Rút hattyúk


A film eredeti címe: Гадкие лебеди
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
kiterjesztése: srt.















Rút hattyúk (Gadkije lebegyi) 2006

Az emberiség jövője. Olyan téma, aminek már évszázadok (évezredek?) óta újra meg újra nekirugaszkodnak az írók. Születtek róla utópiák és disztópiák, a szerzők világlátása szerint. Aztán megjelent a mozgókép és a rendezők sem óhajtottak kimaradni sorból, hogy közöljék az álláspontjukat a témakörben. Bizonyos filmekben egymásra talált a két alkotógárda. Ilyen a Rút hattyúk is. A cím könnyen felismerhetően a klasszikus mesére, „A rút kiskacsa” történetére utal. De mi van akkor, ha az átváltozás után a hattyút találjuk rútnak? Konsztantyin Lopusanszkij már többször bizonyítékát adta, hogy mélyen aggasztja a Föld sorsa. A halott ember leveleiben egy nukleáris háború következményeivel szembesítette a nézőt, majd. A múzeumlátogatóban egy világméretű ökológiai katasztrófa látomását tárta elénk. A Rút hattyúk, ha némileg közvetve is, de illeszkedik a sorba. Ezúttal egy radikális társadalmi szemléletváltozás felbukkanásának tesz ki bennünket. Jó társakra talált mindehhez a Sztrugackij fivérekben. A testvérpáros utolsó közösen írt könyve adja a laza alapot a film történetéhez. A fentebb említett „A halott ember leveleiben” Borisz Sztrugackijjal már dolgoztak együtt. Akkor az eredmény egy világhírű film lett. Vajon ezúttal mire mentek?

Viktor Banyev, az Amerikában élő, de orosz származású író, az egyik ENSZ bizottság tagjaként eljut a zárt „Különleges zónába.” Nem csupán alkotóként érdekeli az ottani helyzet megismerése, hanem apaként is. Elvégre a lánya a zóna egyik iskolájában tanul az „ázottaktól,” de már hónapok óta nincs róla hír. A különös hatalommal bíró földönkívüliek rendkívüli tudást kínálnak a tanítványaiknak, de mint mindennek, ennek is ára van. Meglehetősen nagy. Genetikai átváltozás, az emberi lét fokozatos elvesztése. A gyermekek minden nehézség nélkül képesek azonosulni a mutánsok alapjában más világszemléletével és hajlandók megfizetni azt, amit a tudás megszerzéséért kell. Ám a többséget kitevő „közönséges” emberek mély gyanakvással figyelik a Zóna történéseit. Nem minden ok nélkül. Úgy tűnik, a formálódó új világban velük senki nem számol. Az utódaik sem. Banyev akarata ellenére belekerül egy olyan konfliktus közepébe, amely háborúval fenyeget az új és a régi faj között.
Arkagyij és Borisz Sztrugackij 1986-ban írták az utolsó közös regényüket, mely 1993-ban „Sánta sors” címmel megjelent magyarul. A „Rút hattyúk” annak a műnek a páros fejezeteiből áll össze. (A páratlanok nem Banyev, hanem egy másik, iszákos szovjet író helyenként groteszk kalandjairól szólnak.) A fivérek „Delelő univerzum” ciklusában visszatérően felbukkanó személyek a „progresszorok.” Ők egy fejlettebb bolygó lakói, akik egy, a magukénál elmaradottabb társadalmat próbálnak apró, az érintettek számára lehetőleg láthatatlan manőverekkel terelgetni a jobbulás útján. Legközismertebb példa a tevékenységükre a „Lakott sziget” regényekben – és mozikban – található. Idő múltával Boriszék arra jutottak, hogy a progresszorok állandó kudarcra vannak kárhoztatva, sőt, a tevékenységük több bajt okoz, mint amennyi haszonnal jár. Minden civilizációnak a saját fejlődése vonalát kell követni, amelyben a visszaesések és kudarcok egyaránt ott vannak a haladás mellett. Kívülről egy társadalmat sem lehet boldogítani. (Mostanság Afganisztán és Irak környékét elnézve, az ott zajló folyamatokat látva, óhatatlanul eszembe jut, hogy nem ártana a diplomaták képzésébe felvenni néhány Sztrugackij regényt.)
Az „ázottak” földi megjelenése ezt a szemléletet tükrözi. Hiába áll mellettük az igazság, hiába nemesek a céljaik, hiába járnak a tudományos ismereteik fényévekkel a miénk előtt, alapvető hibába buknak bele. Egy civilizáció nem szakítható el az utódaitól. Aki megpróbálja, arra rárontanak, miként a vaddisznó konda tesz a malacai védelmében. Ha pedig a tevékenységük súlyosan sérti a fennálló hatalmi rendet, az elit habozás nélkül veszni hagyja az egyébként áhított és remélt hasznos tudást a saját érdekét védelmezve. Mi több, számukra belefér, hogy könyörtelenül és számítóan végeznek azokkal, akiktől tartanak. Nincs nehéz dolguk, az emberek többsége zsigerből elutasítja az „elitképzést.” Már pedig a Zóna iskolájában a kiválasztott kevesek okítása folyik. Hogy mindez közös érdek,  gyorsan elfelejtődik. Ennek a viselkedésformának a hirdetése beleillik Lopusanszkij eddigi világképébe. Nem csoda, hogy „kiszúrta” magának regényt. Bár őt gyakorta bírálják, hogy pesszimista, - pedig nem teljesen az, csak direktben nem adagolja az optimizmust sugalló jeleket a mozijaiban, - a tekintélye vitathatatlan a filmkészítők között. Így külföldi (francia) és hazai pénzen, beleértve a Gorbacsov alapítványt, csak összeszedte az elegendő rubelt a forgatásra. No, nem szuperprodukcióra, csak afféle tisztes középszerre, ami a piszkos anyagiakra értendő csupán. A szellemi-gondolati részét illetően jóval az átlag fölött jár a mű. (Azért az alig burkolt ital reklám tetten érhető, mi tagadás. De ezúttal legalább jó helyre ment a szeszipar pénze.) Továbbá az alkalmazkodás másik jeleként az előző alkotásainál jóval könnyebben befogadható filmet tett le az asztalra. Az pedig tiszta bónusz, hogy egész jó tempójú. Viszont akciófilmre  gondolni az ő esetében fölösleges.
Az indításnál rögtön megkapjuk a rendező védjegyének számító vörösben úszó képeket, ami szinte előre vetíti, hogy valami kellemetlen felé tart a főhős. Utána korántsem adagolja olyan töménységben az ilyen fényképezést, mint „A múzeumlátogató” esetében, ami egyáltalán nem baj. Ettől még a hangulatos fényképezés éppoly erős marad nála, mint az előző munkáiban. Később újra felbukkan a történetben a mindent beborító vörösség, de ott tényleg van dramaturgiai funkciója. Meglehetősen kísérteties hatást kelt. Tehát a képi világ hasonlít a mesterére, (Tarkovszkij) de jellegzetesen egyedi és túlzásmentes. A zene továbbra sem központi kérdés nála, a környezet zajaira inkább épít a hangulatteremtésnél. A megszokott zeneszerzőjével, (Alekszander Szokulov) dolgozott, aki nagyon érti a hagyományos dallami megoldásokba beépített külső zajok vegyítését. A történet főhőse, az író Viktor Banyev, közel áll az anti-hős figurájához. Az égetett szeszek nagy barátja nehezen talál kapcsolatot az emberekkel, a volt feleségével sem jött ki, saját bevallása szerint rossz apa volt. A regényei központi karakterei megvetendő alakok, ezt a fejéhez is vágják az ifjú olvasói. Ám figyelmes szemlélő, világos fejjel következtető, és - minden jogos bírálat ellenére - van erkölcsi tartása. A cinizmusa egyfajta álca nála, ami lefoszlik róla, amikor a lánya veszélybe kerül. „A gyerekeknek élniük kell.” Ez az egyszerű igazság mindent felülír. Képes róla meggyőzni még egy tőlünk idegen gondolkodásmódot követőt is. Ő maga pedig nem habozik a saját életét kockáztatni, hogy bizonyítsa, nem pusztán a szavak embere. Grigorij Gladij elsőrangúan hozza ezt a felemás figurát. Erős a humanizmusa. Egyszerre él benne az új és régi. De szembesülni kénytelen vele, hogy az ellentét feloldhatatlan. Borzongató belegondolni a film lezárásánál, hogy milyen kegyetlen választás elé kerül. Egyértelműen az ő alakja köré épül a mozi, minden más szereplő a keze alá dolgozik a történetben. Nincs gond a kiegészítő karakterekkel, sem az eljátszásukkal, de igazán emlékezetes alakítást részemről nem találtam köztük.

 Úgy gondolom, Lopusanszkij hatása a történetre alapvető volt, mert az eredeti írásban korántsem ilyen a főhős karaktere. Egyáltalán, véleményem szerint azon ritka eset állt elő, hogy a forgatókönyv szerencsésebb kézzel lett összerakva, mint az irodalmi alapanyag. Sztrugackijék regénye bizony erősen szétszórt, csapongó, nehezen követhető. Vannak benne rendkívül szórakoztató részletek, remek meglátások, de a korábbi műveikkel nem ér fel. Mint annyiszor, a testvéreket nagyon foglalkoztatta, miként reagálna az emberiség, ha valóban idegen gondolkodásmóddal kerülne szembe. Valljuk be, az Irány a Holdtól a Csillagok háborúján és a Csillagközi invázión át akár a Prométheuszig, - sok-sok sci-fit sorolhatnék még, - inkább a saját földi félelmeink vagy gondolkozásmódunk vetül ki a világűrbéli kalandozásokban. Egy másik, a földitől alapjában eltérő intelligencia bemutatása, nem jellemző a műfajon belül sem. „A kölyökcímű munkájukban az írópáros már boncolgatta ezt a témát. Nem túl jól jöttünk ki belőle, mi, emberek. Most sem. Valahogy röghöz, vagyis inkább bolygóhoz kötöttek vagyunk. Beszélünk a fejlődésről, szeretnénk is, a jó szándék él bennünk, de csak úgy képzeljük el, hogy a mi kis nyugalmas, megszokott életünket lehetőleg ne forgassák fel a haladás jegyében. (Sem.) Sztrugackijék viszont nem engednek. Igen, lehet rendbe hozni a pocsékul álló dolgainkat, de ára van. Jókora. A regényben más az alapkonfliktus. Ott az olvasható ki a sorok közül, - tiszta válasz alig van – hogy az emberiségen belül mutáció lépett fel, az új faj közöttünk él, s bizony leírt minket, „hagyományosakat.” Dehogy akar kiirtani, kipusztítjuk mi magunkat. A régi „típusú” emberek teljes pánikban menekülnek a zóna környékéről, ahol könnyedén szabályozzák az időjárást, gondolati erővel repülnek az „ázottak” s egyáltalán, semmi nem olyan, mint amit megszoktunk. A moziban mindössze pár idegen van. Szintén nem erőszakosak, – Most még! - röffen a konda – de csupán az új nemzedék nevelésére koncentrálnak. Néhány kiválasztottnak felkínálják az új világ esélyét, de az testi transzformációval jár, amitől az emberek többsége irtózik. Vagy annyira fél, hogy ölni képes az elkerüléséért. Még a vegyi háború sem ár a megszokott régi megóvásáért, miközben a világ belepusztul a saját erőből megoldhatatlannak tűnő környezetszennyezésbe.
Így elmondható, hogy az szerzők által választott intelligenciák találkozásának konfliktusa szerencsésen ötvöződik Lopusanszkij bolygó féltő szemléletével. A folyamatosan zuhogó eső, ami a „hétköznapi” emberek idegeire megy a regényben, míg a mutánsoknak lételem, remekül adja a világ vége hangulatát egy diktatórikus államban. Ez utóbbi elfelejtődik a filmben. Viszont az már bizonnyal a rendező álláspontja volt, hogy az egyesült Föld szemléletében maradt a régi. Bár a színhely jól felismerhetően orosz, a döntések egy világszervezet kezében vannak és az ENSZ katonai szerepe nem pozitív. A katonaság tervei simán felülírják a civil tudósok bizottságainak határozatait. Az anyagias világ elsöpri az intellektuális jövő lehetőségét. Nos, igen, ez kétségkívül a jelen, kár volna tagadni. Mi lesz az új generációval? Feladjuk a már-már kézben lévő, szinte „isteni” tudást? A jelenkor embere nem bújhat ki a kényes kérdések alól. Hiába dugják el a megmenekült gyermekeket a világ szeme elő, léteznek, akik tudják, hogy számukra a régi életforma fizikai kínszenvedést okoz. Köztük vannak a szüleik. Ők hogyan tudják feldolgozni az, hogy a saját utódaik miattuk szenvednek és csak évtizedek múlva remélhető, hogy gyógyultak lesznek.
Úgy tudnám összegezni, hogy a Rút hattyúkban Lopusanszkij az intelligens fantasztikum világát kínálja a nézőknek. Bizonyítja, hogy nem kellenek fénysebességgel száguldó űrhajók és galaktikus méretű háborúk a érdekes szórakoztatáshoz. Az igazi kihívás magának az ember természetének megmutatásában rejlik. Ez az irány mindig erős volt az orosz filmművészetben, a szovjet sci-fikben különösen. Világunk változásai nem az optimista irányzatot erősítették, több a keserűség és lemondás történetekben, mint az egykoron volt. Hol van mára a „Viharok bolygójának” optimizmusa, mely nem kételkedett abban, hogy legyűrjük a világűr és más planéták okozta nehézségeket. Jelenleg ott tartunk, hogy a saját élőhelyünk sincs biztonságban – tőlünk. A filmvégi enyhe bizakodás inkább reménykedés, mint töretlen hit az eljövendő évszázadokban. A gyermekeink talántudnak majd köztünk és velünk élni a jövőben. Ne feledjük, ez rajtunk, felnőtteken múlik. Tegyünk érte. Tegyünk értük.
Ui: A film magyarul eddig nem volt elérhető. Most már azért nincs túl nehéz dolga, aki látni szeretné. Csak némi vadászat szükséges az Interneten.

Viszonylag rövid idő alatt ez már a harmadik Lopusanszkij filmismertető, ami megjelenik a blogon. (Itt szeretném felhívni mindenki figyelmét arra az örvendetes hírre, hogy Norman Bates nicknevű felhasználó felajánlása olvasható A halott ember levelei című bejegyzés hozzászólásai között. Szeretném megköszönni neki a felajánlását!) A Rút hattyúk képi világa más, mint az eddigiek. Jóval színesebb, populárisabb a megjelenési forma. Nekem az első pillanattól kezdve elnyerte a tetszésemet. Nem tudom megindokolni, hogy miért, de a film kezdetétől egyfajta várakozásérzés fogott el. Az a furcsa, hogy ma sem tudom, miből eredt. Ez a lelkiállapot végig kitartott, és az óvóhelyi jelenetben érte el katartikus csúcspontját.
A fivérek
Az alkotás megtekintése után vágyat éreztem arra, hogy elolvassam az eredeti művet. Oldfan segített, így megtudtam, hogy magyarul már régen megjelent a könyv. Sánta sors a címe. Megvettem, elolvastam. Furcsa volt, mert úgy éreztem közben, hogy újra meg kell néznem a filmet. Elkezdtem érdeklődni mindkét mű iránt. Így szembesültem azzal, hogy a Sztrugackij testvérektől el kell még olvasnom ezt-azt. Például a Piknik az árokpartont is.(Piknik a senkiföldjén címmel is kiadták magyar nyelven.) De nagyon úgy tűnik nekem, hogy az egész Delelő Univerzummal meg kell ismerkednem…
Kutakodásaim másik eredménye az volt, hogy a könyv nem csak rám volt nagy hatással. (Tudom, nagyképűnek tűnhetek, de kérlek benneteket, ne értsetek félre.) Borisz Paszternákot is megihlette a mű. Nagy rajongója volt ennek az alkotásnak. Érdekes, hogy a Szovjetunióban a tudományos-fantasztikus irodalom mennyire megbecsült volt, szemben például az akkori magyar kultúrpolitikai állásponttal. Magam is emlékszem, hogy az általános iskolai magyar irodalom tanárom mennyire nem tartotta literátori értékkel bírónak ezen alkotásokat. De valahogy ez benne volt az akkori un. magas irodalom értékítéletében. Még akkor is, ha például a Magyar Televízió 1980-ban tévéjátékot készített Alekszej Tolsztoj Aelitájából. Persze a korszaknak megfelelő bluebox-os technológia „túlpörgetéssével”. A filmecske látványvilága így erősen a magyar Pirx sorozat képi világára hasonlít. Érdekességként megemlíteném, hogy Farkas Bertalan űrutazásakor épp ez az alkotás volt műsoron az egyes csatornán. [Ez az este 8 órás főműsor volt]. A magyar készítésű Aelita sugárzását megszakították, és ekkor közölték az ország népével, hogy kinn van az űrben az első magyar űrhajós.
Paszternák ihletett kapott a regénytől, és megírta a За поворотом című versét. Szerencsénkre magyar műfordítása is van. Baka István művét itt olvashatjátok el.
Ez a vers hangzik fel a film óvóhelyes jelenetében. Gyakorlatilag így tiszteleg a film készítője Paszternák, és őrajta keresztül a Sztrugackij fivérek előtt.
A magam részéről mindig szerettem orosz nyelvű verseket hallgatni. Ha az ember nem figyel oda a szavak jelentésére, akkor is olyan magával ragadó,  ahogy az orosz nyelv dallama átjárja az embert. És a filmben nagyon szépen interpretálják Paszternákot! Olyan hátborzongatóan szép az a jelenet!
Az előző két Lopusanszkij filmhez annyi mindent írtam, és írhattam volna még. Ehhez nem akarok többet írni. Lehetne, de úgy érzem, hogy csak kerülgetni tudom a forró kását. A lényeg a filmben, és a könyvben van. Aki még nem ismeri, kérem, ismerkedjen meg a Rút hattyúkkal.
A felirat megtalálható itt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése