezett el róla (3771 Alexejtolstoj). Tolsztoj művei közül – az Aelita mellett – különösen népszerű a Nyikita gyermekkora (1921), a Garin mérnök hiperboloidja 1926), az I. Péter (1929–1934), az Aranykulcsocska, avagy Burattino kalandjai (1936) és az ún. Golgota regénytrilógia (1920–1941).

















A regény

Tolsztoj 1922-ben kezdte írni az Aelitát, külföldi tartózkodása alatt. Egyes irodalomtörténészek szerint Sophus Michaëlisdán író Himmelskibet (Csillagrepülő) című regénye, illetve az abból készült 1918-as némafilm inspirálta, más források szerint viszont alighanem H. G. Wells hatott rá. Edgar Rice Burroughs Mars-ciklusa feltehetően szintén befolyásolta Tolsztojt. A Mars alkonya (ЗакатМарса) címre keresztelt Tolsztoj-kisregényt a Krasznaja Nocs folyóirat kezdte el közölni az 1922/6. számban. Könyv formájában 1923-ban adták ki először. A mű ekkor már az Aelita címet viselte, A Mars alkonyából alcím lett. A kritikusok eleinte nem lelkesedtek érte, sőt volt, aki kerek perec kimondta, hogy szerinte Tolsztoj plagizált. 1937-ben a szerző egy ifjúsági változatot is készített a történetből, és ennek érdekében nemcsak javította az eredeti szöveg bizonyos formai és tartalmi hibáit, hanem jelentősen tompította a kisregényt átható érzékiséget is. Kihagyott néhány részletet abból a történetből, amelyet Aelita mesél Losznak a Mars múltjáról, továbbá Losz és Guszev bizonyos jellemvonásaira vonatkozó sorokat is kihúzott. Az Aelita a tudományos-fantasztikus regények azon csoportjába tartozik, amely a földi társadalmak ideológiai-kulturális problémáit és különbségeit a világűrbe helyezi át. A Marson elnyomásra épülő társadalmat találnak hőseink, akik – elsősorban Guszev révén – a bolsevik forradalom eszméjét viszik a vörös (!) bolygóra: azt is mondhatnánk, hogy a kommunista ideológia a Marson is hamar táptalajra lel. Tovább szőve ezt a gondolatmenetet, az Aelita lényegében a kommunista eszmék kozmikus győzelmét szimbolizálja, és ennek fényében alig érthető, hogy Tolsztojt ezért a művéért miért nem dicsőítették lelkesebben az elvtársak. 
















Tolsztoj a könyv lapjain a nyugati világ nagy gondolkodóinak eszméivel polemizál, így például H. G. Wells szociális elméleteivel vagy Oswald Spengler teóriájával Európa hanyatlásáról. Az olvasó számára teljesen egyértelmű a Mars ura, Tuszkub nézeteinek nemzetellenessége. Ezek a nézetek a fasiszta ideológiával mutatnak párhuzamokat, amely ideológia egyébként a regény írásának évében győzedelmeskedett Olaszországban: mint a történelemből tudjuk, a fasiszta olasz diktátor, Benito Mussolini 1922-ben vette át a hatalmat hazájában. Mégsem túl valószínű, hogy Tolsztoj áttételesen a fasiszta ideológiát kívánta volna bírálat tárgyává tenni Tuszkub személyén keresztül, így a Mars urát sem tekinthetjük Mussolini valamiféle szimbolikus alteregójának. Talán a társadalomtudományi hatásoknál is érdekesebbek a korabeli természettudományos nézetek megjelenése az Aelitában. A cselekmény tudományos-műszaki alapját a nagy orosz tudós, Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij (1857–1935) 1903-ban publikált írása, A világűr felfedezése reaktív eszközökkel jelentette. Ebben a művében a szerző kifejti, hogy a Föld körüli pályára álláshoz legalább 8 km/s sebességet kell elérni, ami meg is valósítható, ha a pályára állásig csökkentjük a hordozórakéta tömegét. (Ciolkovszkij csak elméletben foglalkozott az űrkutatással, tudományos megállapításai azonban felbecsülhetetlen segítséget jelentettek az űrkutatás későbbi látványos fejlődésében és gyakorlati eredményeiben.) Ugyanakkor Tolsztojra egyértelműen hatott az antropozófia is, amely szerint érzékfeletti módon megfigyelhetők olyan dolgok és jelenségek, melyeket a tudomány még nem ismer el létezőnek, mert eszközökkel és érzékszervekkel nem tapasztalhatók meg. Például Atlantis leírása az Aelita által elmondott történetben az antropozófusok műveiben olvasható leírásokra emlékeztet.

















A rendező

Jakov Alekszandrovics Protazanov orosz filmrendező és forgatókönyvíró 1881. január 23-án (a Gergely-naptár szerint: február 4-én) született Moszkvában. Apja, Alekszandr Szavvics Protazanov egy nagy múltú kereskedőcsalád sarja volt, Kijev örökös díszpolgára. Édesanyja, a nemesi származású Jelizaveta Mihajlovna Vinokurova tősgyökeres moszkvainak számított. Jakovnak három nővére volt: Ligyija, Valentyina és Nyina. A fiatalember 1900-ban kapott diplomát a Moszkvai Kereskedelmi Főiskolán. Eladóként kezdett dolgozni a Schrader& Co. cégnél. Nem szerette a munkáját, ezért 1904-ben külföldre utazott, Budapesten is járt. Hosszabb időt töltött Franciaországban és Olaszországban, igyekezett minél több új dolgot megismerni és megtanulni. 1906-ban visszatért Moszkvába, ahol rendezőasszisztensként helyezkedett el a Glorija filmgyártó cégnél. Itt ismerkedett meg majdani feleségével – mellesleg a cég egyik alapítójának húgával –, Frida Vasziljevna Kennikével. 1910-ben Frida is bekerült a cég vezetőségébe, így nem meglepő, hogy rövidesen Jakov is előlépett rendezőasszisztensből rendezővé. Későbbi visszaemlékezései szerint azonban ezzel csupán feladatainak száma gyarapodott, hiszen továbbra is részt vett a filmkészítés minden mozzanatában, a forgatókönyvírástól az operatőri munkán át a színészetig. 1912-től forgatott játékfilmeket, elsősorban irodalmi adaptációkat: nevéhez fűződik például Lev Tolsztoj remeke, a Háború és béke első nagyobb igényű filmváltozata 1915-ből, a Puskin-mű alapján forgatott Pikk dáma (1916), egy másik Tolsztoj-film, a Szergij atya (1918, társrendező: Alekszandr Volkov), valamint a Borisz Lavrenyev regényéből készített A negyvenegyedik (1927), amelyből közel három évtized múlva, 1956-ban Grigorij Csuhraj forgatott remake-et. 1914-ben Protazanov átment Joszif Nyikolajevics Jermoljev (Joseph N. Ermolieff) filmstúdiójába, rendezői aktivitása azonban nem csökkent. 

















1920-ban úgy döntött, hogy külföldön folytatja tovább művészi pályáját. Különféle német és francia stúdiókban dolgozott. 1923-ban hazahívták, hogy leforgassa a külföldi forgalmazásra is szánt Aelitát, amely a filmtörténet egyik első olyan sci-fije, amely egy űrutazást és egy földön kívüli társadalmat mutat be. A torzsoki szabó (1925) című alkotásával bebizonyította, hogy a vígjáték műfaja sem áll távol tőle. Nagy tehetségű színészeket fedezett fel a hetedik művészet számára, és az ő asszisztenseként kezdte a pályát Alekszandr Rou, az egyik legnépszerűbb orosz mesefilmrendező is. A Nagy Honvédő Háború alatt Protazanovot – a Moszfilm és a Lenfilm több munkatársával együtt – Taskentbe evakuálták. Ekkoriban egészsége már alaposan megrendült, és útban Taskent felé szívrohamot kapott. 1943-ban még rendezhetett egy filmet Naszreddin Buharában címmel, de ezzel véget is ért művészi pályafutása. Pedig voltak még tervei: Alekszander Osztrovszkij Farkasok és a bárányok című komédiáját szerette volna megfilmesíteni, a Háború és béke újabb filmváltozata is foglalkoztatta, valamint a közismert Dickens-regény, a Twist Oliver adaptálásának lehetősége. Egészségi állapota jelentősen rosszabbodott, miután hírül vette, hogy egyetlen fia, Grigorij elesett a háborúban. Jakov Protazanov 1945. augusztus 8-án hunyt el Moszkvában.(Az IMDb-n viszont augusztus 9-e olvasható.) Korai filmjeinek többsége sajnos nem maradt fenn, vagy csak töredékek vészelték át az évtizedek megpróbáltatásait.














A színészek
A címszerepet alakító Julija Szolnceva (1901–1989, eredeti neve: Julija Ippolitovna Pereszvetova) Protazanov felfedezettjének számít. Az Aelita volt az első filmje, amely a Szovjetunióban igen népszerűvé tette, mert a tenyeres-talpas orosz nő sztereotípiája helyett a szépséget, a kecsességet, a fenségességet testesítette meg. Népszerűsége ellenére viszonylag keveset filmezett, a harmincas évek elején gyakorlatilag felhagyott a színészettel. 1928-ban ugyanis megismerkedett Alekszandr Dovzsenko filmrendezővel, akihez a következő évben feleségül ment. Azt gondolhatnánk, hogy legendás férjétől egymás után kapta a jobbnál jobb szerepeket – ahogyan ez a Ljubov Orlova és Grigorij Alekszandrov házaspár esetében történt –, Szolnceva azonban színésznőből társrendezővé lépett elő. Olyan világhírű Dovzsenko-filmek elkészítésében vett részt, mint például a Scsorsz (1939) vagy a Micsurin (1948), amelyért egyébként Sztálin-díjat kaptak. Szolnceva számos magas állami kitüntetésben részesült karrierje során (a teljesség igénye nélkül: A Szovjetunió Népművésze, Munka Vörös Zászló Érdemrendje, Lenin-rend), művészetét ráadásul rangos nyugati filmfesztiválokon (Cannes, Velence, San Sebastian, London) is díjakkal ismerték el. Férje halála után a Dovzsenko-életmű gondozásának szentelte ideje és energiája javát, s az özvegy jogán – immáron önálló alkotóként – vitte filmre az elhunyt művész meg nem valósult forgatókönyveit. Értékmentő tevékenysége évtizedek távlatából is tiszteletre méltó, mindazonáltal rendezései túlságosan magukon viselik az akkori szovjet kultúrpolitika követelményeit: képei vitathatatlan vizuális tehetségről tanúskodnak, a néhol patetikus, máskor didaktikus hangvétel viszont nem állta ki az idő próbáját. Julija Szolnceva 1979-ben rendezett utoljára, tíz évvel később hunyt el. 


















A kettős szerepet (Losz és Szpiridonov) játszó, üzbég származású Nyikolaj Mihajlovics Ceretelli (1890–1942) a buharai emír, Seid Abdul-Akhad-Khan unokája volt, Ceretellinek a nevelőapját hívták. A tízes években kezdődött a karrierje. Mint számos színésznek abban az időszakban, a filmezés számára is csak afféle másodlagos jelentőségű munka volt, a színház élvezett elsőbbséget. Ennek ellenére 1915 és 1917 között gyakran állt a felvevőgép elé, ám az Aelita előtt hét évig nem forgatott, és utána is már csak két filmben tűnt fel. Filmszínészi karrierje még a némafilmkorszakban, 1927-ben véget ért, színpadi művészként azonban a harmincas évek végéig aktív volt, olykor rendezőként is ténykedett. Élete utolsó két évében Leningrádban játszott, ahonnan a város ostroma miatt evakuálták. A háború nélkülözései teljesen legyengítették, és mindössze 52 éves korában elhunyt. A Guszevet alakító Nyikolaj Petrovics Batalov (1899–1937) eredetileg kereskedelmi pályára készült. 1915-ben iratkozott be egy színiiskolába, és a következő évtől már a színpadon láthatta őt a közönség. Emblematikus alakítása volt a címszereplő megformálása Beaumarchais Figaro házassága című komédiájában: 1927-ben játszotta először a figurát, és ebben a szerepben búcsúzott a közönségtől 1935-ben. Az Aelita volt az első filmszerepe, ezt követően már Pudovkin Az anya (1926) című klasszikusában játszotta a fiú, Pavel Vlaszov szerepét. Nyikolaj Szergejevet, a tanítót alakította az első szovjet hangosfilmben, Nyikolaj Ekk Út az életbe (1931) című alkotásában, amely a fiatal utcagyerekek „átneveléséről” szól. Nyikolaj Batalov hosszan elhúzódó tüdőbetegségben vesztette életét. Művészetének méltó folytatója unokaöccse, Alekszej Batalov, többek között a Szállnak a darvak (1957) és a Moszkva nem hisz a könnyeknek (1980) emlékezetes főszereplője.

















Kravcov megszemélyesítője, Igor Vlagyimirovics Iljinszkij (1901–1987) az orosz kulturális élet sokoldalú személyisége volt: színpadi és filmszínészként, rendezőként és forgatókönyvíróként egyaránt alkotott. Tizenhat évesen kezdte a pályát, és még nem volt húszéves, amikor már Vszevolod Mejerhold társulatához került. Állítólag a társulat fiatal színészei közül Iljinszkij volt az egyetlen, aki rövid időn belül kivívta a maximalista Mejerhold tiszteletét és megbecsülését. Szolncevához és Batalovhoz hasonlóan neki is az Aelita volt az első filmje. Eleinte főleg vígjátékokban szerepelt – például Protazanov filmjében, A torzsoki szabóban –, később bővült a repertoárja. Noha a közönség szerette őt, és filmjeiért egy évtized (1941–1951) leforgása alatt háromszor is Sztálin-díjat kapott, mégsem állt túl gyakran a felvevőgép elé. Amikor megtette, olyan jeles rendezők irányították, mint például Borisz Barnet, Grigorij Alekszandrov és Eldar Rjazanov. Sztálin halála után sem esett ki a közönség és a kultúrpolitikusok kegyeiből: a Lenin-rendet is háromszor (1967, 1971, 1974) kapta meg, hogy egyéb kitüntetéseit ne is soroljam. A Tolsztoj kapcsán már említett csillagász, Ljudmila Zsuravljova róla is elnevezett egy 1981-ben felfedezett kisbolygót, amely a kisbolygók listáján a 3622-es azonosítószámot kapta. (Zsuravljova egyébként egymaga több mint kétszáz kisbolygót fedezett fel!) Iljinszkij kétszer nősült, mindkétszer színésznőt vett el. Első felesége, Tatjana Ivanovna a második világháború alatt tífuszban meghalt. Halála annyira megrázta a férjét, hogy öngyilkos akart lenni. Iljinszkij 1950-ben kötött házasságot Tatjana Jeremejevával, aki két év múlva fiút szült neki: Vlagyimir Iljinszkij újságíróként és rádiós műsorvezetőként vált ismertté, aki sokat tett a beat- és a rockzene népszerűsítéséért a Szovjetunióban.















Tuszkubot Konsztantyin Vlagyimirovics Eggert (1883–1955) játszotta. Jogásznak tanult, 1906-ban végezte el a Moszkvai Jogi Egyetemet. A színjátszás iránti vágya azonban erősebbnek bizonyult, és 1910-ben már a moszkvai Művész Színház színiiskolájában diplomázott. Az Aelitában filmezett először. Jellegzetes arcberendezése folytán előszeretettel osztottak rá negatív szerepeket. 1925-ben rendezett először filmet: a Medveesküvő alapjául Anatolij Lunacsarszkij azonos című színdarabja szolgált, amely tulajdonképpen variáció Prosper Mérimée Lokis című novellájára. (Érdekesség, hogy Mérimée történetéből készült a Franciaországba emigrált lengyel rendező, Walerian Borowczyk talán leghírhedtebb erotikus botrányfilmje, az 1975-ös A bestia.) A főszerepet Eggert saját magára osztotta, a prológust Vlagyimir Gardin rendezte. A Medveesküvő unikumnak számít, hiszen horrorelemeket is tartalmaz, a horror műfaját azonban a Szovjetunióban évtizedekig nem nézték jó szemmel. Eggert összesen kilenc filmet rendezett, a legutolsó, Az uzsorás (1937) Balzac Goriot apó című regényének adaptációja. Karrierjének egy koncepciós per vetett véget: 1938-ban kémkedés vádjával letartóztatták, és a hosszadalmas bürokratikus eljárás végén munkatáborba küldték, ahonnan 1945-ben szabadult. Bár visszatérhetett a kulturális életbe, de már nem rendezett újabb filmet, és nem játszott filmszerepeket sem. Hetvenkét éves korában hunyt el.



Losz feleségét, Natasát Valentyina Jefimova Kuindzsi (1893–1969) alakította. A húszas évek elején kapott színészi diplomát, a Szovjetunióban elsősorban színpadi színészként ismerték. Róla is elmondhatjuk, hogy az Aelita volt az első filmje (Vera Kuindzsi néven szerepelt). Keveset forgatott, mindössze tíz filmjéről tudunk, az utolsó 1958-ban készült. Férjével, Mihail Vagyimovics Libakov (1889–1953) festőművésszel 1952-től egy leningrádi színészotthonban élt, mindketten itt is haltak meg. A Mása nővért megformáló Vera Georgijevna Orlova (1894–1977) elvégzett egy lánygimnáziumot, utána irodai ügyintézőként kapott munkát. Szabadidejében színjátszást tanult. Már 1911-ben filmezni kezdett. 1917-ben, a bolsevik forradalom évében, a cárt mint zsarnokot ábrázoló propagandafilmben az uralkodó egyik lányát, Anasztasziját (Anasztázia) játszotta. Mire az Aelitára került a sor, már komoly filmszínésznői múlttal rendelkezett. Karrierje azonban Protazanov alkotását követően megtorpant: 1927-ben játszott még egy filmben, de utána csak 1941-ben állt ismét a kamerák elé. 1962-es utolsó szerepléséig mindössze hat filmben foglalkoztatták. Pavel Antonovics Arenszkij (1887–1941) költő–író–indológushoz ment feleségül, aki a sztálini önkény áldozatául esett: feltehető, hogy Orlova karrierjének hanyatlásában ez a tény is szerepet játszott. Viktor Ehrlich szerepében Pavel Nyikolajevics Polt (1887–1955) láthatjuk. A Pol felvett név, a művész igazi családneve: Szinyicin. 1904-ben kezdte a pályát, különösen a vígjátéki figurák álltak közel hozzá. A filmbarátok az Aelitában láthatták először. Még két némafilmben szerepelt, és csupán egy hangosfilmje van, A tartalékjátékos (1954), amelyben Dnyeprovszkijt játszotta.

















Így készült a film
A fiatal szovjet állam 1917-es megalakulása után mindent megtett annak érdekében, hogy legitimálja magát, és bebizonyítsa nemcsak létjogosultságát, hanem fölényét is a kapitalista rendszerrel szemben. Az ideológiai harc egyik terepe a filmművészet volt. A kommunisták hamar felismerték, hogy a film óriási lehetőséget jelent a tömegek befolyásolására, ráadásul nemcsak odahaza, hanem külföldön is. Ezért hamar megszületett a döntés, hogy készíteni kell egy olyan filmet, amellyel a Szovjetunió áttörést érhet el a hetedik művészet terén. A választás az Aelitára esett, mivel a Tolsztoj név jól csengett külföldön is, a regény pedig lehetőséget adott a kommunista propagandára – sci-finek álcázva. A produkciót egy vegyesvállalat, a Mezsrabpomfilm-Rusz hozta tető alá. A rendezésre Jakov Protazanovot szemelték ki, aki külföldön forgatott filmjei révén komoly szakmai tudással és nemzetközi hírnévvel egyaránt rendelkezett. Tolsztoj ide vagy oda, Alekszej Fajko és Fjodor Ocep forgatókönyvírók jelentősen eltértek a regénytől, mondhatni, egy teljesen új történetet írtak. Például egy új szereplőt alkottak Kravcov nyomozó személyében, aki fontoskodásaival humort visz a történetbe, szinte burleszkhangulatot teremt. A filmben Kravcov is elutazik a Marsra, de még ott is igazi csinovnyikként viselkedik. A regényben kevés szó esik Losz feleségéről (a cselekmény idején már nem él, csak a mérnök emlékképeiben jelenik meg), a filmben viszont főszereplővé lép elő. A könyvben Kátyának hívták, a filmben Natasa a neve. Protazanov alkotása valójában nem is az űrutazásról szól, hanem a házaspár kapcsolatának válságáról, amely különféle melodramatikus fordulatok után szinte hollywoodi happy enddel végződik. 
















Politikai szemszögből vizsgálva kettőjük viszonyát, Losz az, aki a régi, letűnt világot képviseli a maga tudományos (és haszontalannak hitt) ábrándozásaival, míg az asszony az új rendszer szimbóluma, aki ott áll helyt, ahol szükség van rá: a Rehabilitációs Központban vagy éppen a gyermekkórházban. Losz nem bízik a feleségében (= az új rendszerben), de a döntő pillanatban ráébred arra, hogy rosszul ítélte meg Natasát. Szerencsére úgy az űrutazás, mint a gyilkosság csupán fantáziakép volt, ezért kettőjüknek van közös jövőjük. Ennek érdekében Losz széttépi a jegyzeteit, és lemond a Marsra való utazás ábrándjáról. (Ez az egyik legszembetűnőbb különbség: az utazás a regényben egyértelműen valóság volt, a filmben viszont nem történik meg, csak a fantázia szüleménye.) Aelitát tulajdonképpen Natasa alteregójának is tekinthetjük, bizonyos pillanatokban ugyanis Losz Natasát látja maga előtt Aelita öltözékében. Az a fordulat pedig, hogy Tuszkub hatalmának megdöntése után maga Aelita is zsarnoki módon akar uralkodni, valójában azt szimbolizálja, hogy Aelita is ugyanolyan megbízhatatlan és csalfa teremtés, mint Natasa, és csak színleli a szerelmet. Az űrjelenet rövidsége és álomjellege miatt egyébként néhány filmtörténész úgy gondolja, hogy helytelen kategorizálás Protazanov filmjét sci-fiként emlegetni.


















A konstruktivizmus hatását tükröző, még ma is futurisztikus élményt nyújtó díszletek és jelmezek ellenére az Aelitában elsősorban a valóság képei az igazán érdekesek. Moszkvát még a kora húszas évek állapotában láthatjuk, a kommunista városrendezés látványos jelei nélkül: például a Vörös téren még nem áll a Lenin-mauzóleum. Ennél is fontosabb, hogy Protazanov bátran bemutatja a valós szociális állapotokat (a NEP-rendszer bevezetésének kezdetén járunk!), amelyeket a szovjet vezetés később már egyáltalán nem engedett ennyire nyíltan vászonra vinni, hiszen a nélkülözés, a nyomor, a fejadagrendszer, a szemmel látható társadalmi különbségek ellentmondtak a „Szovjetunió mint kommunista paradicsom”reklámképének. Az Aelita a korszak némafilmjeihez képest kiemelkedően hosszúnak számított, vetítési ideje megközelítette a két órát. Protazanov a 2841 méter hosszú film leforgatásához állítólag 22 ezer méter nyersanyagot használt fel. Az első orosz kísérleti animációs műhely három művésze, Nyikolaj Hodatajev, Zenon Komisszarenko és Jurij Merkulov azt javasolták neki, hogy animációs betétek is legyenek a filmben, ám Protazanov elutasította ezt az ötletet. Ezért a három szakember az Aelitához készített vázlataik felhasználásával még 1924-ben megalkotta a Bolygóközi forradalom című sci-fi témájú rajzfilmet. Ennek sztorija eléggé hasonlít az Aelitáéhoz: Kominternov elvtárs, a Vörös Hadsereg katonája elutazik a Marsra, ahol legyőzi a bolygó összes kapitalistáját – végtére is azért vörös az a bolygó, hogy a vörösök uralják, és ne a kizsákmányolók. Fentebb szó esett arról, hogy Tolsztoj regényében Tuszkub nemzetellenes nézetei a fasiszta ideológiával mutatnak hasonlóságot. Véletlen-e, vagy sem, de a rajzfilm elején a kapitalistákat szimbolizáló két figura homlokán felismerhetően egy horogkereszt látható, és ez a szimbólum később is visszatér a filmben, pedig hol volt még 1924-ben Hitler?! (Hogy hol? Éppen börtönben ült a sikertelen müncheni sörpuccs után, és a Mein Kampfot írta.) 




















Bő fél évvel a bemutató előtt, 1924. február 26-án elkezdődött az Aelita reklámkampánya. Korábban nem volt példa arra, hogy egy filmet ekkora felhajtás kísérjen a Szovjetunióban, és ez később sem volt különösebben jellemző, ámbár a sztálini időkben maga a Generalisszimusz is meglepően gyakran hallatta a hangját filmügyekben. A Protazanov-film beharangozójaként először a moszkvai Kino-Gazeta több egymást követő számában, ugyanazon a helyen megjelent egy hirdetés, amely mindössze három különös szóból állt: Anta, Odeli, Uta. Az április 15-i számban a szavakhoz már egy rövid magyarázó szöveg is társult, amely szerint egy ideje a világ különböző rádióállomásai ezeket a furcsa jeleket fogják. Ahogy közeledett a szeptemberi premier, a reklámkampányba a Pravda is bekapcsolódott. Szinte csak az utolsó pillanatokban tették közzé, hogy aki kíváncsi a titokzatos szavak magyarázatára, az a moszkvai Ars (Művészet) filmszínházban szeptember 25-étől választ kaphat mindenre. A korabeli híradások szerint a közönség valósággal megrohanta a mozit, a legenda szerint a tumultus miatt maga Protazanov sem jutott be a díszelőadásra. A nézőknek tetszett, amit láttak, és az Aelita hetekig telt házakkal futott. Október 28-án Leningrádban is játszani kezdték a filmet, a vetítést állítólag az akkor tizennyolc esztendős Dmitrij Sosztakovics élő zongorajátéka kísérte. Novemberben Izsevszk és Kazany (Kazán) filmkedvelői nézhették meg az Aelitát. Sajnos számukra már nem volt teljes az élmény, mert tekintettel a film hosszára, a vidéki forgalmazók két részre bontották az opuszt, de a nézőket erről elfelejtették tájékoztatni, emiatt sokan el se mentek a második részre, mert nem tudták, hogy van.
















A vitathatatlan közönségsiker ellenére a kritikusok többsége fanyalgott, és a filmügyekért felelős hivatalnokok sem érezték úgy, hogy ünnepelniük kéne. A bírálatok hátterében az állt, hogy a Mezsrabpomfilm-Rusz – mint részben külföldi érdekeltségű vegyesvállalat – nem állt teljesen a kommunisták befolyása alatt, így Protazanov túlságosan nagy alkotói szabadságot élvezhetett. Az Izvesztyija kritikusa szerint „a hegyek egeret szültek”, de még a film reklámozásában aktív szerepet játszó két lap, a Pravda és a Kino-Gazeta recenzensei is a fenntartásaikat hangoztatták. Sajnálkoztak, hogy az alkotók túlságosan eltértek Tolsztoj regényétől, és emiatt az Aelita túl kaotikussá vált, mindazonáltal elismerték a mű bizonyos szakmai erényeit is. A legkeményebb hangot a Kino-nyegyelja (Mozihét) ítésze ütötte meg, amikor kerek perec kijelentette, hogy a forgatókönyvírók nem a munkásosztály érdekeit képviselik, és felszólította a Pártot arra, hogy gyakoroljon szigorúbb felügyeletet az olyan, ideológiailag kifogásolható alkotók fölött, mint Protazanov. A negatív véleményt megfogalmazók szinte vérszemet kaptak attól, hogy magának Tolsztojnak sem tetszett Protazanov alkotása. Bár az Aelita eredetileg nemzetközi forgalmazásra készült, az első körben mégis megtagadták tőle az exportengedélyt. Később mégis kijutott külföldre, az Egyesült Államokban például 1929-ben mutatták be Aelita: Robotok lázadása (Aelita: Revolt of the Robots) címmel. Miután a film lefutott a Szovjetunióban, évtizedekre eltűnt a forgalmazásból, és nem is nagyon beszéltek róla, legfeljebb csak egyes filmtörténeti művekben említették meg mint balul sikerült művészi vállalkozást. Külföldön viszont valóságos kultusz támadt körülötte: nyugati filmtörténészek szerint a némafilmkorszak egyik legkiemelkedőbb darabjáról van szó, amely az űrutazás témáját az elsők között dolgozta fel mozifilmen. Az Aelita az elmúlt években került be ismét a köztudatba, több különböző VHS- és DVD-kiadásban is megvásárolhatták az érdeklődők. Az etalont a Ruscico 2004-ben kiadott, 104 perces DVD-je jelenti. Ennek zenéjét Alekszandr Szkrjabin, Igor Sztravinszkij és Alekszandr Glazunov műveinek felhasználásával állították össze.


















Televíziós mese felnőtteknek

A hazai televíziózás Ed Woodja, Rajnai András munkássága mindmáig megosztja a közönséget: korát megelőző, újító alkotó volt-e, avagy csupán egy műkedvelő kontár, aki a véletlenek szerencsétlen összejátszása következtében kameraközelbe került? A válasz nem is annyira egyszerű, mint gondolnánk. Rajnai elvitathatatlan érdeme, hogy megpróbált némi fantáziát vinni a magyar tévéfilmek kissé egyhangú világába, és olyan lenézett vagy egyenesen mellőzött műfajokat emelt be a köztudatba, mint a sci-fi és a fantasy. Azt viszont máris hozzátehetjük, hogy az általa forradalminak és korszerűnek tartott – valójában már akkor kissé idejétmúltnak és komikusnak ható – blue box technika túlhajszolt alkalmazásával rögvest a paródia szintjére vitte le ezeket a jobb sorsra érdemes műfajokat, akaratlanul is igazolva a velük szemben hangoztatott kultúrpolitikai fenntartásokat. Sajnos igazak Bernáth László korabeli kritikájának (Filmvilág 1982/6) keményen megfogalmazott mondatai: „Klasszikus szerzők, a világirodalom, a földgolyó mítoszkincsének válogatott darabjai porladtak szét a makettsziklákon, akadtak fenn a kristálypaloták tornyain, haltak el az üres terekben elhangzó dialógusokban. Mert az üres műteremben játszó színészek meglehetősen nehezen tudtak kapcsolatot teremteni egymással, maradt hát a szövegek deklamálása. […] Ezekben a mítoszokban, klasszikus irodalmi alkotásokban ugyanis az irrealitás mindig valami nagyon is reális, létező meghosszabbítása, megnagyobbítása. Ha ezek a látszólagos csodák – minden költészet nélkül – naturálisan láthatóvá lesznek, nemhogy megerősítik, hanem lefokozzák ezeket a gondolatokat.” Tolsztoj sci-fije is idomult a Rajnai-univerzum többi darabjához, és erre nem mentség, hogy ugyanazon sorozat (Televíziós mesék felnőtteknek) részeként készült. Ha jobban megnézzük ezeket a tévéfilmeket, alig látunk különbségeket közöttük: ugyanaz a képi és színvilág, ugyanazok a mosolyt fakasztó trükkök, ugyanaz az életidegen színészi játék, ráadásul részben ugyanazoktól a színészektől. (Az Aelita fontosabb szereplői is közreműködtek más Rajnai-produkciókban.) 


















Az Altonai L. Lajos (vajh’ ki lehet ő?) által írt forgatókönyv – bár hűségesebben követi a regényt, mint Protazanov filmje – sajnos annyira érdektelen, hogy az embert egyáltalán nem ragadja magával a történet. Szemmel láthatóan a színészek sem tudtak mit kezdeni a rájuk osztott szerepekkel, így kénytelenek vagyunk beérni a „lélegzetelállító” képi világgal, ami olyan, amilyen. És mielőtt bárki megvádolna azzal, hogy igazságtalanul ítélek meg 2017-ből, a technikai szempontból immár valóban szinte korlátlan filmkészítési lehetőségek korából, egy 1980-as tévéfilmet, azt sajnos ki kell ábrándítanom: az ősbemutató élményét áll módomban felidézni. Apropó, ősbemutató! Az Aelita először 1980. május 26-án, hétfőn, főműsoridőben került adásba a Magyar Televízió 1-es csatornáján. Még arra se volt időnk, hogy eldöntsük, sírjunk vagy nevessünk-e a látottakon, amikor az adás félbeszakadt, és a szpíker felolvasta a TASZSZ és az MTI közös közleményét Farkas Bertalan űrrepüléséről, majd kisebb zavarokkal tarkítva e valóban történelmi jelentőségű eseményről kaptunk részletes tudósítást. Az Aelita vetítése aznap nem folytatódott, bő két hét múlva következett az igazi ősbemutató. A Film, Színház, Muzsika szigorú kritikusa, Szász Péter így értékelte a látottakat: „…Rajnai Andrásnak most nem akadt szerencséje, nem jött közbe semmi, és leadták végig a darabot. Sajnos ez nem vált a tévéjáték előnyére. Rossz trükköket láthattunk – hőseink a Marson, egy jégbe hűtött marhafelsál előtt rohangáltak, a bájosan ósdi fantasztikum kellős közepén mai géppisztolyokkal lődözték egymást az önpusztító marslakók. Se báj, se humor, se feszültség. Totálképekben a trükkök, közeliekben a párbeszédek, ez történt, az fog történni. Új dramaturgiára van szükség! A színészek általában aranyszínűre füstölt arccal jelezték, hogy ők más bolygóra valók, a Földről jött két hős annyiban különbözött tőlük, hogy sápadt maradt.”





















Aelita (Аэлита,1924) – szovjet némafilm. Alekszej Tolsztoj azonos című című regényéből a forgatókönyvet írta: Alekszej Fajko és Fjodor Ocep. Operatőr: Emil Schünemann és Jurij Zseljabuzsszkij. Díszlet: Jurij Zseljabuzsszkij. Jelmez: Alexandra Exter. Rendező: Jakov Protazanov. Főszereplők: Julija Szolnceva (Aelita), Igor Iljinszkij (Kravcov), Nyikolaj Ceretelli (Losz mérnök és Szpiridonov mérnök), Nyikolaj Batalov (Guszev), Vera Orlova (Mása nővér), Vera Kuindzsi (Natasa, Losz felesége), Pavel Pol (Viktor Ehrlich), Konsztantyin Eggert (Tuszkub, a Mars ura).

Aelita (1980) – magyar tévéfilm. Alekszej Tolsztoj azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Altonai L. Lajos. Operatőr: Szalay László. Zene: Universal Energy Space. Díszlet: Blonszky Katalin. Vágó: Hídvégi Zoltán. Rendező: Rajnai András. Főszereplők: Moór Marianna (Aelita), Szokolay Ottó (Losz mérnök), Bencze Ferenc (Guszev), Bozóky István (Tuszkub), Némethy Ferenc (Gor), Ladik Katalin (Iha), Sárosi Gábor (elnöki titkár), Sugár István (munkás).


                                                                                                                                  Field64

4 megjegyzés:

  1. Valamikor a Garin mérnök feliratának elkészülte után felmerült bennem, hogy más Tolsztoj regényből készült filmhez is készíteni kellene egy bejegyzést. Az Aelitára gondoltam, mivel Oldfan már régen készített magyar nyelvű feliratot ehhez a filmhez. Arra már nem emlékszem, hogy ez az ötlet az csak az én elmémben kavargott, vagy megemlítettem-e Oldfan-nek. Mindenesetre hatalmas feladatnak látszott a bejegyzés elkészítése, mivel magyar nyelvű információ nem igazán volt elérhető evvel a filmmel kapcsolatban. Telt-múlt az idő, és a terv már csak halvány emlék maradt.
    Egészen addig, amíg Field64 felvetette, hogy esetleg írna erről a filmről. Nagyon megörültem! Most itt vagyok. Elolvastam Field64 írását. Nem egyszer. Mit mondhatnék? Nagyon jó, hogy én nem kezdtem bele! Ilyen fantasztikusan összeszedett, jól megírt bejegyzést nem tudtam volna összehozni. Csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni erről az írásról. Nekem nagyon tetszik!
    Nagyon köszönöm a munkádat, kedves Field64!
    És természetesen Oldfannak is nagyon köszönöm a feliratot! Amit itt találhattok meg:
    http://www.feliratok.info/?search=The+queen+of+Mars&soriSorszam=&nyelv=&sorozatnev=&sid=&complexsearch=true&knyelv=0&evad=&epizod1=&cimke=0&minoseg=0&rlsr=0&tab=all

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm az elismerést.

      Volt törzshelyemen, a Filmbookon egy ideje azt tervezgettem, hogy többet fogok foglalkozni a némafilmekkel, mert úgy éreztem, meglehetősen méltatlanul vált halott műfajjá. A projekt azonban nem igazán haladt, valahogy a látogatókat ott ez nem nagyon érdekelte. Sokak számára a némafilm egyet jelent az ágáló, túlzásba vitt színészi játékkal és a hang hiánya miatti unalommal. Pedig épp az Aelita a remek példa arra, hogy ez egyáltalán nem így van.

      Örülök, ha neked tetszett az írás, már egy lelkes olvasó kedvéért is érdemes ezeket megírni. Vannak még orosz–szovjet vonatkozású ötleteim (nem csak némafilmek), remélem, ezekből is realizálódik néhány.

      Törlés
  2. Remek írás, a szokásos módon sok "kis színessel." Remélhetőleg az olvasottsága eléri majd azt a számot, amit érdemelne.
    Sajnos igaz, hogy a magyar Aelita Rajnai Andrásnak talán leggyengébb darabja lett a kísérleti filmjei sorában. Számomra a bemutatásakor hatalmas csalódás volt, pedig amúgy mindig örömmel vártam a rendező új TV játékait. A savanyú szájízhez hozzájárult, hogy a regény viszont tetszett, propaganda benne ide vagy oda, mert stílusos írásmű. Na igen, akkoriban még nem voltak a könyvesboltok polcai mindenféle sci-finek nevezett izékkel telerakva, mint manapság. Néha a cenzúra a rostálás szerepét is elvégzi. Valahol vicces, hogy jó hatása szintén lehet a sok kellemetlen mellett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi az elismerést. Ha te nem készítesz feliratot ehhez a filmhez, valószínűleg ez az írás sem született volna meg. Szóval teammunka folyik itt, még ha nem is vagyunk ennek teljesen tudatában. :)

      A Protazanov-féle Aelitához még csak annyit, hogy a szovjet reményeket a külföldi sikerre és általános értelemben a kommunizmus propagálására végül nem ez a film teljesítette, hanem Eizenstein egy évvel későbbi alkotása, a Patyomkin páncélos. Lehetséges, hogy arról is írok majd valamit. Az azért ígérkezik nehéz munkának, mert az Aelitával ellentétben túl sok forrás van hozzá. :)

      Rajnai. Gyerek, illetve kamasz voltam, mikor ezek a televíziós mesék mentek. A gyenge trükköket még csak-csak megbocsátottam volna, pedig a mi kis vacak fekete-fehér tévénken is látszódott, hogy háttérvetítésről, nagyításról, a hétköznapi életben egész más funkciót betöltő tárgyak díszletként való alkalmazásáról van szó. Mégsem ez bosszantott a legjobban, hanem a színészek minden átélés nélküli szövegfelmondása: semmi életszerűség nem volt benne, mintha a régi idők vagy éppen a jövő emberei ilyen furcsa hanghordozást használtak volna.

      Oké, persze, a fiú/férfi néző tudta értékelni, amikor mondjuk Sáfár Anikó vagy Ladik Katalin valami alig ruhában vagy éppen félmeztelenül megjelent mint valami misztikus istennő, de ez az élmény sem volt képes ellensúlyozni a művek életszerűtlenségét, ami azért is volt zavaró, mert olvasva ezeket a mítoszokat, valójában ezek igen fordulatos történetek.

      Törlés