A múzeumlátogató


A film eredeti címe: Посетитель музея
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
kiterjesztése: srt.















A múzeumlátogató 1989

Úgy tűnik, Konsztantyin Lopusanszkijt nagyon foglalkoztatta a világ sorsa. Nem találta megnyugtatónak a maga körül látottakat. Így született meg a gyakran „posztapokaliptikus trilógia” elnevezéssel illetett filmjeinek második darabja. Az elsőről már olvashatott nálunk az érdeklődő itt.
„A halott ember levelei” az emberség és a felelősség kérdését feszegette egy véletlenül kirobbant atomháború témakörébe ágyazva. Szomorúan, de mégis reménykedőn, bízva benne, hogy a Föld nem minden részét érte el a pusztítás. A trilógia középső darabja ennél tovább megy. Ezúttal valóban a teljes bolygó a tét, nincs kibúvó. A Gaia (élő Föld) elmélet köszön vissza benne, némi módosítással.
Egy meg nem határozott, de annyira nem távoli jövőben, az emberiség gyakorlatilag egy hatalmas szemétdombon tengődik. A bolygó maga a Szeméthegy. Az emberiség ezen folytatja nemtörődöm életét. Egy ismeretlen turista érkezik meg a halott tenger szélére. Célja a vízzel elzárt mitikus Város felkeresése, amely csupán az év hét napján érhető el, a tartós apály idején. A Városban van az egyik utolsó Múzeum, a maga titkaival. Közelében található a Hegy, melyen talán választ kaphat a vándor az őt gyötrő kérdésre: Élhet-e tovább az emberiség?
Mellbevágó vízió, amit a filmben kapunk. Az élő Föld utolsó működő sejtje maga az emberiség, amely süket és vak a problémákra, a pillanatnyi élvezetét keresi, jövőtudata nincs. Guberálók járják a hatalmas szemétdombokat, keresve a még hasznosítható anyagokat. A kihalt tájon port kavaró szél fullasztja a még létező, kevés számú élőt, ezért beszorulnak a házaikba. A külvilágba csupán végső esetben mennek ki. Ha valaki önként turistáskodik, az csodabogárnak számít. Nem gátolják a tevékenységét, de nem is segítik. A társadalom két részre tagozódott.
Vannak egyszer a „normálisok,” akik azért nem egészen olyanok, akiket mi értünk a szó hallatán. A sportot és dühödt rock zenét nyomó Tv előtt vegetálnak, miközben transzvesztita „manökenek” diktálják nekik az aktuális divatot. Legfőbb céljuk, hogy lehetőleg senki ne zavarja meg a szórakozásukat. Legfeljebb a pénzszerzés lehetősége zökkenti ki őket ebből az állapotból. (Ho-hó, netán ismerős a mutatott kép?)Egyes kritikusok szerint a „materialistákat” jelképezik, korántsem pozitív értelemben használva a szót. Az „önzők” bizonnyal jobban fedné a valós tartalmat. A társadalom többségét a „debilek” adják. Ők aztán tényleg megfelelnek a kapott nevüknek. Időről-időre vallásos révület szállja meg őket. Egyetlen imát ismernek: „Engedj ki innen!” A sorozatos ismételgetése közben a falat kaparják. (A Siratófal elkorcsosult változata lenne?) A papjaik vég nélkül keresik a „szent irataikban” a megszabadulás jelét, amelyet a megjósoltatott Közbenjáró fog elhozni, aki viszont nem lesz tisztában a kilétével és a küldetésével. A Múzeumlátogatóban a megváltás lehetőségét látják. De vajon ő az, akire vártak?
Vajon mi váltotta ki Lopusanszkijnál az előző mozijánál is rettenetesebb látomást? Volt rá oka, ha körülnézett a szovjet valóságban. A Föld legnagyobb édesvízi tavának, a Bajkál-tónak egyre gyorsuló tönkretétele, a Szibériában „megfordított” folyók nyomán kialakuló hatalmas ökológiai katasztrófa, az egyre nagyobb mértéket öltő vízszennyezés, az Aral-tó lassú kiszáradási folyamata, mind figyelmeztető jel lehetett számára. Hozzájött a társadalomban az individualizmus felerősödése, a hosszú távú felelős tervek eltűnése. Tudjuk jól, a peresztrojka folyamata, - a tervekkel ellentétben, - nem megújította a Szovjetuniót, hanem a széteséséhez járult hozzá. A társadalmi bajok egyre nőttek, az elszegényedés felgyorsult. Joggal tűnhetett úgy, az ember már nem a teremtés koronája, hanem „sárkányfogvetésnek bizonyult,” amely mindent tönkretesz maga körül. Ezért tévelyeg az új próféta – ha ugyan az - kilátástalan körülmények között, maga sem tudván mit akarva, inkább érzésektől vezetve, mint tudatosan törekedve a jóra. Ráadásul fél is. Van rá oka. A debilek veszélyesek lehetnek rá a megszállottságukban, a többiek meg nem veszik komolyan. De legfőképp azért viselkedik így, mert nem bízik önmagában. Borzong a titokzatos hangtól, mely követi őt, de nem ad útmutatást. Fél a úttalan tengerfenéken történő átkeléstől. Tart attól, amit a Városban találhat, de még inkább retteg amiatt, hogy nem talál ott semmit és nincs feloldozás. Sem az egyénnek, sem az elbukó „normálisoknak.”
A rendező szerint a keleti blokk társadalom megújító kísérlete éppúgy zsákutcának bizonyult, mint a nyugati világ anyagi jólét hajhászása, az Ember pedig önmagát ítélte halálra az életvitelével. Ami nem menti fel a bűne alól. A Közbenjáró történet ennek a riasztó látomásnak a krónikája. Ha az előző filmnél, „A halott ember levelei” esetében könnyen tetten érhető volt Tarkovszkij tanítása Lopusanszkij szemléleténél, akkor ennél a filmnél pedig szinte kiált a moziból. Nem csupán a Sztalkert erősen idéző képi világra gondolok, hanem Tarkovszkij világnézetére is. Jól lehet, mindössze pár év telt el az első poszt-apokalipszis filmje óta, de időközben nagyot fordult a történelem. A felülről irányítani próbált „peresztrojka”(gazdasági reformok) mellé betársult a „glasznoszty”(nyíltság), aminek segítségével Gorbacsov a politikai kemény vonal híveit próbálta visszaszorítani. A főtitkár nyilvánvalóvá tette, többé nincs katonai beavatkozás mások belügyeibe, a CCCP tagországai nagyobb önállóságot kapnak, miként a gazdasági élet résztvevői is. Csakhogy mindezek a reformok a jó mellett egyre égetőbb problémák előkerülésével jártak együtt. Felerősödtek a Szovjetunióból történő elszakadási törekvések, megjelent az új orosz burzsoázia, Afganisztánból a mudzsahedinek által importálódott a terrorizmus, elvetődtek a későbbi csecsen háború magvai.
Ilyen forrongó körülmények között az állami cenzúra már nem figyelt oda mindenre. Így forgatódhatott le egy nyíltan vallási témát boncolgató film. A mesterének Andrej Rubljovja olyan kálváriát járt végig, amihez képest a tanítvány már egy szót sem szólhatott. Külön meglepőnek mondható, hogy engedélyt kapott az ideggyógyintézetek lakóinak bevonására a statisztéria soraiba. A szellemileg sérültek pedig nagy önfegyelemmel és átéléssel alakították a szerepüket, ami tényleg különleges hangulatot ad egyes jeleneteknek. Ahogy a debilek „kiválasztott népe” felkeni az új „Messiást” az egyszerre felemelő és borzongató. Hozzájön még a középkori Pokol ábrázolásokat idéző reménytelen táj szuggesztív fényképezése, melyen hihető jön át a kiúttalanság érzet. Különösen a végső vihar jelenet és Hegy (egyfajta Kálvária-domb) lett igazi látomássá. Még arra is hatással tud lenni, aki egyébként az egész megközelítést elutasítja. Bár a szerző nem egyezik, a zene halott ember történeténél megismert felfogást viszi tovább, még jobban sarkítva. A természet és ipari környezet zajai minimális rásegítéssel adják a kísérő hangokat, mert dallamoknak nem merném nevezni a hallottakat. Illik a látványhoz, mondhatni tökéletes hozzá, de nem olyan kísérőzene, amit CD-re kiírva otthon szívesen tesz az ember a lejátszóba. Ahogy az előző történet, ez is egy emberre szabott darab.
A főszereplő az a Viktor Mihajlov, akire emlékezhetünk a a trilógia első részéből. Ott nem szimpatikus szerep jutott neki, az új, durva parancsolatokra áhítozó fiatalember szerepében. Ezúttal ő a Közbenjáró. Nem tudom, láttam-e valamikor ennyire passzív főszereplőt másik moziban. Hamlet hozzá képest tettre kész akcióhős. Ez persze a rendezői felfogás, nem hibaként rovom fel neki. Végig jól teljesít. Küzd önmagával, majd elfogadja a szerepét és bukni látszik a végén. Nem könnyű a feladata, mert minimalista környezetben kell teljesítenie, de semmi kivetnivalót nem találtam az alakításában.
Lopusanszkij igazolja, hogy Tarkovszkij jól választott, amikor a szárnyai alá vette. Felelős rendezőként választott témát, a technikai kivitelezés lenyűgöző. Viszont érzésem szerint a forgatókönyv már nem lett kidolgozott, mint az előző filmjénél volt. Időben túlságosan elnyújtott a vándorlás folyamat. Akármilyen kiváló is a fényképezés, a túl kevés történés nem segíti a ráhangolódást a szellemi folyamatra, elkalandozik az ember figyelme. Pedig amúgy igazi veretes szöveget kapott a történet. A szellemi útkeresés jelentős részét a Biblia szavai töltik ki, hol szó szerint idézve, hol kisebb-nagyobb módosításokkal, átcsoportosítással. De a figyelmes néző fog találni a zsidó vallásra történő utalásokat, sőt, a Koránból szintén lett pár kiemelés. Maga az egész alapkoncepció pedig leginkább a keleti világszemléletet idézi, miszerint a világban minden élet összefüggésben áll, ami alól az ember sem vonhatja ki magát. Nevek alig vannak a történetben, nyilvánvalóan szándékosan. Az általános, allegorikus megközelítést sugallja a nézőnek. A Föld sorsa iránt érzett erkölcsi felelősség kombinálása az egyén Istenhitének keresésével és megőrzésével igazi entellektüel csemege. Nem tudom, tudatos rendezői fogás volt-e, vagy a véletlen alakította úgy, de nagyon érdekesnek találtam, hogy az embereken kívül csak madarak tűnnek fel haldokló Gaia világában. Az elején nincsenek jelen, majd a szeméttelepeken bukkan fel pár sirály, mint afféle szemlélői az emberi butaságnak. No, meg kényszerű guberálóként, elvégre a tenger halott. A cél felé közeledve megszaporodnak. A viharjelenetben számomra az isteni harag közvetítőinek tűntek, míg a végén baljós tömegük köröz az elbukó Ember körül. Talán holtában hajt még valami hasznot a Közvetítő, bár ez azért elég cinikus álláspont. Nem állítom, hogy Lopusanszkij erre szánta a jelenlétüket. Meglehet, hogy mindez csak a saját rémlátomásom.
Nehéz mozi. Igazi művészfilm. Joggal nevezhető nagyon orosznak és nagyon értelmiséginek. Náluk az irodalomban és a filmekben az átlagnál gyakrabban bukkannak fel ilyen tépelődő hősök. Kifejezetten előny, ha filozófiára fogékony a néző, akinek gyakorlata van az olyan súlyos mondanivalójú filmek fogyasztásában, amelyek korántsem közönségbarát eszközökkel élnek. Jó mozi. Ugyanakkor megértem, hogy nincs forgalomban. Aligha lehetne rentábilissá tenni a vetítőtermek által. Viszont DVD forgalmazásba illett volna bekerülnie, akár állami támogatással, mert azért az ilyen történetekre van igény. Az intellektuális élményre vágyók szűk tábora létezik. A pesszimista álláspont ugyan nem vonzó, viszont a környezetvédelmi figyelmeztetés benne aktuálisabb, mint valaha. Ugyanis időközben felerősödött a Földön az üvegházhatás, Dél-Amerikánál ott kellemetlenkedik az „El Nino,” gyorsabb lett az elsivatagosodás jelensége, Európában pedig lassan eltűnik a négy évszak, - hazánkban évek óta nem láttunk „normális telet,” - és így tovább. Szóval, jó lesz észnél lenni, kedves földlakók. Cselekedjünk, mert a végén még csúfra igaz lesz ennek az ukrán direktornak lázálma. Akkor viszont megnézhetjük magunkat.

Amikor először láttam a filmet nem a cselekményre figyeltem. A nyelvezetére, a nyelvi környezetre koncentráltam. Persze így nem igazán jött át a mondanivalója. Félreértettem ezt-azt. Nem egy könnyű alkotás, ezért (is) nekirugaszkodtam újra. A film mondanivalójáról rengeteget lehetne beszélni, írni. A teljesség igénye nélkül néhány dologra kitérnék. Bizonyos tekintettben az alkotók transzcendens világértelmezésének lehetnünk tanúi. Már A halott ember levelei megtekintése után is volt ilyen érzésem. A rendező világnézetét, igyekezett nem ráerőszakolni a nézőre. Mindez tökéletesen sikerült neki. Mégis, ez egy istenkeresős film. Erre félreérthetetlen utalások vannak a filmben. Ennek ellenére vallási csoportok biztos nem fogják népszerűsíteni az alkotást. Mert a szervezett vallási közösségek is megkapják a magukét ebben a moziban. És hát, a bigott emberek ezért akár egyházellenesnek is tarthatnák ezt az alkotást. Pedig egyáltalán nem az a film.
Oldfan írásából kiderül, hogy több vallásra is utal egyszerre a film. Mégis nekem úgy tűnt, - persze, lehet hogy tévedek, - mintha a biblikus világképet jobban preferálná az alkotó. Ez a hozzáállás illeszkedik az orosz kulturális hagyományokhoz. Két fő világnézet termékenyítette meg az orosz kulturális életet. Az egyik a kereszténység eszmeisége, a másik az okkultizmus. Mindkettő jelenlétének történelmi előzménye van. A Kijevi Rusz megalakulásának idejében mind a keleti, mind a nyugati kereszténység igyekezett befolyása alá vonni a kialakuló korai szláv állam vezetőrétegét. Ebben az időben az iszlám és a buddhizmus jelenléte sem volt elhanyagolható. Az okkult tanok egyik forrása a mongol fennhatóság idején megismert mongol vallás és mitológia, a másik forrása a szibériai sámánizmus, amellyel a terjeszkedő ifjú Orosz Állam találta magát szemben. A mongol iga alatt fejlődik ki a keleti ortodox kereszténység orosz formája a pravoszlávizmus. Az Amerikai Egyesült Államokat szokás a népek olvasztótégelyének nevezni, de ez az elnevezés Oroszországra is igaz lehetne. A népek, vallások sokszínűsége mindig is jellemezte, és most is jellemzi ezt a nagy, kontinensnyi országot. Bizonyos tekintetben azt is mondhatjuk, hogy az orosz nép többségében mindig is befogadó jellegű volt. A materializmus mindig is idegen volt a néplélektől. Nem véletlen, hogy a bolsevizmus is vallási köntösben jelent meg. Erre már az angol filozófus, Bertrand Russel is rámutatott írásaiban. A vezetőik úgy tettek, mintha vallástalanok, materialisták lennének, de valójában ez a hőskorszakukban nem így volt. Legtöbbjükről tudható, hogy a vörös felszín alatt milyen szellemiséggel szimpatizáltak. (Például Sztálinról köztudott, hogy Koba volt a földalatti mozgalomban az egyik fedőneve. Az már kevésbé, hogy eleinte Demonosviliként is hívatta magát.) A vallásoskodás, a vallásos cselekedetek gyakorlása teljesen beívódott a 20.század eleji orosz néplélekbe. Ezért kellett kitalálni a kommunista szent(ségtelen)háromságot is. (Marx, Engels, Lenin esetleg Sztálin, Lenin, Marx igény és korszak szerint változtathatóan.) A bolsevik hatalomátvétel után tűzzel-vassal irtották a kereszténységre utaló dolgokat az új, szovjet Oroszországban. Egyrészt azért mert a pravoszláviában a cárizmus támaszát látták, másrészt azért mert a nép lelkében egy új vallás magvait akarták elhinteni. Az 1941-es német támadás után erőteljes nagyorosz nacionalista szlogenekre váltott a szovjet propagandagépezet. Mivel a pravoszlávia nemzeti vallásnak számított, - ez nem egyedülálló jelenség, elég ha a magyarországi Református Egyházra gondolunk, - és ezért az orosz nemzeti identitás része volt. (Bizonyos tekintetben még ma is az.) Így, legalábbis a jelszavak használata révén, bizonyos fokú rehabilitációt élhettek át a vallásilag elkötelezett emberek.
A tudományos ismeret növekedésével egy másik, új vallás is megjelent az emberiség történetében. Ez pedig a „tudomány vallása.” Ennek a vallásnak is vannak hívei. A filmben a Múzemlátogató házigazdája is egy ilyen személy. Amikor először megláttam az jutott eszemben, hogy ebben az emberben van valami papos. Ha figyelmesen hallgatjuk a mondanivalóját, akkor hamar rájöhetünk, hogy ő az ismerettel rendelkező, világosan és logikusan gondolkodó értelmiségi. Teljesen igaza van, amikor az ember és a környezetszennyezés viszonyáról beszél. Megmérgezzük a környezetünket, magunkat is mert az rövidtávú érdekeink így kívánják. Mert így gondolja az ember. Szerintem, ha tíz-tizenöt évvel később készült volna a film, akkor a fenntartható fejlődés lózungja is megkapta volna a magáét. Igen, úgy gondolom, bla-bla-bla az egész. A súlyosan környezetszennyező gyárakat áttelepítik a Föld másik felére, hogy ne láthassuk őket, (Legalábbis mi.) miközben arról akarnak meggyőzni minket, hogy már nincs is akkora környezetszennyezés. És az ipari termelés közben nem csökken. A környezetszennyezés csökkentése az ipari technológiák átalakítását, a termelés volumenének csökkentését vonná maga után. (És ezzel párhuzamosan a termékek árának növekedését.) Ugyanúgy, ugyanannyit, nem lehet környezetbarát módon előállítani. A hagyományos nehézipart és vegyipart nem lehet környezetbaráttá tenni. Ezért gondolom úgy, hogy vagy kevesebbet termelünk és fogyasztunk, vagy a környezetszennyezés nagysága nem fog csökkeni. Lehet, hogy pesszimista vagyok, de én nem látom, hogy hatásos környezetvédelem mellett az ipari fejlődés fenntartható lenne.
Szóval ott van a papos kinézetű vendéglátó, aki tisztán látja a normálisnak tartott emberiség esztelenségét. Ugyanez a személy a degeneráltak vallásosságát lenézi, bizonyos értelemben kigúnyolja. (Többek között ezért lehetne vallásellenesnek bélyegezni a filmet. Persze csak akkor, ha az ember nem képes komplexen látni a dolgokat.) Ahogy telik az idő, úgy bizonyosodhatunk meg egyre inkább, hogy a rendező egyáltalán nem osztja a „tudomány papjának” véleményét. Szeretném leszögezni, hogy kedvelem a természettudományokat. Épp ezért nem félek kijelenteni, hogy a tudományra nagyon sokan, mint vallásra tekintenek. Az gondolják, minden problémára megtalálja a megoldást. Úgy tekintenek rá, mint a Messiásra. Komplett és komplex hitvilága van már a nagybetűs Tudománynak. Van eredet mítosza, (Ősrobbanás teória), van üdvtörténete (evolúcióelmélet), és van világvége tanítása. (Fekete lyuk elmélet, súlyosbítva a Világegyetem végső összezuhanásának feltételezésével). És aki nem hajlandó dogmaként hinni ezekben, azt megbélyegzik: tudatlan, ostoba, buta, babonás. Napjainkban a tudományos elméletek egy részét tényként kezelik. Pedig az elmélet az nem tény. A világmindenség és az élet kialakulásának módját soha nem tudjuk meg tényszerűen, természettudományos értelemben. Persze, bizonyos jelenségekből következtethetünk dolgokra, de mindezek csupán csak feltételezések. Ugyanazon jelenségből pedig akár több dologra gondolhatunk. Így több teóriát is felállíthatunk. Teljes bizonyosság nélkül.
Ebben a filmben épp az a nagyszerű, hogy annyiféleképpen értelmezhetjük. Tulajdonképpen saját magunk vagyunk, saját kulturális kötödésünk, előítéleteink, gondolataink azok, amik a film értelmezési tartományát megadhatják. Erről a filmről történő eszmecsere észrevétlenül is meg tudja nyitni lelkünk legbelsőbb kapuját, előtűnhetnek a kincsesházunk értékei. Vagy értéktelenségei.    
 A Múzeumlátogató és A halott ember levelei ugyanazt a kérdéskört járják körül. A Tudósban, és a Múzemlátogatóban ugyanaz a közös. Egy alapvető emberi jog harcosai. Ők a boldogságkeresők. Róluk is írt Thomas Jefferson: „Magától értetődőnek tartjuk ezen igazságokat: hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, teremtőjük bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel őket, melyek között ott van az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez való jog. E jogok biztosítására kormányokat állítottak fel az emberek, és ezen kormányok a hatalmukat a kormányozottak egyetértéséből nyerik.”
Mindkét film főszereplője boldogságot keres. A Tudós ezért írja Eriknek a leveleit ( nem pedig egy tudományos művet diktál,)  a Múzeumlátogató szintén a boldogság keresése miatt megy le a föld alá. Lemegy az elesettekhez, a kitaszítottakhoz, az abnormálisokhoz, mert amire szüksége van, azt náluk találja meg.

Megtalálni a boldogságot, nem öncélúan; hanem boldogságkeresőként élni… Na, ez nem kis feladat!



A filmhez készített feliratot innen tölthetitek le.

Bátran tekintsétek meg ezt az alkotást! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése