Büntető

A film eredeti címe: Штрафной удар
A felirat tulajdonságai:
FPS: 25,
a fájl kiterjesztése: srt.
















A Büntető című 1963-ban készült filmmel folytatnám azt a sorozatot, melyben megpróbálok Vlagyimir Viszockij filmjei közül minél többet bemutatni e blog oldalain. Főleg olyan alkotásokat, amelyek nem voltak láthatóak Magyarországon illetve ha bemutatták is, de már elfeledték azokat. A Büntető Viszockij ötödik filmje – kutatásaim szerint – sohasem volt elérhető a magyar közönség számára. A cím szigorú tartalmat sejtet, de ezt a büntetőt jégkorong-nyelven kell érteni. Igazi komédia, de lehetne termelési filmként, vagy propaganda-sportfilmként is besorolni. A szocialista tábor sajátos műfajai voltak ezek, amikbe beleillik a Büntető is, hasonlóan jó humorral, mint akár a magyar filmgyártásból vett példa, a Civil a pályán. A humor és vaskos (ön)irónia mellett természetesen a nevelési célzat is átjön a filmen, persze nem marad el a morális tanulság levonása sem. De összességében a film értékéből semmit sem vonnak le ezek a mindenki által ismert sajátosságok, amelyek nemcsak a korabeli szovjet, de a béketábor többi országának filmművészetét is jellemezték. A film szokás szerint pontos korrajz, a korabeli gépjárművek, autóbuszok, hotelszobák a retro rajongóinak is csemegék, továbbá a 60-as évek téli sportágaiból, többek között a sisak nélkül játszott jégkorongból is kaphatunk ízelítőt.

A főszereplők
A történetben az egykori állattenyésztőből járási sportvezetővé kinevezett Kukuskin (Mihail Pugovkin) elhatározza, hogy a soron következő téli szpartakiádot megnyeri a Petrovszki járás csapatával. Mindezt abból a célból, hogy további vezetői karrierjét megalapozza. Biztosra akar menni, ezért egy távoli, 1000 kilométerre lévő nagyvárosból, a járás pénzén „szerződteti”  Koroljovot, a „profi” jégkorongozót (Vlagyimir Trescsalov). Koroljov pedig elhozza klubtársait, többek közt a tornász Nyikulint (Vlagyimir Viszockij), egy könnyűatlétát (Igor Puskarjev) egy gyorskorcsolyázót és egy bokszolót. A problémát ezután két dolog okozza: az egyik, hogy a nőcsábász Koroljov balszerencséjére megismerkedik egy agilis újságírónővel, Milovanovával (Lilija Alesnyikova), aki persze gyanút fog. A másik pedig, hogy ha tornásznak kell lovagolnia, atlétának kell síugrania és bokszolónak kell műkorcsolyáznia, abból sok jó nem sülhet ki...

A fenti bekezdésben a „profi” idézőjelbe tétele természetesen azt jelenti, hogy akkoriban hivatalosan nem létezett profi sport. A filmben szereplő sportolók is főiskolai szünetben, illetve munkahelyükről fizetés nélküli szabadságot kivéve tudnak résztvenni a sporteseményen. Továbbá az amatőr sportban az ilyen jellegű eseti vagy meghatározott célra való „szerződtetés” is ismeretlen fogalom, főleg ha ez sikkasztott pénzből történik. A főszereplő bűnlajstromában ezek mellett csak enyhébb tétel az, hogy a szigorúan amatőr alapon működő szpartakiádon, sportszerűtlenül, a vetélytársaknál jóval nagyobb tudású versenyzőt szerepeltet a biztos nyerés reményében.

A film alapeseménye a szpartakiád, a keleti blokk sajátos propaganda és sport rendezvénye volt. Érdekesség, hogy a nevét Spartacusról, az ókori rómában raboskodó gladiátorról és rabszolgáról kapta. Hasonló rendezvényeket már a háború előtti Németországban is tartottak. A Szovjetunióban a 20-as években terjedt el, többek között azért, mert a NOB sokáig nem vette fel a Szovjetuniót tagjai közé, ezért egyfajta olimpia-helyettesítő rendezvényként is szolgált. Külön szpartakiádot tartottak a fegyveres erők, a SZU köztársaságai, sőt még a szakszervezetek is. Rendeztek külön nyári és téli szpartakiádot is. Magyaroszágon is rendeztek, sőt, ma is rendeznek szpartakiád névvel sportversenyeket, természetesen már politikai háttér nélkül.

Vlagyimir Trescsalov
De térjünk vissza a Büntető című filmre. 1963-ban forgatta a Gorkij filmstúdió. Rendezője a később jónevű filmessé vált Venjamin Dorman. Egyes kritikák úgy fogalmaznak, hogy ha nem Viszockij lenne az egyik szereplő, akkor ez a film ma már nem is kerülne említésre. Ez persze túlzás, hiszen a férfi főszerepet Mihail Pugovkin nagyszerűen játssza. Róla e blog oldalain már volt szó egy-egy film kapcsán, TroA pedig e bejegyzés után bővebb információval szolgál az ismert szovjet színészről. A film többi szereplője nagyon fiatal. Vlagyimir Trescsalov - aki ezekben a korai időkben Viszockij barátja is volt - Oroszországon kívül kevéssé ismert művész, annak ellenére, hogy számos filmben szerepelt, egészen 1998-ban bekövetkezett haláláig. Érdekes tény vele kapcsolatban, hogy 21 évesen, 1958-ban, késelésbe keveredett, ami miatt két év börtönbüntetésre ítélték. Befolyásos ismerősei révén egy év múlva szabadult, de a művészi tevékenységtől egy időre eltiltották. Ezalatt trolivezetőként dolgozott. Lilija Alesnyikovának ez szintén az első filmjei közül való. Később ő is hazája ismert színésznőjévé vált. Egyértelműen a forgatókönyvet jegyző Jakob Kosztyukovszkij támogatásának tulajdonítják a filmben szereplő számos fiatal színész szereplését.


Vlagyimir Viszockij
Viszockij ebben a filmben még a második vonalban szerepel és ahogy egy kritika írja, „ne legyünk túl szigorúak vele”, legfőképpen az életkora miatt. A forgatás során a jövőbeli Taganka-i Hamlet mindössze 25 éves. A 60-as évek elején Viszockij élete nagyon nehéz volt mind erkölcsileg, mind anyagilag. Ekkoriban romlott meg a Puskin színházban az amúgy is nehéz kapcsolata a főrendezővel, aminek következménye volt elbocsátása 1962 augusztusában. Jól jött neki tehát, hogy beválogatták a Büntető szereplőgárdájába. Kosztyukovszkij elmondta, hogy szinte azonnal szoros és jó kapcsolatba került Viszockijjal, hamar kiderült, hogy ideális a szerepre. Rendkívül jól alakította a férfit, aki életében először ül lóra. Ugyanakkor az emlékezők megjegyzik, hogy Viszockij egy másik szerepről cserélt, mert eredetileg a könnyűatléta-síugró szerepét kapta volna meg, helyette ő alakította a tornász Nyikulint. „Specialitásom a ló és a nyújtó”. Ez a filmbeli szállóige ismertté tette, sőt még egy koncertjén is mintegy poénból, így konferált fel egy számot évekkel később. A filmben elhangzó szándékos félreértések közül az egyik alap az, hogy a főszereplő Kukuskin, korábbi állattenyésztési szakkifejezéseit összekeveri a sportkifejezésekkel, sőt sok esetben teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy a sporthoz egyáltalán nem ért. A „síugrás” kifejezésre erősen rácsodálkozik, de ugyanígy a „ló” számára a négylábú állatot, nem pedig a tornaszert jelenti. Ezért gondolja természetesnek, hogy a lólengésben specialista tornászt lóversenyen is lehet indítani. Ennek a félreértésnek az eredménye a sokak által emlegetett és orosz tévéműsorokban Viszockijt emlegetve sokszor bejátszott lóverseny jelenet. Számára első alkalom volt, hogy lóra kellett ülnie egy filmben. Kénytelen volt tehát a forgatás előtt gyakorolni, 1962 novemberében és decemberében leckéket vett lovassportból. Az edző véleménye szerint „Vlagyimir sportos srác volt, aki ahhoz képest, hogy kezdő volt, jól ülte meg a lovat.” A lovasverseny felvételei a moszkvai lóversenypályán voltak. Viszockij így emlékezik: „Ez volt az első alkalom, hogy meglehetősen bonyolult trükköket kellett filmen csinálnom, nevezetesen, amikor a ló az akadály előtt volt, csináltam egy hátraszaltót és egy másik ló nyergébe érkeztem. De ezt, persze, nem lehetett megcsinálni - ez csak egy rémálom és csak a filmekben lehetséges…”

A forgatás 1963. januárjában indult, a távoli Alma-Atában és a városhoz közel található sípályákon. Az emlékek szerint Viszockij a hosszú forgatásokat itt is a gitárjával és némi vodkával tette elviselhetővé nemcsak maga, de színészkollégái és a stáb többi tagja számára is.
Akkoriban Abramova volt a felesége. Egy neki szóló levelében ezt írta: „ Itt rettenetesen unatkozom. A tegnapi forgatási nap reggel nyolctól este hatig tartott és hideg volt. Ha láttad volna hogy néztem ki! Olyanra csináltak, mintha leestem volna egy lóról. A kezem gipszben, a fejem bekötözve és zúzódásaim vannak. Szinte mindenki azt hitte, hogy engem megvertek (jó a sminkes).” Sajnos ez volt az egyetlen Kazahsztánban  felvett Viszockij-jelenet, amely bekerült a filmbe. Egy másik levélben írja, hogy van még egy jelenet,  le kell a hegyekből síelni, amit ő nem akar,  mert eléggé ijesztő, de a rendező ragaszkodik hozzá. Végül a filmbe ez a jelenet nem került bele. Így a forgatás alatt Viszockijnak volt bőven szabad ideje és ezalatt az idő alatt „nem mindig az »Egészségügy« folyóirat ajánlásaival összhangban töltötte idejét.” Ezt az igen finom és humoros kifejezést a későbbi emlékiratokból idézik. A fiatal színészgárda (főleg Viszockij, Trescsalov és Puskarjev) a hosszú forgatási napok közötti estéket részegeskedéssel töltötte, amely a rendező Dorman véleménye szerint már-már a munka rovására ment. Viszockij volt az egyik központi figurája a mulatozásoknak. A síbázison nem lehetett vodkát kapni, de Vlagyimir ezt is megoldotta, mert a városban elég hamar ismeretségekre – és vodkára - tett szert. És hát a gitár. Mindig játszott és énekelt. Fent tudott lenni egész éjjel, mesélt és énekelt. A gitár mindig nála volt. Érdekelte a folklór. Alma-Atában a piacokat járta, érdekelték a kazah hétköznapi emberek és a dalaik.

Volt olyan eset, hogy forgatási nap maradt el a fiatal szereplőgárda fegyelmezetlenségei miatt.
Sőt, az is előfordult, hogy egy jelenetben, egy kávézóban, kefirt kellett inniuk és pogácsát enniük. Ezt sem Viszockij sem és Puskarjev nem állhatta és elküldtek néhány embert, hogy szerezzenek vodkát. A forgatáson ezután vodkát ittak, Dormannak pedig azt mondták, hogy hígított kefír… Ültek, itták a „kefírt” , ment a felvétel. A végén a rendező észrevette, hogy kissé kapatosak a színészek, a nyelvük nehezen forog. Viszockij és Puskarjev a smink ellenére is ki van vörösödve és úgy néz ki rosszul vannak. Dorman ekkor nagyon  összeveszett velük.  Puskarjev emlékezett arra, hogy Dorman minden alkalommal azt mondta: „ez a két ember sírba visz engem.” Az idézett eseteknek persze meglett a következménye,. Amint visszaértek Moszkvába, Viszockijt azonnal kitiltották a Gorkij stúdióból. Ez a tilalom a hatvanas évek végéig érvényben volt. Nehéz megmondani, ez kit érintett érzékenyebben, a színészt vagy a stúdiót, de gyaníthatóan inkább a stúdiót. Viszockij vesszőfutása ekkoriban ért ugyanis véget. A Taganka Színházban igazi otthonra talált és karrierje komolyan elkezdett felfelé ívelni.

A fordítás során találkoztam néhány érdekességgel, illetve néhány olyan névvel, amit érdemes külön megemlíteni:
- A Szovjet Sport Mestere. 1935-ben alapított díj, amit minden évben kiosztottak az év         legkiemelkedőbb sportolóinak. Ez nem hasonlítható össze a magyar „Év sportolója” címmel, mivel a szovjet díj tömegesen odaítélt díj volt, 1992-es megszűnéséig több mint 250.000 sportoló kapta meg. Különböző fajtái, fokozatai voltak, például a sakkozók teljesen külön díjban részesültek. A díj 1992 után átalakult, ma az Orosz Sport Mestere kitüntetést adományozzák az arra érdemeseknek.
- Radzs Kapur (1924-1988), indiai filmszínész, rendező, producer. Az indiai filmgyártás egyik legnagyobb alakja.
- Narinjanyi, Szemjon Davidovics (1908-1974), szovjet újságíró, dramaturg. A Pravda egyik főmunkatársa volt.
- A filmben az újságírói műfajok különbségére próbálnak rámutatni az elnevezések. Ezeket nem         emeltem át a fordításba. A cselekmény szempontjából nem éreztem lényeges különbségnek,               hogy a „tárca”, mint újságírói műfaj vagy a „cikk” szerepeljen egy adott mondatban. Természetesen vannak különbségek, de jelen esetben nem okoz problémát az egyszerűbb elnevezés. Az újságírónő egy mondatában ezt mondja: „Ez lesz életem első tárcája”. Ezzel utal arra, hogy első, nagyjelentőségű, kiemelt tárcáját írja az újságban. Én ezt úgy fordítottam, hogy: „Ez lesz életem első vezércikke.” Remélem ez esetben elegendő a cikk-vezércikk különbségtétel. Talán kissé köznapibb ez az elnevezés.

Hogy mennyire vegyük komolyan ezt a filmet? Szerintem csak annyira, amennyire a korabeli nézők és persze az alkotók komolyan vették. A bejegyzés elején párhuzamokat kerestem a magyar filmgyártás hasonló darabjaival. Anélkül, hogy a film poénját lelőném, annyit megjegyeznék, hogy a filmben az elkövetett nyilvánvaló kisebb-nagyobb kihágásoknak nincsenek olyan jogi következményei, mint például az Állami áruházban, a forgatókönyv  itt megelégszik a negatív hősök feletti társadalmi ítélettel, a megvetéssel, a kigúnyolással. Talán ebből is látszik, hogy nem egy komoly népnevelő alkotást, hanem egy valódi komédiát láthatunk.

Átadom a szót a blog gazdájának, aki e film kapcsán bemutatja Pugovkin életét és munkásságát.
                                                                                                      
                                                                                                                        Amundsen

Mihail Pugovkin
Mihail Ivanovics Pugovkin 1923. július 13-án született Rameski nevű kis faluban. Érdekességként megemlítem, hogy egyesek szerint eredetileg a családneve nem Pugovkin, hanem Pugonykin volt. Maga az érintett ezt több interjújában is cáfolta. Gyermekkorában sokat nélkülözött, mert a család szegénységben élt. Persze ebben az időszakban ez egyáltalán nem volt egyedülálló jelenség. A világháború és az azt követő Polgárháború, majd az ezután következő nemzetközi elszigeteltség, párosulva az ideológiai alapon hozott rossz gazdasági döntésekkel azt eredményezte, hogy a Szovjetunió lakosainak jelentős része nehéz anyagi helyzetben élt. Az ifjú Pugovkin hamar kimarad az iskolából, csak három osztályt végez el. Már gyermekkorában megismerkedik a paraszti munka nehézségeivel. Ugyanakkor színjátszó tehetsége már ekkor nyilvánosságra kerül. Nem kell rosszra gondolni! A falusi mulatságok, lakodalmak alkalmával szórakoztatta a nagyérdeműt. A család 1936-ban Moszkvába költözik, ahol a leendő színész villanyszerelő szakma kitanulásába kezd. Munka után Kaljajev drámai és színjátszó körében tölti az idejét. F. N. Kaverin az elismert rendező itt, ennek a szakkörnek az egyik előadásán ismeri fel benne a tehetséget. A 16 éves fiút leszerződteti a Sztretenka Drámai Színházhoz. 1939 és 1941 között kisegítő színészi feladatokat lát el.  1940-ben (vagy 1941-ben forrástól függően) meghívást kap egy forgatásra. Az elismert filmes rendező Grigorij Ljovovics Rosal az egyik filmjének (Дело Артамоновых) epizódszerepét kapja meg. A forgatás befejező napja 1941. június 22.-e  volt. E nap mégsem e miatt az esemény miatt lett nevezetes…
A "Burattino kalandjai" szereplői, és múltjuk...
A náci Németország fegyveres erői ezen a napon megtámadják a Szovjetuniót. Két nappal később Pugovkin önkéntesnek jelentkezik. E tettével követi apját, és fivéreit. Remélem a kedves olvasók nem haragudnak meg egy kis kitérő miatt. Szóval, néhány héttel ezelőtt olvastam egy számomra érdekes írást. Az Alekszej Tolsztoj műve alapján készült „Burattino kalandjai” című kétrészes mesefilm szereplőiről szólt. Leírta, hogy mi lett a filmben szereplő gyermekszínészekkel. Illetve a felnőtt színészek „előéletének” nem annyira ismert tényeiről olvashattam. No nem valami zaftos történetekre kell gondolni! Számomra akkor és ott tudatosult, hogy ezek az emberek, akik olykor önfeledten „bohóckodnak”, olykor drámai pillanatokat szereznek nekünk, gyakorlatilag mindannyian (férfiak és a női színészek egy része is) háborús veteránok. Sőt nem kevesen közülük frontkatonai szolgálatuk során kitüntetéseket szereztek. Számukra nem csak arról szólt a háború, hogy elmentek a front mögé, és a frissen összeácsolt színpadok kuplékat énekelgettek a harcosoknak. Nem, ők fegyverrel a kézben szembe néztek a halállal. Akár nap mint nap. És a keserves évek után, képesek voltak váltani. Nem gyűrte le őket a veteránok betegségei, hanem szinte ott folytatták az életüket, ahol a háború előtt abbahagyták. Az átélt borzalmak ellenére, vagy épp azért, képesek voltak újra nevettetni, újra szórakoztatni.
Pugovkin a 1147-es felderítő lövészezrednél szolgált. 1942 októberében Vorosilovgrádnál (ma Luganszk) súlyosan megsebesül. A kórházi kezelés közben a lába elkezd üszkösödni. Szerencséje van, hosszas küzdelem után az orvosok (és természetesen az ápolók) áldozatos munkájának köszönhetően nem kell amputálni a végtagját. A gyógyulása sokáig tartott. (Van egy történet ami szerint Pugovkin mikor megtudta, hogy tervbe van véve lába csonkolása azt mondta az orvosnak: „Doktor! Én nem lehetek félábú. Én színművész vagyok!”) A kórházi kezelés időtartalma alatt tartalékos állományba kerül. Miután elbocsájtják az egészségügyi intézményből Moszkvába megy. 1943-ban a moszkvai Drámai Színház deszkáin szolgál. Első jelentős színházi sikerei ekkora datálhatóak. Ebben az évben kezdi el a színművészeti tanulmányait is. Ezeket a tanulmányokat meg kell szakítania mert 1944-ben újra aktív állományba kerül. Vitalitása miatt frontszolgálatra alkalmatlan, ezért frontkatonáknak szóló kultúrműsorokban lép fel.
A háború után Murmanszkba, majd Vilniuszba szerződik. Ezután a film felé fordul. Számtalan alkotásban szerepel. Néhány filmjéhez ehhez a blogon is találhatunk feliratot (Lehetetlen!, Robertnek hívták), vagy a magyar televízióban is láthattuk (Halló itt Iván cár!). Számtalan filmszerepe közül számára azok voltak a legkedvesebbek, amelyeket Gajdaj-jal közösen készített. Mind a hat.
1947-ben megnősül. Ebben a házasságban születik egy lánya. 1959-ben elválik. 1961-ben újra házasodik. Harminckét év boldog házasságban él második feleségével. Az ő esetükben igaz a szólás: csak a halál választotta szét őket. (1991.04.01.)
Pugovkin 1991 júliusában Jaltába (Krím-félsziget) költözik. Itt egy kulturális központot szervezett. Természetesen a színjátszással a központban. 1999-ben költözik vissza Moszkvába. Élete folyamán több mint száz (101) mozifilmben szerepelt. Legtöbbje vígjáték volt.
Cukorbetegsége súlyosbodása után 2008. július 25.-én eltávozik az élők sorából. (A halál közvetlen okaként van olyan forrás, ami a stroke-ot jelöli meg.) Négy nappal később eltemetik a Vaganykovszkij-i temetőbe. Utolsó kívánsága szerint barátja Alekszandr Abdulov közelébe.

Az érdeklődők a filmhez tartozó magyar nyelvű feliratot itt találhatják meg.
Köszönjük Amundsen a fáradozásaidat! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése