Viszockij sorsa

A film eredeti címe: Владимир Высоцкий - Я  не верю судьбе
(Orosz dokumentumfilm, 2013)

A felirat tulajdonságai:
FPS:25
nyelve: magyar
kiterjesztése:srt

Készítették: Végh Attila és Végh Natalja



A feliratok engedélyezése (YouTube):  "Képaláírások" ikon
Film letöltése:
Felirat letöltése:







A bevezetőt készítette: Végh Attila





Viszockij sorsa

Megismerkedünk gyerekkorával. A szüleivel, akiket a háború választ szét. Ellátogatunk az isten háta mögötti kis faluba, ahová háromévesen telepítik ki a bombázások elől. Nézzük a "lelenc" köpenyben készült fényképét. Átéljük szívbemarkoló történetét, ahogy gondosan megőrzött falatkáit megosztja éhező anyjával, s az innen-onnan csurranó-cseppenő tejet árva társaival.

Bejárjuk a németországi Eberswald utcáit, ahol a háború után apjával és mostohájával él, s kiskamasz csínyeit elköveti. Remegő kezű, már-már alig látó bácsikával silabizálgatjuk az édesanyjának titokban írt, meleg, kisiskolás sorait. Ő tanította meg szépen rajzolni a betűket, nagybátyja pedig az írást - a készséget és képességet gondolatai sajátos és hiteles megfogalmazására.

Odabújunk Lidikéhez, mindig mikor távoli édesanyánk melegére vágyunk, s Ljosa bácsihoz, ha nyiladozó értelmünk támpontokat keres az eligazodáshoz.

Átlépjük a Moszkvai Színművészeti Főiskola küszöbét, s elcsábítjuk Izát, első feleségünket. Megváltjuk a világot. Felszabadultan, barátaink társaságában. Vodkát iszogatunk. Ecetes uborkát harapdálunk hozzá. A "feje tetejéről talpára állítjuk Hégelt", s passzoljuk a cigarettát.

Állhatatos munkával kijavítjuk beszédhibáinkat, hangunkat dörgővé fejlesztjük, megerősödünk, a legnehezebb tornamutatványt is képesek vagyunk megcsinálni énekelve, szerephez mégsem jutunk.  Más nem lévén, magunk teremtjük őket saját magunknak. Frontharcost, háborúban elesett névtelen katonát, hegymászót, börtönviselt elítéltet, a tenger halálos ölelésébe merülő, kétségbeesetten segítséget kérő tengerészt, suksükölő viceházmestert és így tovább - vég nélkül.

Csak a szülőkről nincs mit mondanunk. Nem tudjuk, mi az.

Nincs időnk. Semmire és senkire. Napjaink meg vannak számlálva, bármikor elénk léphet: "kerestél, itt vagyok, nézz a szemembe!"

Mindenre van időnk és mindenkire. Szeretni kell, adni és adni. Mozdulni, kihajózni, menni és egyre csak menni, nem megállni, egy percre sem. Kihordani magunkból, ami bennünk van. Gyerünk-gyerünk, még ez is van, meg az is. Verni kell a húrokat, hogy ne vétsünk tempót. Hogy ne vesszünk el magunk elől.

Nem játszani Hamletet. Hamletnek lenni.