Lila gömb


A film eredeti címe: Лиловый шар
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
kiterjesztése: srt.















Ez a bejegyzés egy régi tartozásom beteljesítése. Annyi minden közbejött a legutóbbi bejegyzés óta, ami Oldfan anyagaiból készült. Nem terveztem ekkora csendet ebben a „sorozatban”. Egyedül én vagyok az oka, hogy időlegesen megszakadt a publikálások sora.
Eredetileg úgy volt, hogy e filmről, és a hozzátartozó magyar nyelvű feliratról ez a blog fog először beszámolni. Nem Oldfan-en múlt, hogy nem így lett. De ami elmúlt, az elmúlt!
Ugyanakkor, hogy ne után közlés legyen a bejegyzés, a felirat készítőjének Filmbook-on megjelent írásának első verzióját prezentálom nektek.  

Kezdjünk bele!

A lila gömb  1987

Rossz hírem van.  Nem csupán az, hogy új cikket írtam, hanem, hogy a Földnek annyi. Biztosabban meghatározva, mint az elhíresült maja naptárban volt. Senkinek ne legyenek kétségei… arról, hogy ifjúsági filmet lát, amiben mégis megússzuk. Remélhetőleg, aki „fentebb” a bolygóról szóló forgatókönyvet csiszolgatja, szintén látta a mozit.
A film főszereplője, és az író
Gyerekeknek írni nehéz feladat. Nem elég, ha jó író az illető, - Nagyon is annak kell lenni!-  de külön érzék kell hozzá, hogy az ember kifinomult érzékkel egyensúlyozzon az irodalom többnyire felnőtteknek szánt művészi eszközei, és a gyermeki látásmód között. Mindezt tegye úgy, hogy maradjon érdekes, olvasmányos, szívhez szóló és tanítson. De nem szájbarágósan ám! Mert az a kutyának se kell, nemhogy az aprónépnek. Akik kicsik ugyan, de nem ostobák, és a maguk őszinte módján szigorúbb kritikusok, mint a felnőttek. Na, ha mindezen követelmények után a vakmerő tollforgató a fantasztikum világába óhajtja elkalauzolni a tinédzser korosztályt, akik tudvalevőleg az átlagnál is háklisabbak, ha a felnőttekről van szó, akkor az író alaposan kösse fel a lenge alsóneműt. Csoda-e hát, ha nem tobzódhatunk az ilyen vénával rendelkező szerzők közt válogatva? Azért akadnak, az ifjúság szerencséjére. Közéjük tartozott Kir (Kirill) Bulicsov, (1934-2003) akit mifelénk leginkább „Az utolsó háború” című figyelemre méltó regénye alapján ismernek az olvasók. Továbbá a Galaktika folyóiratban megjelent novelláiból, amelyek közül „A boszorkányok bolygója” keltett feltűnést az első megjelenésekor a kor fővonalától meglehetősen elütő megközelítésével. A szerző álnéven publikált, amire igazából semmi oka nem volt. Az semmiképp nem lehetett neki, hogy röstelkedni kellett volna az írásai miatt. Mind minőségi munka. Igor Vszevodolovics Mozsejko mégis Kir Bulicsovként híresült el az irodalmi körökben, ő tudja, hogy miért. Talán a forgatókönyv írói vagy a keletkutatói munkája miatt érezhette úgy, jobb, ha álnéven adja ki az énjének ezt a részét.
Miután az egykori Szovjetunióban az ifjúság nevelésének kiemelt fontosságot tulajdonítottak, külön filmstúdió foglalkozott a nekik szóló mozikkal. Lévén, hogy Bulicsov, – maradok a munkássága nevénél  – a film és az irodalom területén egyaránt dolgozott, előbb-utóbb összejött a kettő találkozása. 1987-ben készült el „A lila gömb” című film, amit az ő történeteinek alapján közösen írtak  Pavel Arszenov rendezővel. Alisza Szeleznyova kalandjainak eredetileg egy egész könyv lett szentelve, ami nálunk 1990-ben jelent meg, „Egy kislány Földről” címmel. Természetesen a megvalósult kommunizmus világában járunk. Pénz nincs, világbéke van, fénysebességű űrhajók és robotok úgyszintén. Sőt, az időutazás sem túl bajos ügylet. Szerencsére a mozi propaganda része ennyivel a háttérben nagyvonalakban letudva, egyébként a szerző szabadjára engedheti a fantáziáját. Persze, ha a bolygónkon rend van, akkor kívülről kell jönni a problémának, különben tömény unalomba fulladna a történet. Amiről szó nincs. Bulicsov remek turmixot hozott össze.  (Kellett is hogy ott legyen bábáskodni, mert be kell vallani, a mesekötet alakjait helyenként bizony alaposan átírták a mozi kedvéért. Például a kedvesen bumfordi, sziámi cica és robosztus maci keverékké lett Gromozeka alakja igazából csak a nevét őrizte meg.) A modernséget ötvözte a hagyományos népmesék szereplőivel és eszköztárával. Lássuk hát a medvét, ha már szovjet-orosz filmről van szó.
Jelenet a filmből
Aliza, a fiatal lány, az édesapjával utazik az űrben, a barátjukat, a más fajból való Gromozekát keresve. A véletlen egy addig csupán legendának hitt hajót sodor az útjukba, amely valamikor pusztulást jelentett más bolygókra. Hamarosan kiderül, hogy bár a kisbolygónyi űrjármű egykori hódító népe már nem él, a Föld mégis veszélyben forog. A megmentésére vissza kell utazni abba a múltba, amikor a varázslat még hétköznapi dolognak számított. Erre a legendákban és mesékben jól eligazodó Aliza a legalkalmasabb.
Naná, hogy ő a legalkalmasabb, ha egyszer ifjúsági fantasy moziról van szó. Igen, tényleg az a műfaj, ami fehér holló gyakoriságú volt szovjet korszakban. Természetesen fölösleges elfeket vagy orkokat remélni benne, vagy valami dögös csatajelenetet, merőben más a felfogás. Az említettek híján is egyedi darab, olyan, amiből csak elvétve készült hasonló. Pont az unikum jellege miatt úszta meg az idő szigorú rostáját.
Szolidan indít a történet. Háromfős űrhajó szeli hazafelé az űrt, benne egymással néha kicsinyesen civakodó emberekkel. Meg egy elvarázsolt békával, nehogy túl komolyan vegyük az alapszitut. Ez a szerkesztési mód végig megmarad a mozi során. Épkézláb sci-fi helyzetekbe rögvest beépül valami mesebeli elem. Van fénysebesség, szkafander, halálos veszély, meg cserfes kislány, zsörtölődő, de aranyszívű kapitány, akinek ott a tejföl az álla szélén. A Föld lehet békés és magabiztos, de a bürokrácia él és virul. Hőseinknek például az útjába áll, amint a bolygó megmentésére igyekeznek. Kész szerencse, hogy a sufniban ott egy időgép, mint minden rendes családias űrjárgányban. Átszelni pár tízezer évet legalább olyan sima ügy, mint a Star Trekben.  Sőt, simább, elvégre a SZU társadalmi alapötlete fejlettebb. 1987-ben, persze. Egy huszonháromezer éve kihalt hódító faj, - gyanúsan emberkülsejűek, - mégis ki akar velünk tolni még holtában is. A gyűlölködés vírusa, ami számos bolygót leamortizált már a kezük alatt, a címadó lila gömbbe zárva itt lapul valahol a bolygónkon. (Mintha behozatalra szorulnánk ezen a téren….) Gondolom, így elolvasva a sztorit, sokan máris legyintenek az egészre. Nem kéne. Kifejezetten szórakoztató a felvezető rész. Látszik, hogy profi írta a párbeszédeket és helyzeteket, egyszerre parodisztikusak és mégis komolyan vehetők. És pergőek, észre sem venni az idő múlását.
Jelenet a filmből
Szóval alig félóra után, amikor már kezdenénk magunkat beleélni a „Mentsd meg a bolygót!” űropera sokadik variációjába, egyszer csak éles kanyarral a „legendák korába” csöppenünk. Vagyis vissza Meseországba. És lőn sárkány, fülelő fa, griffmadár fióka, boszorkány, varázsló. Szóval, mi szem-szájnak ingere egy gyermeknek számára. Nem kimaradva belőle egy csipetnyi félelemérzet sem, mert a mesék eredeti alapja az volt, hogy a csavargásról szoktassák le a beste kölykét. A mitikus múlt veszélyes, az élén az orosz népmesék Baba Jagájával. Ő ugyan eredetileg jóval több volt a kor embereinek, mint a megszokott vasorrú bába helyi reinkarnációja, de itt csak ennyit kap.
Szvetlána Haritonova, a Lila gömb Baba Jagája
Ugye, milyen aranyos? 
Úgy, mint a griff bébi, ami mindjárt a kikelése után ártatlanul pislogva reggelizne a hőseinkből, ha hagynák magukat. Itt meg is állok a további részletezéssel. Azt hiszem, ennyi elég ízelítőnek, hogy jó hangulatú alkotás „A lila gömb,” amely remekül keveri modern kor fogásait a hagyományos mesefolklór alakjaival. A nagyon eltérő részleteket pedig a humor gyúrja össze fogyasztható eleggyé.
Aliza – oroszul Alisza – talpraesett leányzó, akinek vág az esze. Ilyen téren, lehetne akár az „Indul az űrhajó” szereplője is, de abból kimaradt. Így viszont megúszta a piros nyakkendőt, az sem lebecsülendő. Meseországbeli párja, Geraszik, nem marad el tőle. A vásott fiúcska, akire éppen a kondér várna a boszorkányék családi kunyhójában, törhetetlen optimizmussal állandóan találmányokon agyal, a veszélyre fittyet hányva. Lehetetlen nem kedvelni. Csakúgy, mint a szőrmók Gromozenkát, aki bölcs, megértő, de ha kell, bármikor birokra kell az emberevőkkel. Pozitív karakterekben erős a mozi. A rosszak közül az ütődött banyafi és maga a bibircsókos boszi sikerültek jól. A világűrből jött fő ellenfelek viszont borzasztóan sematikusak, semmi spiritusz nincs bennük. Ebben a formában kihagyott ziccer a jelenlétük. Továbbá a fő konfliktus, az eredeti alapötlet hamar hamvába fullad. „A nagy megmentés” nem izgalmas még egy gyereknek sem. Kár érte.
A szokatlan részletek párosításán túl a mozi erőssége a látványvilág. A sci-fi vonal e területén a szovjetek mindig kiválót produkáltak. Mondhatni a semmiből tudtak varázsolni. Kellett is nekik, mert pénzügyileg irtó szegény lehetett az eklézsia.  A számítógépes trükkök helyenkénti fapados volta néha kikiabál a képből. Kilóg a lóláb, meg a kötelek a repülőszőnyegről. Utómunkára nem futotta a laborban. A „szegény ember vízzel főz” igazságát a máshol meglévő képi ötletesség teljesen ellensúlyozni nem tudja.  Viszont a zene mondhatni tökéletes. A „szokásosnak mondható” fülbemászó sláger ezúttal sem marad el a stáblistakor, a történethez pedig stílusos szintetizátor dallamok adják a körítést. Elvégre az 1980-as években az a stílus dukált. Színészileg a felnőtteknek nem kell megszakadniuk, s akkor még finoman fogalmaztam. A két gyermekszereplő viszont roppan aranyos, de jobban megírt jeleneteket kaptak, mint a „nagyok.” A rendező tudta a dolgát. Az egyértelműen átjön, hogy többre lett volna képes, ha bővebb költségvetésből gazdálkodhat. A film kurtán-furcsán ér véget. Mintha leszóltak volna Moszkvából: „Ennyi volt, elvtársak, három nap a lezárásra.” Az utolsó negyedórára olyan hirtelen rántással futnak össze a szálak, mint Bendegúz öltéseinél az Indul a bakterházban. Hasonló eredménnyel. Kisebb gyermekek számára bizonnyal hasznos volt ez a megoldás a moziban, - jobban bírták türelemmel a szűk 74 percet – de dramaturgiailag zavaró. Végig az volt az érzésem, eredetileg nem így tervezték. Megerősített a hitemben a mostanában az Internet bugyraiból felbukkanó mintegy plusz 20 percnyi anyaggal hosszabb változat megjelenése. Sajnos, beszerezni nem tudtam, mert a viharos gyorsasággal eltűnt a „tecsődről.”
Mint az indításnál írtam, eredetileg a mozi a tinédzsereknek készült. Van egy olyan sejtésem, mostanság ők azok, akik legkevésbé áldoznak rá időt. Inkább megnézik helyette a „Sikoly 33 és 1/3” hat hónapig örökbecsű folytatását. „A lila gömb” ettől függetlenül nem rossz mozi. Több az erénye, mint az alapvetően a rubelek elfogyta okozta visszásságok. Családi szórakozásra megteszi. Különösen, ha az idősebbek hajlandók együtt nézni a csemetékkel és néhol szóbeli eligazítást adni nekik. Ők bizonyára jobban ismerik a klasszikus mesék figuráit, mint az új nemzedék. Csak el kell fogadni az alapigazságot, hogy „nem kell mindig kaviár.” Meg erőszak sem. A spéci trükkök helyett adjunk teret a gyermeki fantáziának és a saját nosztalgiánknak a képernyő előtt. Higgye el az olvasó, nem rossz csere az olykor-olykor.


Lopva, több részletben néztem meg a filmet. Tavaly elhatároztam, hogy kevesebb mindent „vállalok be”, hogy ne legyen annyira sűrű a napom. Ez egy ideig ment is, de viszonylag hamar véget ért a dolog. Minél mobilisabb lettem, annál több lett az elfoglaltság. Talán épp egy éve volt, amikor először láttam ezt a mesefilmet. Három vagy négy alkalom kellett hozzá. Erről egyáltalán nem a film tehet, hanem én. Erről, a szakaszos filmnézésről tényleg le kell szoknom!
Oldfan ellenben nem tétlenkedett (teljesen jogosan!), és már három-négy hónapja olvasható az írása a neten.
Elolvastam. Nagyon sok mindent leírt, amivel csak egyet tudok érteni.  Belőlem azonban, teljesen természetes módon, mást is kihozott az alkotás. Az egész történet egy kicsit olyan volt mintha egy új, kevert (szinkretista) eredetmítoszt prezentálnának az embernek. Persze, ha belegondolunk a legtöbb (nívós, vagy nívósabb) sci-fi maga egy alternatív világmagyarázat. Van benne eredendő bűn, és természetes van megváltás, megszabadulás. Egyáltalán nem véletlen, hogy a legnépszerűbb ilyen jellegű alkotásoknak szó szerint és átvitt értelemben is van kultuszuk.
A regényfolyamból PC-s játék is készült
A magam részéről úgy gondolom, de ez nem több részemről mint megérzés, hogy a könyv (amely a mai napig nagyon népszerű Oroszországban) azért jelenhetett meg, és film is azért készülhetett belőle, mert az akkori aktuális kultúrpolitikai irányvonalba nagyon is belefért.
Óhatatlan, hogy az értelmes emberben időnként felvetődjön a gondolat; honnan jöttünk, és hová tartunk? Ezek azok a kérdések, amikre soha nem fogunk tudományos választ kapni. Tudósok kutatják a kérdést, de biztosan soha nem tudjuk meg, hogy került, alakult (a nem kívánt rész törlendő) ki az Élet a Földön. Ahogy azt sem, hogy mi történik velünk akkor, amikor véglegesen leáll a szívünk. Ilyenkor teljesen véget ér minden? Vagy „csak” kitörtünk a tér-idő kontinuumból?
Mindig hitbeli meggyőződés marad az ember számára az ezekre a kérdésekre adott válasz. Mert természettudományos válasz, - bizonyítékkal (!) -  soha nem lesz rájuk.
Ebben az alkotásban jó érzékkel keverik össze a vallásos elemeket, a mesésekkel. Igen, az ateizmus és materializmus ideológiai alapjain álló Szovjetunió kormánya pénzt áldozott vallásos dolgokra is. No, nem támogatott mindenféle vallási elképzeléseket, de a legnagyobb konkurencia befolyásának csökkentésére volt pénz. Az emberek gondolkodását nem lehet máról holnapra megváltoztatni. Arra évtizedek, évszázadok kellenek. Azok a politikai erők amelyek nem veszik ezt figyelembe, csak káoszt, és zűrzavart tudnak gerjeszteni saját környezetükben. Gyakorlatilag erről szól a 20. század európai történelme.
A filmben szereplő lila gömbnél én egyből Pandora szelencéjére asszociáltam. Emlékeztek az ókori görög legendára? Ahogy Prométheusz kinyitotta a dobozt, egyből kiáradt belőle a halál, a betegségek, a szegénység, és sok más, nem kívánt dolog. Minden, ami tönkreteszi az emberiséget. A filmben nem ez volt az egyetlen dolog, ami valamelyik vallást jutatta eszembe, de nem térnék ki mindegyikre, tessék megnézni a filmet. Mert érdemes!
A másik vonal a mese. Érdekes módon itt is az villant be,, hogy minő véletlen, de egy akkor már több évtizedes kormányzati elképzelést segít eljuttatni a moziba járókhoz a film. A figurák különböző etnikumok hagyományos mesehősei. Pontosabban, vannak hagyományos, és vannak a történethez kitalált karakterek. Uuuh, a varázsló, vagy Gromozeka, e történethez lettek kitalálva. Pontosabban történetekhez. Ugyanis egy mesefolyamról van szó. Én nyolc könyvről tudok, és a Lila gömb ebben a sorozatban a harmadik kötet. Kir Bulicsjov (Nem baj, ha így írom a nevét?) 1982-ben írta meg ezt a könyvet. Ám csak 1983-84 során jelent meg (először) a Pionyérszkaja Pravdában, folytatásban. (Ugye milyen érdekes? Miért pont ott?) Nem gondolnám azért, hogy túlzott következtetést kellene levonni ebből a tényből. Félreértések elkerülése végett kijelentem, hogy a Lila gömb nem termelési regény szintű alkotás! Nem ideológiaterjesztés, avagy propaganda okán íródott meg. Ám az kétségtelen, hogy magában hordozza azokat az elemeket, amik miatt a kultúrpolitika irányítói úgy gondolták, hogy érdemes pénzt fektetni a dologba. De ezek egyáltalán nem tolakodóak, a történet vagy a dialógusok nincsenek erre kihegyezve. Az olvasók között biztos van, aki látta már az Utánam, srácok! című magyar ifjúsági sorozatot. Milyen az? Jó. Annak idején meg nagyon jó volt. Nézd meg ma, és meglátod, hogy a[z ideológiai] népnevelés ott van abban is. Nem bántóan, de ott van. (Attól függetlenül, szerintem egy jó ifjúsági filmsorozat.) A pionyír mozgalomnak, a magyar úttörőmozgalomhoz hasonlóan, lényegi küldetése az volt, hogy segítsen megfelelő ideológiai nevelést adni a tizenéveseknek. Nem bíztak mindent a szülőkre. De ha belegondoltok, minden ifjúsági mozgalomnak ez a célja. Elfoglalni a fiatalokat és ezáltal értelmet adni életüknek. És ez ideológia nélkül elképzelhetetlen.
Ahogy Oldfan is említette, a könyvből filmet készítettek 1987-ben. Az idők folyamán regényciklus három másik kötetét is feldolgozták. Rajzfilmen. Az jelenlegi utolsó feldolgozás 2009-ben készült (Alisza születésnapja), és az 1972-es születésű Natalja Jevgenyevna Guszeva, aki az 1987-es film főszereplője, kölcsönzi a hangját az egyik karakternek.
Szóval, a mesehősök. A film nézése közben az jutott az eszembe, hogy nem véletlenül vannak a kitalált, mondhatni gyökértelen, karakterek mellett a klasszikus szláv mesevilág alakjai.
Nagyon sokan, tévesen, úgy gondolják, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának történetét végig kíséri az internacionalizmus. Nem, ez nem így van. Nem kívánok most hosszabb filozófia és/vagy történelmi fejtegetésekbe bocsátkozni, legyen annyi elég, hogy az idők folyamán, a kor kihívásaira adott válaszként változott az ideológia gyakorlati megvalósítása. A nemzetiségi kérdéshez való hozzáállás nagyon összetett téma, könyvet lehetne írni róla. A lényeg, amire most ki szeretnék térni, az, hogy a harmincas évek legvégétől, de még inkább a negyvenes évek legelejétől, a szovjet állam vezetői újra építettek a nacionalista érzésekre. Egy soknemzetiségű országban ez veszélyessé válhat, ám a Központ a tuttira próbált rámenni. Az államalkotó nemzet fogalmát nem kívánta egy néppel kisajátíttatni. Ennél nagyobb merítésben gondolkodtak. Visszanyúltak a Kijevi Rusz idejére, és a keleti szláv életérzésre szándékozták alapítani a nacionalista propagandájukat. E gondolatkör megvalósítása épp az új himnuszban köszön vissza. Már ha nem a magyar fordítását tekintjük zsinórmértéknek. (Ahogy kishazánkban teszik nagyon sokan, legalábbis az interneten barangolva nagyon úgy tűnik. Messzemenő, a mára is vonatkozó következtetéseket tesznek, és egy nem pontos fordításba magyaráznak bele valamit, ami nincs ott.) Semmi baj nincs a Szovjetunió himnuszának magyar fordításával. Van benne pontatlanság, de hát az elsődleges célja a fordítónak az énekelhetőség volt, ennek azért alárendelt ezt-azt, de igyekezett a mondanivaló lényegét megtartani.
A „… nagy Oroszország kovácsolta frigy…” helyett „a „… nagy Rusz…” van az eredetiben. Nagyon nem ugyanaz a két dolog. A Rusz nem Rosszija az érintettek számára. Abban biztos vagyok, hogy minden fehérorosz, és ukrán nemzeti érzelmű személy egyetért velem ebben a kérdésben. A Rusz nem más, mint Fehéroroszország, Oroszország és Ukrajna, együtt. A terv az volt, hogy a közös keleti szláv identitás legyen az, ami össze fogja tartani az országot. E három nemzet lefedte az ország lakosainak jelentős részét, ám szükség volt a nem szláv lakosság támogatására is. Divatos szóval élve integrálni kellett őket a keleti szlávságba. Ezt sikeresen akkor lehet véghezvinni, ha gyermekkorban elkezdődik a hasonulás. Ha a grúz, csecsen, hanti, finn, üzbég, kazah, görög stb. nemzetiségű gyermekek megismerkednek a szláv mesehősökkel, akkor később is könnyebben azonosulnak a közös ország közös ügyeivel. Ennyi. Könnyebb az azonosulás, ha nem „vegytisztán” kapja a gyermek a másfajta kultúrát. (Lásd a repülőszőnyeget és Uuuh karakterét.)
Számomra mindez persze semmit nem von le az író, vagy a film érdemeiből. Ez nem befolyásolja az értékítéletemet. Mindezt csak azért írtam le, mert a mű megszületésének körülményei, esetleg, segíthetnek annak értelmezésében. Úgy, mint verseknél. Elolvasom a verset, és vagy jelent nekem valamit, vagy nem. Ha a mű születésének körülményeit megismerem, akkor ráérezhetek arra, hogy mi foglakoztathatta a költőt. Megsejthetem, mit jelenthetett neki az a vers. Esetleg lehet, hogy új jelentéstartalommal is megjelenik számomra. Csak a körülmények, az ismeretanyag változott, és ez indukálja a változást bennem.
Erre való a művészet. Hogy megváltoztasson minket, hogy kihozza belőlünk a jót. Segítsen elhagyni a monotóniát, hogy örülhessünk a szélnek, - az erősségtől függetlenül, - a szélcsendnek… Mindennek! Hogy érezhessük, élni csodás!

A filmbéli karakterek sokkal szerethetőbbek, gyermekhez igazítottabbak, mint ahogy a szláv mítoszokból ismerhetjük őket. Az igazi Baba Jagát ismerhetik már e blog olvasói, de például a Halhatatlan Koscsejről még nem volt szó. Mégis, ki is ez a Koscsej?
Iván Bilibin: A Halhatatlan Koscsej
Koscsej ( vagy másik variációban Kascsej) név eredeti jelentése vékony, sovány ember. A név etimológiája szerint a sovány ember értelem mellett, foglyot szintén jelenthet a név. Illetve, még zsugorit is.
A szláv mesékben hol varázslóként, hol a királyként jelenik meg. Időnként beszélő lova is van.  A lovat egyébként a Halhatatlan „készítette”. Egy kísérlete során jött létre. Ez egy olyan pro-Frankeinstein történet, azzal a különbséggel, hogy a „végtermék” egy ló, és nem egy ember. (Kissé félelmetes, ha belegondolunk, hogy a klónozás, génmanipulálás évszázados álma az emberiségnek. Ugyanakkor a régmúlt idők emberei, úgy látszik vallási meggyőződéstől függetlenül, nem tartották helyes dolognak az ilyen manipulációkat. Lám-lám, azért itt is összeér a vallás és a sci-fi. Hiszen a mesék régi korok hitvilágát őrizték meg számunkra. A sci-fi meg a jövővel foglalkozik tudományos alapon, elvileg.)
Az egyik legfontosabb „tevékenysége”, hogy elrabolja a főhős menyasszonyát. Ábrázolása általában magas, sovány öregember, esetleg csontváz. Az orosz tündérmesék mellett „feltűnik” cseh, és lengyel népmesékben is. Koscsem Megynoborgyimnak (lengyel verzió)  rézszakálla van, és az alvilág földalatti királyságának az ura. Az orosz népmesékben az ő örök ellensége, a jó megtestesítője, nem más, mint Iván cárevics. Akárhogy nem lehet legyőzni,  csak egy titkos, mágikus formula segíthet ebben. Ezzel nem ráolvasást kell gyakorolni, hanem ez a nehezen érthető, rébuszokban fogalmazó mantra egy leírás, ami ismerteti a módját annak, hogy lehet legyőzni a Halhatatlant. Több mese azt állítja, hogy Koscsej egy fogoly, aki le van láncolva egy toronyban. Háromszáz éves rabság fogalma fűződik hozzá.

Koscsej, a kultusza szerint, Csernobogvics (vagy Csernobog Vics, esetleg Csernobog) a „fekete isten” (a sötétség, a balszerencse,  a járványok rossz időjárás megszemélyesítője) kisebbik fia.  Fivérei Gorin (vagy Gorinics) és Víj. A fekete isten után Koscsej a legerősebb a sötétség urai között. Ezért mind fivérei, mind az apja ellenségei tartottak tőle. Úgy tartották, hogy tud parancsolni a sötétség erőinek, ezáltal uralmat gyakorol a holtak teste, és lelke felett. Egyes mesékben képes az emberekből „kiszívni” az életerőt. Nagyon jó kardforgató és különleges mellvértje van.
A Halhatatlan életerejét egy tojáshoz kötik. Ezt Rod, nyugati szláv megfelelője Radigoszt, a világ teremtésekor hozta létre. Egyesek összefüggést látnak a szláv mitológiában feltűnő tojás és az ősi agnosztikus, kabbalista szövegek között. (Hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, ne tőlem kérdezzétek!) A tojás jelképezi az őserőt, azt az energiát, amely teremtő erő. Ezzel szemben áll a judeo-keresztény tanítás, amely egy intelligens, egy személyhez köthető, megtervezett alkotásnak gondolja a teremtést. Viszont a Nagy Bumm teória bizonyos tekintetben paralel a paganista szemlélettel. A Koscsej kultusz hívői úgy gondolták, hogy mivel a Halhatatlan ereje ahhoz a Tojáshoz köthető, - most szándékosan írom nagybetűvel - amely a világ teremtésekor jött létre, és részesült az akkor ott jelenlévő (gonosz) erőből (Vö. a gnosztikus állítással, amely szerint a gonosz teremtette a világot,) és ezt az erőt tudja közvetíteni Koscsejnek, aki így halhatatlan, és legyőzhetetlen. Egészen addig, amíg valaki össze nem töri a Tojást. Amely Tojás az Univerzum lényege is egyben.
Ahogy halványult az emberekben az ősi elképzelés, úgy jelentek meg az olyan mesék, melyben Koscsejt elpusztítják, megölik.
Kascsejt hívják még a Fekete Nap Urának is. A Fekete Nap egy ősi, szakrális, ezoterikus, okkult szimbólum. Nagyon elterjedt volt, nem csak a szlávok ismerték. Helene Blavatszky (Jelena Blavatszkaja) teozófus sokat tett e jelkép népszerűsítéséért.
A szláv mitológiában járatosak fontosnak tartják megemlíteni, hogy Koscsej nem a halál istene, hanem a halottak ura. Nem ő az, aki megöli az embereket, de ő az, aki uralkodik a halottak felett.

Láthatjuk, hogy Koscsej szerepe elég sötét a szláv hitvilágban, nem úgy, mint ebben a filmben. De hát, végül is ez egy gyerekeknek szóló mozi, és nem horror történet! A film minden hibája ellenére nagyon szerethető alkotás. Csak ajánlani tudom.

A hozzátartozó feliratot itt találhatjátok meg!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése